A Kárhozottak Krónikásai 15 Aug 2010 11:41 PM (14 years ago)

A legenda úgy tartja, öt harcos vált átkozottá egyazon napon. Az Érzékszervek átkának ponderáns súlyával kell harcba szállniuk az ártatlanok védelmében, a Lelketlenek ellen.

Tristan, a Némaság-

Gabriella, a Látás-

Gamaliel, az Ízlelés-

Alana, az Érintés-

Storr, a Hallás Átkának foglya.

Gondolkodás, tétovázás nélkül gyilkolnak évszázadok óta. Testvérekké váltak, mégis magányosan élnek. Az átkot csupán az igaz szerelem erejével lehet megtörni. Egy társ, akit az istenek a számukra teremtettek, és akinek a meghódítására hét napot kapnak, ha eljön az idejük.

Hét nap, hogy meggyőzzék kijelölt társukat szerelmük valódiságáról.

Hét nap, hogy elfogadtassák hiányosságaikat.

Hét nap, hogy szerelmük viszonzásra találjon.

Mindezt a Lelketlenek állandó veszélyt jelentő árnyékában.

Az öt harcos mellé a Sors Krónikást rendelt. A Kárhozottak Krónikásainak elmesélése folyamán figyelemmel követhetitek a harcosok hét napját.

Tristan Krónikása – Tyna

Gabriella Krónikása – Akasha

Gamaliel Krónikása – Spirit Bliss

Alana Krónikása – Angyal

Storr Krónikása – benina

Öt harcos, öt Krónikás, öt történet.

Amíg a hetedik nap véget nem ér.

SZEPTEMBER 05.!!!!!!!!

Keringő a halállal 2 Jul 2010 7:34 AM (14 years ago)

Edward szemszögéből Bella szülése, mert sokan keretétek :)

Keringő a halállal

"Mentsd meg őt. Mint Ephraim örököse, engedélyezem neked, a szavamat adom, ez nem fogja felrúgni az egyességet. A többiek majd szemrehányást tesznek nekem. Igazad volt – nem tudják tagadni jogosságom, el kell, hogy fogadják."

Jacob szavai megkönnyebbüléssel töltöttek el. Legalább emiatt nem kellett idegeskednem. Napok óta, sőt, mióta elkezdődött ez az egész révület, egyfolytában ez a probléma kattogott az agyam hátsó részében. Néha már én is azt gondoltam, mint Alice: fájt a fejem. Szerencsére ebben a dologban jobban számíthattam Jacob érzelmeire, mint azt ő gondolta volna. Tudtam, hogy nem akarja elveszíteni Bellát.

Persze önmagában ez kevés lett volna, de ott motoszkált még az agyában a tudat, hogy Bella is ezt akarta volna. Nem Jacob döntése volt, ő csak jóváhagyta az őrületet. Amihez a dédapjának és Samnek nem volt elég bátorsága, ő megtette – fenntartásokkal, de megtette. Elfogadni, hogy a szívéhez legközelebb álló emberből hamarosan valami olyan lény fog válni, aminek az elpusztítására ő létrejött... nos, bizonyára nem lehetett könnyű.

– Köszönöm – súgtam neki olyan halkan, nehogy Bella meghallja.

Rosalie persze így is hallotta, hiába figyelt olyan nagyon Bellára, azért az egyik fülét kézen fogva az egyik szemével mindig Jacobon tartotta.

"Majd mindjárt hasra is esek előtte... milyen nagylelkű kutyuska!" – gondolatai maró gúnnyal teltek meg, mire vetettem rá egy figyelmeztető pillantást.

Semmi szükség nem volt házon belüli viszályra. Már csak egy nap... Egyetlen elátkozott, szenvedéssel elmélyített nap, aminek – legnagyobb rémületemre – még Carlisle sem tudta, mi lesz a vége.

Meghasonlott tudatom a skizofrénia tüneteit produkálta. Egyik részem ujjongva várta a pillanatot, amikor végre megpillanthatom a gyermekemet. Soha nem gondoltam, hogy ekkora izgalmakban lesz részem több mint százévesen, az pedig vámpírrá válásom óta soha nem fordult meg a fejemben, hogy apa legyek.

Másik részem a pokol tüzeit kívánta annak az aprócska lénynek, aki ennyire megkínozta Bellát. Az én Bellámat, akinek a makacssága mindig győzedelmeskedett az én önzőségem felett. Az a valaki hamarosan a világra jön, Bella pedig soha többé nem lesz Bella. Mindegy, hogyan végződik ez a dolog, biztosan tudtam, hogy valamelyest megtörik ebben a szülésben.

– Nos, hogy telt a napod? – fordult Jacobhoz Bella, mire csaknem felnevettem hitetlenkedve.

Csak Bella volt képes a hasában ki tudja kivel, hatalmas fájdalmak közepette, teljesen legyöngülve úgy csevegni egy kutyával, mintha teljesen hétköznapi események pörögnének körülötte. Végtére is... számára ez is lehet hétköznapi, ha azt vesszük. Amióta megismert engem, szinte semmi köze nem volt a hétköznapi élethez, az emberekhez pedig a genetikáját leszámítva még kevesebb.

– Remekül – felelte Jacob, de neki nem sikerült annyira fesztelenül megütnie a hangnemet. Ideges volt, láttam a fejében. Csodálkozva vettem észre, hogy nem izgatja magát a társai miatt – ezt a problémát félretette későbbre –, és sokkal jobban izgatta magát Bella holnapja miatt. – Elmentem kocsikázni. Lógtam kicsit a parkban.

– Jól hangzik – mosolygott Bella gyöngén.

Fájdalmas volt számomra már az is, ahogy néztem. Figyeltem a testét, mely gyöngébb volt egy fűszálnál is, de amelybe acélos szívet ültetett a természet. Ez a szív volt az életem, most mégis tehetetlenül néztem, ahogy szenved.

– Persze, biztosan – hagyta rá Jacob.

– Rose?

– Már megint? – kuncogott fel Rosalie.

Bella egyre gyakrabban kérte a nővéremtől, hogy segítse ki, mert az anyagcseréje felgyorsult, és mert a bébije úgy helyezkedett, hogy ráfeküdt a hólyagjára. Rosalie örömmel pátyolgatta Bellát. Láttam a fejében, hogy az egész létezése alatt, először érzi magát igazán boldognak. Bella volt az ő bébije, míg a kicsi ki nem bújt a hasából.

– Azt hiszem az utóbbi pár órában 2 gallont ittam meg – mentegetőzött Bella, de amikor Rose az ölébe emelte, képtelen kérés szakadt fel belőle. – Mehetek a lábamon? A lábaim elmerevedtek.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem megriadva a gondolattól, hány dolog történhet, ha valami rosszul sül el. Én szerettem volna őt a fürdőbe is hordani, de pirulva utasította el akárhányszor előhozakodtam a témával. Rosalie rettentő elégedett volt magával, és óvta Bellát minden mentális és fizikai behatásoktól. Mintha Bella lenne a tojáshéj, amiben a kicsi Rosalie növekszik. Rose nem bánta, ha a tojás összetörik, csak a benne élő apróságnak baja ne essen.

– Rosalie majd elkap, ha nem bírnának el a lábaim. Ami könnyen megtörténhet, mióta nem használtam már őket.

"Nem jó ötlet, Edward! Nagyon gyenge!" – sugallta felém Rosalie, de egy pillantással beléfojtottam az ellenkezés szikráját is.

Gyönyörű arcán dühös grimasz suhant át, de szó nélkül a lábára helyezte Bellát, aki vékony karjait bizonytalanul széttárva próbálgatta, elbírja-e a saját súlyát. Belesajdult halott szívem, ahogy figyeltem, milyen nehezen találja meg az egyensúlyát, amivel egyébként is problémái voltak. Ezt tettem vele. Az önvád jobban mardosott belülről, mint a hosszú ideje kihagyott vadászat miatti vérszomjam.

Carlisle hívott, hogy menjek velük vadászni, de képtelen voltam magára hagyni Bellát. Egyfolytában attól rettegtem, hátha éppen abban a pillanatban történne valami, míg távol vagyok.

– Ez jólesik – sóhajtotta megkönnyebbülten, aztán kecses iróniával, mégis gyöngéden nézett le méretes pocakjára. – Pfúj, mekkora vagyok...

Gyönyörű volt. Még ekkora pocakkal, mégis satnyára soványodva, ahogy a bébi leszívta minden energiáját és életerejét. Minden állapotában imádtam, és szenvedtem, amiért ezt tette vele az önző szerelmem, amibe belerángattam.

– Egy napig még...

Gyöngéden végigsimított hatalmas domborulatán, ahová az ő fejében a fiunk fészkelte be magát. Az ő apró Edward-Jacobja... Döbbenetesen működött az agya, semmi életre való nem fért el benne. Két szörnyet cirógatott a hasában, és képes lett volna az életét... a mi életünket feláldozni érte.

Hallottam Jacobot, hallottam a szenvedését, és elfogott a szánalom. Tovább akar nélküle élni. Már csak arra vágyott, hogy kiadhassa a bánatát valahol távol tőlünk és a falkájától. Szánalmas. Az én fejemben meg sem fordult, hogy ha netán rosszul sülne el ez a dolog, ha véletlenül kihagytam valamit a számításaimból, és Bella valóban elhagy engem, akkor tovább létezzek nélküle – természetesen a Volturri elé vetem magam.

"Edward, valami történik!" – szuggerálta felém Alice, de már én is láttam a fejében.

Jacob jelenléte lelassította az előrelátást, a vízió csupán néhány másodperccel előzte meg a valóságot.

– Minden rendben – mondta a magzatnak Bella. Innentől kezdve megállíthatatlanul pörögtek az események. A véres csésze lezuhant a karfáról, Bella ijedten kapott utána. – Hoppá!

A csésze hangos koppanással ért földet, a vér, mint vörös tintapaca folyt szét alatta. Bella először szomorúan nézte a művét. Szinte hallottam, amint saját magát vádolja az ügyetlensége miatt.

– Óh, ne! – nyögte sajnálkozva, a következő pillanatban hangos reccsenés hallatszott a hasa felől. Sikoltása ledermesztett bennünket, Rosalie sem tudott mit mondani, csak tartotta Bella derekán a kezét, mintha valahogy tudna ezzel segíteni. – Ó!

Bella összeesve omlott nővérem karjaiba.

– Bella? – szólítottam rémülten.

Ő azonban nem felelt. Rám nézett, szemeiben a végtelen szerelem, és az elvárás hatalmas súlya máris a vállaimat nyomta. Meg kellett tenni, eljött az én időm. Bármennyire húztam, halasztottam, nem volt választásom. Vagy hagyom meghalni, vagy kiszedem belőle a magzatot, és olyanná teszem, mint én vagyok. Hogy megfosztom-e a lelkétől, már mellékes volt. Csak életben kellett maradnia. Bármilyen módon életben kellett őt tartanom.

Rosalie rémülten figyelte Bellát, ahogy a teste ívben hátrafeszült, a feje lehanyatlott, közben sikoltott. A sikolya tele volt fájdalommal, semmi kétségbeesés, semmi feloldozás kérés... semmi, csak a végtelen fájdalom. Aztán a hangja elfúlt, torkából felbugyogott a vér, én pedig végre magamhoz tértem a döbbenetből.

Hallottam az apróságot odabenn – nem tudta, mi történik vele, de nem akart ártani Bellának. Megijedt, már nem érezte magát biztonságban odabenn. Kereste a kényelmesebb pozíciót, és hiába próbált óvatosan fordulni, már nem fért el. Mindkettejüknek fájt a másik.

– Edward, elkezdődött! Miért kezdődött ilyen hirtelen? Hol van Carlisle? Azonnal ki kell venned belőle, mielőtt még baja esik – hadarta Rosalie, de nem fejtette ki, hogy melyikükre gondolt.

Felrohantunk az emeletre, hallottam Jacobot magunk mögött – a léptei éppen olyan nehézkesek voltak, mint a gondolatai. Félt és féltett. Rettegett, de nem attól, hogy elveszíti Bellát, hanem attól, amivé válhat, ha oda kerül a sor. Már bánhatta volna, mégsem tette, hogy áldását adta a tervünkre. Ő egyszerűen csak félt a jövőtől.

Ahogy én is. Rosalie az asztalra fektette Bellát, aztán levágta a ruháját. Tébolyultan figyeltem szerelmem kínját, ahogy küszködve próbál levegőhöz jutni, közben a gyerekem kétségbeesetten igyekszik mozdulatlanul megfulladni a hasában. Egyek voltak, a fájdalmuk különbözött, de egyformán szenvedtek: az oxigén nem jutott el hozzájuk.

– Morfium! – ordítottam Rosalie-nak, aki már rohant is a tálcához, ahová előre oda volt készítve minden.

– Alice, hívd fel Carlisle-t telefonon! – kiabált kifelé Rose, miközben felszívott a fecskendőbe egy nagy adagot.

Mennyire gyűlöltem fájdalmat okozni neki. Fogtam a morfiumot, beleszúrtam a karjába, és egy nagyobb adagot befecskendeztem a véráramba. A vénája szinte elolvadt az erős szertől. Nem adhattam neki túl sokat sem, mert akkor a szíve idő előtt felmondta volna a szolgálatot. Ki kellett tartania, míg véget nem ér. A szavát adta... tudtam, nem csak nekem, és istenem, annyira erősnek akart tűnni, mégis annyira törékeny volt. Összetörten vártam, hogy hasson a szer.

Jacob gondolatai homályosan jutottak el hozzám, jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy ebben a pillanatban a legkisebb figyelmemet is elvonja valami fontosabbtól. Nem akarta Bellát ruha nélkül látni, mintha ez most annyira számítana... Hülye korcs! Rosalie a babáért aggódott, Alice igyekezett valamit kiszűrni a homályos víziókból. Ő volt a leghasznosabb a jelenlévők közül, bár nem segített rajta sem, hogy Bella torkából időről időre sugárban ömlött a vére.

Visszatartottam a lélegzetem, próbáltam felemelni a testét, hogy sikerüljön valamelyest levegőt csempészni bele.

– Mi történik, Edward? – kérdezte Jacob, arcának barna árnyalata sápadt fehérbe ment át.

– Fuldoklik! – vázoltam a helyzetet tömören, de nem tudhatta, hogy mindkettejükről beszélek. – Biztos levált a placenta.

Bella sikoltása maró savként járta át a testem, vérének illata próbálta lekábítani az agyamat. Levegőre lett volna szükségem, a tűz azonban perzselte a torkomat. A méreg termelődött a számban – helyes, gondoltam, legyen minél több, hogy megkönnyítsük Bellának az elkerülhetetlent. Friss oxigénért küzdöttem, de a beszéd nem könnyítette meg a dolgomat. Nem engedhettem, hogy éppen most veszítsem el a józanságomat.

– Vegyétek ki! – parancsolta kétségbeesetten sikoltva. Fájdalmas pillantást vetettem rá. – Nem kap levegőt! Vedd ki MOST!

Az őrült fordítottsággal működő agya brutális iróniával még ebben a helyzetben sem önmagára gondolt. Gyötrődve, minden bűntudattal néztem rá. Visszatartottam a lélegzetem, úgy mormoltam neki.

– A morfium.

Még most is láttam bevérzett szemeiben a felháborodást. Nem értett egyet, de hát mikor tette azt, ha a saját biztonságáról volt szó?

– NEM! MOST! – ordította az arcomba.

Elkeseredetten figyeltem, ahogy egy újabb véráradat zubog kifelé a torkából. Hátradöntöttem a fejét, koncentráltam, és összeszorított fogaim között egy gondolatnyi levegőt szűrtem be. A maró fájdalom elöntötte a számat, a torkomat, őrjítő forrósága szinte az eszemet vette. Nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy a nővéreim szenvedését sem tudtam kizárni a fejemből.

Alice behozta a haedsettet és Rose fülére csíptette, aki olyan gyorsan hadart Carlilsle-nak, hogy én is alig értettem. Hiába próbált másfelé figyelni, hiába fordított hátat, hallottam a sóvárgást a fejében.

– Mit csináljunk, Carlisle? Még egy nap lett volna... egyetlen rohadt nap, és te is itt lehetnél... Nem, csak lehajolt... Igen, hozzá képest ez viszonylag hirtelen mozdulatnak tűnt...

Megvitatták az eseményeket, közben figyeltem Bellám szenvedését. A kíntenger hullámai magasra csaptak a feje fölött, körülölelték törékeny testét, de ő küzdött a felszínen maradásért, és néha előbukkant a habok közül.

– Ki kell venni belőle... Még nem hatott...

Jacob csak kábán figyelte az eseményeket, a következő pillanatban Rosalie ott termett mellettem. Kezében az apró szike hatalmas bárdnak tűnt.

– Hagyd hatni a morfiumot! – ordítottam rá, és éreztem, hogy az őrület sötét fellege magába ránt. Az én törékeny Bellám...

– Nincs rá idő – sziszegte Rosalie legalább olyan kétségbeesett dühvel, mint én. – Haldoklik!

"Carlisle azt mondja, szétroncsolódhat annyira, hogy nem tudja a mérged sem helyrehozni! Elveszíted őket, ha nem teszünk valamit!"

Bella is, a bébi is fuldokoltak. Bella törékeny kis teste összerándult, ahogy Rosalie keresztben felvágta a hasát, de a sikolya valahol bennrekedt. Borzadva figyeltem, ahogy ömlik a vére, közben igyekeztem tartani a fejét, hogy a légutakból kifelé igen, de vissza már ne áramoljon semmi.

Rosalie gondolkodása beszűkült, elhatárolódott mindentől, és a gondolataiban nem láttam semmi mást, csak Bella csordogáló vérét. A csábító illat a nővérem fejéből az enyémbe is átcsapott, alig bírtam megtartani a józanságomat. Egyik kezemmel Bella fejét, a másikkal a hátát tartottam egyenesen, így képtelen lettem volna megakadályozni, hogy Rosalie idő előtt megharapja. Egyébként sem az ő mérge kellett...

– Ne, Rose! – ordítottam rá, bár tudtam, teljesen fölösleges.

Végre Jacob is kapcsolt, és rárontott Rosalie-ra. Hallottam a nővéremet, és teljesen ledöbbentem volna. A vágy a gyermek iránt eljutott a tudatáig – ahhoz a tudathoz, amit egyébként nem használt ebben az állapotában. Bella bébije segített neki, hogy kialakítsa az önkontroll egy formáját. Megengedte Jacobnak, hogy kiverje őt a szobából. Alice visszatartotta a lélegzetét, és az ajtóban átvette Rosalie-t Jacobtól. Homályosan érzékeltem, hogy Jacob megsérült, de ezzel igazán nem volt energiám foglalkozni.

– Alice, tüntesd el innen! – utasítottam, miközben próbáltam valami használhatót kiolvasni a fejéből. Ő azonban sajnálkozva nemet intett a fejével, és Jacob felé bökött, közben Rosalie-t tuszkolta kifelé a szobából. – Vidd el Jasperhez, és tartsd ott! Jacob, szükségem van rád!

A fiú meg volt illetődve, kicsit össze volt zavarodva, és elborzadt Bella látványától. Igyekezett kerülni a hasának a tájékát a pillantásával – inkább egyre kékülő arcára fókuszált. Nem volt időnk udvariaskodni, de tartottam tőle, hogy Jacob esetleg elveszti a fonalat, ha csak szimplán odavágom neki. Így próbáltam megfékezni a dühömet – meddig akar ott állni, és nézni, ahogy kékül –, és türelmes kérdést erőszakoltam ki magamból.

– Lélegezteted?

– Igen – vágta rá azonnal, majd ellenőrizte, tudok-e uralkodni az őrületen.

Bella vére persze átjárta mindenem, az illata őrjítően csalogatta minden egyes porcikámat, de tudtam, hogy ő Bella. Az életéért... a létezéséért volt minden figyelmem. Mindig is ez volt a fő motiváló rúgó. Mint egy egzakt tudomány, ahol mindennek megvan a helye, úgy én is tisztában voltam vele, halálos pontossággal, mi az, amit szeretnék: Bella. Bármilyen formában.

– Lélegeztesd! – utasítottam keményen. Közben arra gondoltam: Ez őrület! Hol van az isten? Mégis meg kell tennem! Hangosan azonban csak ennyit nyögtem – Kiveszem belőle, mielőtt...

Hallottam odabentről a bébit... Nem fért el. Fordulnia kellett. Rá akartam kiáltani: Kérlek ne! De késő volt. Mire megtaláltam a hangomat, már hallottam a hátborzongató reccsenést, ami egy utolsót rándított Bella testén.

– A gerince... – leheltem elszörnyedve, és képtelen voltam megmozdulni.

Homályosan hallottam, ahogy odalentről Alice újra hívja Carlisle-t, de már nem volt erőm a beszélgetésre koncentrálni. Bella gerince eltört! Mi van, ha mindennel elkéstem, és az örökkévalóság hátralévő részében nyomorék marad? Soha nem bocsátana meg nekem... Vagy elkéstem a méreggel, és már hiába próbálom megmenteni...

– Vedd ki belőle! – csikorogta felém Jacob, és a hangjából áradó érzelmek – harag, kétségbeesés, vád – magamhoz térítettek. – Most már nem fog érezni semmit!

Igaza volt. Már minden mindegy volt. Mindenesetre meg kellett próbálnom...

Óvatos, gyöngéd mozdulattal megtisztítottam a vér alatt fehéren elővillanó magzatburkot, mintha attól féltem volna, talán mégis fájdalmat okozok neki. Hallottam, ahogy Jacob egy nagy adag levegőt lehel a tüdejébe, vár egy tizedmásodpercet, aztán még egyet. És így tovább. Talán sikerülhet.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és hallgattam gyönge szívének feszített, fájdalmasan gyönge dallamát. Minden egyes dobbanásért küzdött – minden üteme véresen fájt halott szívemnek. Lassan kinyitottam a szemem, és előrehajoltam a gyermekem burkához.

Ajkaimat hátrahúztam a felső fogsoromról, és belemélyesztettem a burok áthatolhatatlannak tűnő falába. Igyekeztem kizárni az ízét, amely keverve volt egy vámpír bőrével és Bella állott vérével. A burok belsejében egy emberformájú magzatot láttam, teljesen összepréselődve. Habozva nyúltam be érte – a magzatvíz illata már egészen más volt, mint Belláé –, és próbáltam úgy fordítani, hogy az általam kiharapott lyukon sérülés nélkül kiférjen. Magát a burkot csak akkor tudtam volna kiszedni, ha a bébi már nincs benne.

Jacob még egyet belefújt Bella szájába, és végre hallottam, ahogy felköhögi a vért. Levegőt vett újra... gyöngébben, mint valaha.

A kicsi fészkelődött, meg volt ijedve, hallottam a fejében. Teljesen kétségbe volt esve, nem akarta Bellát bántani, de már fájdalmat okozott neki a benti lét. Végre sikerült elkapnom a két bokáját. Kicsit rántottam rajta, mire kinyújtóztathatta magát. Vártam fél másodpercet – közben megállapítottam, hogy kislányunk születik –, aztán egy gyöngéd, de határozott mozdulattal kihúztam a burokból.

– Renesmee – leheltem az apróságnak.

Csak néztem a kezeim között heverő valakit, aki Bella csokoládébarna szemeivel figyelt engem. tudta, ki vagyok, mindent értett, ami körülötte forgott, és sajnálta, amiért ennyi gondot okozott. A gondolkodása senkiéhez nem volt hasonlítható, mégis Bellát láttam benne. Gyönyörű maszatos kislányom...

– Engedd... Add ide nekem! – könyörgött Bella, én pedig óvatosan, végtelen finomsággal helyeztem a meleg kis testet a mellkasára. Kicsit féltettem, hogy a több kilónyi súly nem-e lesz túl nehéz neki, de úgy tűnt, megbirkózik vele.

Figyeltem őket, néztem, ahogy Renesmee karja véletlenül, kicsit esetlenül megérinti Jacob karját, de az ostoba korcs még csak rá sem hederített. Ennél felemelőbbet soha eddigi létezésem alatt nem láttam. Megadatott nekem, ami senki fajtámbélinek nem. Ha sírni tudtam volna, akkor most biztosan új folyót áztattam volna a Cullen ház helyére.

– Renesmee... olyan... gyönyörű... – súgta neki Bella,én pedig későn vettem észre, mire készül a kicsi.

Mire óvatosan leemeltem Belláról az apró, meleg testét, addigra késő volt. Fogainak nyoma ott éktelenkedett Bella mellkasán.

– Ne, Renesmee! – szidtam meg gyöngéden, és miközben figyeltem az apróságot a kezemben, és gyönyörködtem a valószerűtlenségében, Bella szívverése csöndesen lelassult, majd végleg elnémult.

Rémülten akartam Jacobra ordítani, hogy mire vár, de mire megszólaltam volna, már újra dolgozott Bellán. Számolta a kompressziót, aztán a befújásokat, én pedig megengedtem magamnak egyetlen kétségbeesett pillanatot, hogy csak álljak, kezemben a végtelenül puha és meleg kislányommal, aki békésen szundikált a karjaimban.

– Mire vársz? – nézett rám hitetlenkedve Jacob két kompresszió között.

Magamhoz térve árnyalatnyit felé nyújtottam a bébimet.

– Vidd el a babát!

– Dobd ki az ablakon! – vágta hozzám, és ezért más körülmények között minden valószínűség szerint megöltem volna.

"Ostoba korcs!" – hallottam a gondolatot az ajtó felől, mire döbbenten néztem oda.

– Add ide nekem – könyörgött Rosalie, szemeit a kezemben heverő véres kis csomagra függesztve, mire egyszerre mordultunk rá Jacobbal.

Felháborított már csak a gondolat is, hogy mit művelne Rosalie a kisbabánkkal, ha rátörne az, ami néhány perce... De ahogy belehallgattam a fejébe, láttam, nem hazudik...

– Kontrollálom magam – fogadkozott megrendülten. Jacob kitartóan számolta a kompressziókat és a befújásokat. Szüksége volt rám Bellának, de féltem Rosalie reakciójától. Renesmee kicsi volt és törékenyebb, mint bármi ezen a bolygón a számomra. De Rose éppen erre vágyott... – Add ide a babát, Edward! Gondoskodom róla, amíg Bella...

Bólintottam, mire Rosalie boldogan keresztülröppent a szobán. Óvatosan átnyújtottam neki az apróságot, közben folyamatosan ellenőriztem a reakcióját. Minden rendben volt. Rosalie imádta a picit.

"Milyen meleg... olyan gyönyörű... Soha nem létezett nála nagyszerűbb teremtés a földön." – a nővérem kezeiben biztos kezekben hagyhatom. Láttam, hogy egy falkányi vérfarkassal is szembeszállt volna a kislányom érdekében.

Rose elsuhant a kicsivel, én pedig a kezembe vettem a mérgemmel telített fecskendőt. Bella szívének gyötrelmes dallama egyre csak halkult.

– Járjon a kezed, Jacob! – parancsoltam rá, amikor elbambult a mérgem láttán.

– Az meg mi?

Félrelöktem a kezét Bella mellkasáról, kitapintottam a harmadik-negyedik bordaközt a baloldalon, és egy határozott mozdulattal belenyomtam a tűt. Hallottam, ahogy reccsen a csontja, tudtam, hogy véletlenül eltörtem az egyik ujját, de nem foglalkoztam vele. A gondolatai egyre jobban nem tetszettek nekem.

– A mérgem! – sziszegtem neki, közben lassan befecskendeztem az anyagot Bella szívébe.

Mégis megteszem. Szörnyeteggé változtatom az én kedves, naiv, mindig pirulós Bellámat. Nem számított, mi lesz utána. Ha kegyetlen, és rideg lesz, akkor is Bella marad. Reméltem azonban, hogy át tudja vinni önmagát az örökkévalóságba. Bella volt, akibe szúrtam a mérgem, de már csak a teste. A lelke ki tudja, merre járt. A szívemben maradt eltemetve...

Üresnek éreztem magam, ahogy néztem kifordult szemeit, kékes árnyalatú bőrét. Annyira szerettem, és lám, mit tett vele az én hatalmas szerelmem. Ő többet adott nekem, mint amit egy magamfajta megérdemelt volna, én pedig elvettem az életét. Elvettem tőle, amit szeretett volna, amihez ragaszkodott. Kétségbeesetten gondoltam arra, hogy talán késő...

Jacob várakozva nézett rám.

– Mozogj! – szűrtem a fogaim közt ridegen, üresen.

Gépies mozdulatokkal dolgoztam. A dolgom volt, az egyetlen életcélom, hogy megmentsem őt. Idő kellett a méregnek, és idő kellett, hogy mindenhová jutassak belőle... De az ördögbe is, nem volt idő.

Engedtem, hogy a rég eltemetett szörnyeteg feltámadjon bennem, és ráhajoltam Bella főbb artériáira. Először a fő artériát a nyakánál – a vére, édes istenem, bűnösen édes, élvezetes –, aztán a csuklójánál, a combja tövénél, a hasánál. Mindenhol haraptam, minimális élvezet, hogy nagy adag méreg jusson törékeny, összeroncsolt testébe. Ennyi sebhez és töréshez – egek, a gerince is... – tömérdek mennyiségű méregre volt szükség. Én pedig azt akartam, hogy hamar túlessen rajta.

Jacob gondolatai megőrjítettek. Csak néhányat engedtem beszivárogni a fejembe. A nő, akit mindketten szerettünk... micsoda hülyeség... fogalma sincs arról, mi az a szerelem. Vonzásról elmélkedett, ahelyett, hogy a kezeit jártatta volna gyorsabban. Már nem csak frusztrált, hanem egyenesen az őrületbe kergetett.

Valami itt tartotta eddig... egy érzés, ami eltűnt, ahogy Renesmee-t kivitte Rose a földszintre. Jacob vágyódott ki a házból, el az életünkből. Menni akart, mert balga módon halottnak hitte őt.

– Akkor menj! – vicsorogtam rá őrülten, és újra félrelöktem a mancsát a drága testről.

Hallottam a reccsenést, de az agyam már nem dolgozott. Azonnal folytattam a kompressziót, de gyorsabban, mint a lusta korcs. A méregnek időben szét kell terjednie a testben, bántam is én, hogy mit csinál a világ vagy bárki más körülöttünk. Lángba borult a szoba, eltűnt a ház, nem volt semmi, csak Bellám összetört teste és én.

– Nem halt meg! – hajtogattam, inkább csak magamnak, de talán a lángoknak. – Rendbe fog jönni!

Hittem benne. Nem volt más esélyem, csak a hitem, amit egyetlen hosszú madzagon rángatott valaki, mintha el akarná tépni, hogy meglássam a valóságot, de a madzag túl erős volt. Nem tehette meg, hogy nem létezik, míg én örökké élek. A fájdalom szétmart belülről, egész bensőm vele vérzett.

Ahogy végignéztem rajta kétségbeesve, elborzadva, hogy mit tettem vele, közben megállíthatatlanul pumpáltam, akartam hallani a szívének lágy dallamát. Hangtalanul, könnyek nélkül zokogtam felette, ordítottam, de tovább küzdöttem. Rendíthetetlen hittel végeztem a dolgom, de a lángok magasra csaptak. Már nem láttam tisztán. Vad, szenvedélyes, őrült harcot vívtam a halállal. Ki bírja tovább... aki nyer, azé lesz Bella.

Pumpáltam, a kompressziót egyre erősebben csináltam, mígnem halk, de éles reccsenés jelezte, hogy újabb bordája tört el. Lefékeztem, de tovább folytattam a szívmasszást. És akkor végre meghallottam: az első szívhang.

Hisztérikus nevetésféle tört elő a torkomból.

– Ez az, Bella! Ne add fel! Gyere vissza hozzám!

Gyorsan, de vigyázva, nehogy eltörjem megint valamijét, tovább csináltam a kompressziót. Muszáj volt, nem bírta volna még... amint lassítottam, azonnal lassított ő is, de még nem volt elég. Ez nem az a szívhang volt, amire vártam, így tovább nyomkodtam. Képek villantak az agyamban, és a lángok már csitulni látszottak. Bella rám mosolygott a tűz mögül, és hallottam félszeg kacagását. Annyira tökéletes volt, míg, aki előttem feküdt egy kironcsolt rongybaba. És én tettem ezt vele. És ki tudja, mivé változik, ha sikerül...

Ebben a pillanatban már nem volt velem a halál. egyedül táncoltam, küzdöttem önmagam ellen, és rádöbbentem: a halál én vagyok! Bella kaszása, és most bevégzem, amiért mellé rendeltek. Őt is megölöm.

A képek egyre gyorsabban jöttek, az idő eltűnt a lángokban, és felemésztett engem is. Az örökkévalóságig próbálkozom, ha szükséges, de feladni nem fogom. Hiszen semmi baja nem lesz... Meg fog gyógyulni... Nem azért, mert én így akarom. Nem azért, mert a lányunknak szüksége van rá, még csak nem is az átkozott korcs miatt. Azért fogja túlélni, mert Bella akarja így!

A lángok hirtelen kialudtak, a képek lassan integetve visszavonultak, az őrület lehúzódott a tudatomról... és meghallottam Bella szívét. A dallam más volt, mégis Belláé. Abbahagytam a kompressziót, és lélegzetvisszafojtva vártam, mi történik a passzivitásomra.

Gyorsan vert, gyorsabban, mint valaha, és teljesen önállóan. Mindenféle küldő mechanika nélkül, és végre képes voltam befogadni a külvilág zajait. Alice kétségbeesetten próbált valamit kivenni a homályos jövőből, de nem sikerült neki. Ezek szerint Jacob még a közelben volt. Hallottam Carlisle-t is, végre hazaért, legalább rendbe tudja szedni a hasán a szörnyű sebet, és kiveheti a burkot is.

Egy pillanatra fókuszáltam, de nehéz volt, annyira örültem Bella változást sejtető szívverésének. De mit keres még itt Jacob?

És akkor megláttam a fejében a lányomat. Mintha az univerzum bolygói a szeretteit ábrázolták volna. Minden bolygó egy szeretett személy. A bolygók eddig Bella körül mozogtak, de ebben a pillanatban, ahogy tekintete találkozott Renesmee-ével, a mozgás megváltozott. Hirtelen az összes bolygó eltávolodott Renesmee bolygójától, ami nagyobb és gyönyörűbb volt a többinél, és mind elkezdett körülötte forogni.

Carlisle belépett az ajtón, én pedig dühödt morgással indultam a földszintre, hogy megöljem a kutyát.

vége

Narancssárga rózsaszál 2 Jul 2010 7:32 AM (14 years ago)

Diana pályázatára írt novellám, melyből Diana hamarosan blogot csinál!

Narancssárga rózsaszál

május

Nagy ívben zuhantam ki az autóból, tompa puffanással landoltam az árok szélén, hogy több méternyi fájdalmas gurulás után végre megálljak. Nem volt olyan porcikám, ami nem fájt, viszont olyan bőven akadt, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, mégis rettentően sajgott. Az eséstől vagy a földet éréstől – nem tudtam pontosan megállapítani – szédült a fejem.

Távolról érzékeltem egy autó kerekeinek a csikorgását, ettől váratlanul tisztán emlékeztem újra az imént történtekre. Fel akartam pattanni, hogy alaposan beolvassak annak a szemét gazembernek, de a fájdalmaim miatt csupán erőtlen nyöszörgésre futotta. Az eső kedvesen cirógatta az arcomat, és mintha próbálna magamhoz téríteni, egyre hidegebbnek éreztem. Összeszedtem a vész esetére tartalékolt energiáimat, és egy hirtelen mozdulattal felültem.

Tompán szólt minden, zúgott a fülem, és az esőt is csak éreztem, de nem hallottam, vagy láttam tisztán. Éjszaka volt, ebben biztos voltam, habár az az állat még napközben kötözött kopott Fordja anyósüléséhez.

Ahogy felültem, éles fájdalom hasított az oldalamba, a mellkasom alá – azonnal rájöttem, hogy egy-két bordám bizonyára eltörött. Lehetne rosszabb is, gondoltam, miközben igyekeztem lábra állni. Biztos voltam benne, hogy minden végtagomra, több évtizedre elegendő horzsolást begyűjtöttem, mégis valahogy szerencsésnek éreztem magam, amiért egyáltalán megúsztam ennyivel.

Felkúsztam az árokból az út szélére – micsoda megkönnyebbülés volt a ragacsos sár után a stabil, kemény aszfaltot érezni a lábaim alatt. Elég hamar értem fel, így még láthattam, ahogy a krémszínű Ford féklámpája egyre halványodik a messzeségben.

– Frank Harnish! Ezt nem teheted velem! – kiabáltam az autó után elkeseredetten. Kétségbeesve néztem végig magamon. A farmernadrágom több helyen kifoszlott, a hófehér blúzom befeketedett a rátapadt sártól, míg hosszú vörös fürtjeim nedvesen tapadtak a hátamra. Keserűségem hirtelen őrjöngő dühbe csapott át, és egy sor szitokkal toldottam meg az iménti kifakadásomat.

Amikor végeztem, rádöbbentem, hogy senki nem hall engem a sötét éjszakán kívül, mégis határozottan jobban éreztem magam. Egészen addig, amíg körülnéztem és feltűnt, hogy egy csöppet sem ismerős a környék. Nem tűnt autópályának, amin álltam, leginkább országút benyomásom támadt. Sehol egy lámpa, csupán a telihold fénye világította meg a vidéket. Az út két oldalán sűrű fenyves húzódott végig, úgy tűnt, mintha a fák csúcsai a gomolygó viharfelhőket csiklandoznák.

Fogalmam sem volt, merre lehetek. Aznap reggel a mostohaapám, Frank Harnish, két sör között úgy döntött, elegendő ideig tűrt meg az anyámtól örökölt házában. Épp dolgozni indultam a közeli bisztróba, ahol megkerestem Frank napi beivójának az adagját, amikor tompa ütést éreztem a tarkómon.

Ahogy az esőben álldogáltam tétován és arra a helyre érintettem az ujjaimat, ahol emlékeimben fejbe vágtak, egy dudort éreztem azon a ponton. A nap további részére csak homályosan emlékeztem. Rémlett, hogy Frank az egyik csuklómat odakötözte az anyósüléshez, aztán hosszú – szünet nélküli – autózás következett. Végül arra riadtam, hogy a késével kiszabadítja a csuklómat, majd rám villantotta rothadó fogaival tarkított vigyorát és egy hatalmas rúgással kipenderített a Fordból.

– Átkozott! – leheltem az éjszakába, elgyöngülve a rám törő emlékektől.

Körülnéztem, de nem volt elképzelésem, merre indulhatnék, hogy lakott területet találjak. Minden egyes esőcseppet apró, fagyos tűszúrásnak éreztem. Bármit megadtam volna egy forró fürdőért, és tiszta, száraz ruhákért. Erre azonban nem sok esélyt láttam, így fázósan összehúztam magamon a blúzom fölé vett vékony – és mostanra teljesen átázott – kardigánomat. Egy pillanatig bámultam az éjszakába, ahol a Ford eltűnt. Kicsit reménykedtem, hogy visszajön értem, mert bármennyire is szánalmas életet éltem mellette, mégiscsak az enyém volt.

Elfordultam attól az iránytól, és tettem egy tétova lépést visszafelé, amerről jöttünk. Visszamenni? De merre? És mi van, ha ő ment vissza és ez az irány az előre? Talán ő akarja, hogy erre menjek, hátha valami katasztrófába sétálok, ami végez velem. Amióta betöltöttem két hónapja a tizennyolcat, és ő nem kap utánam semmilyen támogatást, egészen kifordult önmagából. Addig sem volt egy zseniálisan törődő mostoha, mégsem hajított ki egy árok szélére.

Dacosan felszegtem az államat, és elszántan fordultam a fenyves irányába. Új életet kell kezdenem, ez nyilvánvalóvá vált. Eszem ágában sem volt visszatérni ahhoz a vadállathoz, még így is örülhetek, hogy nem pingvinek között ébredtem. Gyerekesnek tűnt ez a csak azért is, ahogy a két választási lehetőség közül egy harmadik mellett döntöttem, azonban nem foglalkoztam ezzel.

Kicsit félve, óvatosan a fájdalomtól, de elszántan az új lehetőségek izgalmától, leereszkedtem az árokba, és nekivágtam a sűrű, fekete erdőnek. A telihold fénye ide csak néhol világított le, fehér csíkot húzva a fenyvesek tetejétől a mohás avarig. Minden nedves volt és csúszós, bár az eső mintha nem zuhogott volna olyan kíméletlenül, mint a nyílt úton.

Órákig gyalogoltam – nekem legalábbis annyinak tűnt. Ahol a hold fénye nem ért el a csúszós aljnövényzetig, szinte az orromig sem láttam. Szinte minden harmadik lépésem után megcsúsztam vagy elvágódtam. A legszívesebben sikoltottam volna, de nem akartam így indítani az első önálló döntésemet. A cipőm, mintha nem is lett volna – csatakra ázott és cuppogó hangot adott ki minden lépésemnél. A ruháim második bőrként tapadtak a testemre.

Már azon gondolkodtam, hogy irányt váltok, hátha akkor kilyukadok valahol, amikor halk morgásra lettem figyelmes. Az eső monoton kopogása és az égbolton egyre távolabb kúszó dörgések nem nyomták el a természet zaját. Valahol előttem reccsenés hallatszott, mint amikor egy fatörzset roppant ketté valami hatalmas munkásgép.

Elakadt a lélegzetem, a pulzusszámom a triplájára emelkedett. Kitágult pupillával, kikerekedett szemekkel figyeltem magam előtt a hatalmas sötétséget, hátha megpillantom a zaj forrását. A morgás egyre erősödött, és újabb reccsenés hallatszott, ezúttal valamivel közelebbről, amire rémülten ugrottam egyet hátrafelé. A légzésem zihálóvá vált, teljesen leblokkoltam. Erre nem gondoltam, amikor nekivágtam a vadonnak. A vadállatokat azért hívják annak, mert valóban vadak.

A zaj egyre közeledett, és hiába tudta az agyam, hogy rohannom kéne az ellenkező irányba, ahogy csak bírok, én mégis csak álltam földbe gyökerezett lábaimmal. Sóbálvánnyá kövültem. Valahol a fejem felett a magasban, az erdő összes fájának a csúcsa fölött szárnyak suhogása hallatszott. Hatalmas szárnyaké, mintha egy óriási sas figyelné az eseményeket a lombok fölül.

A sötétség megmozdult előttem, dermedten figyeltem, mi léphet ki mögüle, ám amikor végre megpillantottam, minden vágyam volt, bárcsak egész életemben vak lettem volna. A fa egy darabig pattogott néhány méterrel előttem, de aztán megadta magát az őt ostromló erőnek, és hatalmas reccsenéssel vágódott a lábaim elé. Ahogy eldőlt, beengedte a telihold egyetlen sugarát, ami megvilágította nekem a zaj okozóját.

Legalább három méter magas, négy lábán hatalmas, éles karmok csillantak meg. Bőre helyett pikkelyek fedték kígyószerű testét. Fejének tetején és a hátán végigsorozva, mint éles tüskék a sörénye. Szemei vörösen csillantak meg a sötétben, száját óriásira tátotta, ahogy felém ordított.

Újabb lépést hátráltam, de a bokám megakadt valamiben, így hanyatt vágódtam a nedves talajon. Ha eddig nem is vett észre, már bizonyosan felfedezte, hogy ott vagyok. Rám villantotta vörös szemeit, és lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegyen –, mint amikor megnézzük a húst egy étteremben, hogy a szakács megfelelően készítette-e elő a vacsoránkat. Soha életemben ennyire nem féltem, mégis képtelen voltam akár egyetlen hangot is kiadni magamból.

A "sárkányok márpedig csak a mesékben léteznek" elmélet megdőlni látszott, az agyam azonban nem akart tudomást venni arról, amit a szemeim próbáltak továbbítani neki. Egy felhő kúszott arrébb az égen, még több fényt beengedve az egyetlen meggyilkolt fenyőnek a helyére, nekem pedig a lélegzetem is elakadt a látványtól.

A sárkány rideg vörös szemeivel engem figyelt, szemhéjával gyakran pislantott – nem a megszokott vízszintes módon. Szemhéjai függőlegesen csukódtak, pupillái, mint egy macskának a bíborvörös írisze közepén. A legfélelmetesebbek nem a karmai voltak, hanem a szájából előbukkanó, a hold fényét szabályosan visszaverő éles fogai, melyeket egyenesen nekem kínált fel.

A tüdőm fájdalmasan követelőzött friss oxigén után, mire észbe kaptam, hogy eddig elfelejtettem levegőt venni. Rémülten kapkodtam levegő után, a hatalmas sárkány viselkedése azonnal megváltozott. Orrlyukai kitágultak, hatalmas száját kitátotta, aztán fülsiketítő bömbölést hallatott. Mellső jobb lábát felém emelte, és alig egy méterre tőlem a földbe dobbantott egy kiszáradt farönköt.

Újra felemelte a lábát, ezúttal a bal mellsőt, én pedig tudtam, hogy ez a vég. Ez az óriási mesebeli szörnyeteg végez velem ebben az isten háta mögötti erdőben, és senki még csak a nevemre sem fog emlékezni.

A sárkány ordított és lendítette a lábát. Már szinte éreztem a becsapódást, amikor váratlanul valami rám vetette magát, és elsodort a bestia útjából. Egy másodperccel később a sárkány lába porrá zúzta a fa gyökerét, amelyikben elestem. A sikoly újra bennem ragadt, de nem volt időm gondolkodni.

A valami felrántott a karomnál fogva, és maga után ráncigált nyugati irányban. Azért gondoltam, hogy nyugati, mert az irányt, amit választottam, én északinak jelöltem ki. Zsongott a fejem, semmit nem értettem, mintha egy mesébe csöppentem volna.

A sárkány őrjöngött mögöttünk, hallottam dühödt ordítását, majd valami különös, sercegő hangot, de nem tudtam először, hogy mi is lehet az. Nem telt el sok idő, hogy rájöjjek: a hátamat kellemes meleg öntötte el, és a fekete erdő megtelt meleg aranyló színnel.

Döbbenten megtorpantam, és kitéptem a karomat megmentőm kezei közül. Lassan megfordultam, és a látványtól aznap nem először elakadt a lélegzetem. A többnapos esőtől átnedvesedett fenyők lángoltak. A tűz a sárkány torkából tört elő, közben a vérfagyasztó hörgés sem szakadt félbe. Menekülni akartam. Elrohanni a fenevad elől, nehogy grillcsirkeként végezzem a mai hajnalon, de képtelen voltam mozgásra bírni a végtagjaimat.

A megmentőm újra megragadta a karomat, de én ellenkeztem, amikor maga után akart húzni. Nem bíztam benne sem jobban, mint ebben a monstrumban előttem. A lángolás egyvalamire azért jó volt: meg tudtam nézni, ki segített rajtam.

Fiatal férfi volt, nem tűnt többnek huszonöt évesnél. Magas volt, a bőre, mint az olvadt csokoládé, szemei zölden villogtak, ahogy keményen az enyémbe fúrta a pillantását. Megfordult a fejemben, hogy ha ez valóban egy sárkány, akkor a sors a segítségemre küldte ezt a fekete, görög istent.

– Ha élni akarsz, hallgass rám! – mondta alig hallhatóan, közben egy pillantást vetett oldalról a sárkányra, ami mintha megilletődött volna a tűz láttán. – Tudom, hogy képtelenség, amit látsz, de ezen most gyorsan túl kell tenned magad!

– Miért? – leheltem elhalóan. Úgy éreztem, annyi energiám sincs, hogy felnézzek kreolarcába.

– Menekülj! – felelte.

Kábán néztem méregzöld szemeibe, mire ő olyan keményen megragadta a karomat, hogy feljajdultam. A sárkány is, mintha révületből ébredt volna, elszakította vörös tekintetét a lángoktól, és felénk kapta a fejét.

– Fuss! – kiáltotta az arcomba az idegen, majd meg sem várva a reakcióm maga után ráncigált a sötét éjszakába.

A sárkány mögöttünk üvöltött, a nedves föld megrázkódott alattunk minden lépésénél. Már régen feladtam volna, de a megmentőm sokkal kitartóbb volt nálam. Úgy tűnt, nem riasztja a látványa ennek a mitikus rémségnek. Futás közben feltűnt, hogy felsőteste meztelen, kidolgozott izmai megcsillantak a holdfényben, ahogy mindkettőnket keresztülvitt a fenyvesen.

Azt hittem, soha nem lesz vége a rohanásnak, de egy idő után úgy tűnt, mintha az erdő ritkulna és a sárkány is egyre messzebbről zajongott. Lassítani akartam, de az idegen nem hagyta. Erősebben markolta a karomat, és minden gyöngédséget mellőzve húzott maga után.

Kiértünk a sűrűből, a táj egészen megváltozott, megmentőm azonban továbbra sem eresztette a karomat.

– Ne állj le! Rohanj! – parancsolta mély hangján, mire a legszívesebben sírva fakadtam volna.

Nem volt idő. Rohantam, amennyire bírtam, de a törött bordáim nem segítettek a gyors tempóban. Minden összeesküdött ellenem, és nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy tovább rohanjak. A környéken sehol nem láttam lakott területre utaló jelet. Egyik lapos domb követte a másikat. A telihold fénye beragyogta a környéket, hajnali fényt bocsátva a tájra.

Nem láttam kiutat a helyzetünkből, bár az idegen úgy tűnt, nagyon is tisztában van azzal, hol vagyunk, és merre tartunk. Nem értettem, miért csinálja ezt. Miért segít rajtam, hiszen ezzel saját magát is veszélybe sodorja. Láthatóan sokkal gyorsabb volt nálam, mégis igyekezett velem rohanni a bestia elől.

A lábaim azonban az egyik domb tetején felmondták a szolgálatot, és mint egy rongybaba összecsuklottam. Az idegen beszélt hozzám, de csak tompán jutott el a tudatomig, hogy nógatni próbál. A szemeimet lehunytam egy pillanatra, erőt akartam gyűjteni, hogy összpontosíthassak a további menekülésre.

Arra ébredtem, hogy a karjaiban tart, és cifrákat káromkodva rohan velem tovább. Ötvennyolc kiló voltam, de mintha csupán két kilót cipelt volna. Vállának hajlatába rejtettem az arcomat egy pillanatra, kellemes érzés volt a közelében lenni. Azonban felrémlett előttem a sárkány képe, mire rémülten felkaptam a fejemet. Az idegen megtorpant, ahogy a tekintetünk találkozott. Az övéiből sütött az elszántság, míg az enyémekből a kiábrándultság és a kíváncsiság.

A pillanatnak meghittségét bődületes bömbölés vetett véget, amire mindketten összerezzentünk. Fészkelődtem kicsit megmentőm karjaiban. Ő pedig rögtön megértette, mit akarok. Óvatosan helyezett a lábaimra, de azért biztos, ami biztos alapon a kezemnél fogva megtartott.

– Már nincs messze, látod? – szólalt meg ezúttal gyöngéden, kicsit bizonytalanul. Hatalmas kezével lefelé mutatott, ahol narancsszínű fény világított hívogatóan. Ebből a távolságból nem tudtam megállapítani, mi lehetett az, de a fénye annyira meleg volt, szinte fájdalmasan meleg, biztonságot nyújtó.

Az idegen kérdőn nézett rám.

– Bírod addig? – puhatolózott, mire gyöngén bólintottam. Szorítása megerősödött kezem körül, aztán elnézett a vállam fölött az égboltra. – Akkor rohanj!

Nem bírtam megállni, hogy a nagy futás közepette hátra ne lessek a vállam fölött. Teljesen fölösleges volt, hiszen anélkül is pontosan tudtam, mit fogok látni. Hatalmas szárnyak suhogását hallottam, de ez kevés volt. Látnom kellett a saját szememmel, hogy később elhiggyem önmagamnak, amit tárolok a memóriámban. A sárkány széttárva hatalmas szárnyait, megsuhintva néhány másodpercenként a levegőben, a föld felett háromméternyire követett bennünket. Csak itt a nyílt területen láttam, hogy pikkelyei kéken verik vissza a hold sápadt fényét.

Nem voltam egy matekzseni, de a távolságot hamar összevontam a sebességgel, és rájöttem, hiába a nagy rohanás, mert néhány percen belül utolér bennünket. A szemem sarkából láttam, hogy megmentőm egyfolytában a sárga fényre szegezi a tekintetét, mintha ez által valahogy gyorsabban odaérhettünk volna.

A következő pillanatban megtorpant, én pedig teljes lendületemmel nekiestem. Hogy ne zuhanjak a földre, időben elkapta a derekamat, majd felhúzva magához mélyen a szemembe nézett.

– Egyedül kell tovább menned – jelentette ki határozottan, mire döbbenten meredtem rá. Hogyan is képzelheti, hogy magára hagyom, amikor ő annyiszor megmentett fél órán belül. Látta, hogy tiltakozni akarok, ezért gyorsan folytatta. – Minden rendben lesz. A segítség már úton van. Most rohanj! Vissza se nézz! Menj a fogadóba!

Látta, hogy eszem ágában sincs megmozdulni, ezért durván megragadta a karomat, és nagyot taszított rajtam.

– Menj már! – mennydörögte, aztán hátat fordítva nekem szembenézett a sárkánnyal.

Tétován elindultam a völgyben a fény felé – végre láttam a kedves fogadó halovány körvonalait. Csak ekkor tűnt fel, hogy az eső időközben elállt, és az égen immár tisztán ragyogott a hófehér hold. Már-már nappali fénnyel vonta be a dombos tájat.

Rohantam lefelé a dombról. Láttam, hogy a fogadóból emberek rohannak ki, de ahelyett, hogy fejvesztve menekülnének a sárkány láttán, inkább feléje kezdtek szaladni. Magam sem tudtam utólag megmagyarázni, de valami megállásra késztetett.

Megálltam félúton a megmentőm és a fogadó között, és tettem egy bizonytalan lépést lefelé. Megpördültem, és letaglózott a látvány. A sárkány egyenesen az idegen felé száguldott. Hatalmas szárnyait egyre vadabbul csapdosta, mind a négy karmos lábát felé meresztette. Az idegen mozdulatlanul állt a dombtetőn. Kezeit széttárta, mintha azokkal akarná agyoncsapni a közeledő fenevadat.

Már csak néhány méter választotta el őket egymástól, a sárkány szájából tűzorkán tört elő, de az idegen továbbra sem moccant. Elindultam felé, hogy észhez térítsem. Talán sokkot kapott, mint én.

A következő pillanatban a megmentőm egyetlen fénycsóvává alakult, kezeiből hatalmas karmok nőttek, nyaka megnyúlt, az alakja egészen eltorzult. Mire a fénycsóva kialudt a megmentőm helyén egy sárkány állt.

A világ felfordult, engem pedig sárkányfalvára hozott a mostohaapám. A két bestia szinte teljesen egyforma volt, mégis könnyen meg lehetett őket különböztetni. A veszedelmes fenevad pikkelyes bőre kéken fénylett, míg a megmentőmből avanzsált sárkány fekete borostyánként ragyogott. Igazán megdöbbenni sem volt időm, az események egymást követték. Minden gyorsabban történt, semmint hogy fel bírjam fogni.

A megmentőm – képtelen voltam máshogy gondolni rá – széttárta hatalmas szárnyait, izmos lábaival ellökte magát a földtől, még éppen időben, így ki tudott térni egy újabb lángcsóva elől. Megkerülte a levegőben a kék fenevadat, de az is résen volt. Egyetlen szárnysuhintással megpördült, és éles fogait a másik felé csattintotta.

A hátam mögött a hangok egyre erősödtek, három ember közeledett felmentő seregként. Azt hittem azért jöttek, hogy kimenekítsenek a sárkányok közeléből, de éppen annyira ügyet sem vetettek rám, mint én őrájuk. Ahogy hátrapillantottam, a vállam felett láttam, hogy tekintetük egy pontra szegeződik az égbolton. A két sárkányt figyelték, nekik kiabáltak, de nem értettem, milyen nyelven beszéltek. Nem értettem, mit mondtak nekik. Az agyam hátsó, alig használt részében felfogtam, hogy ez több mint különös, mert a megmentőm szavait tisztábban értettem, mint bármi mást egész addigi életemben.

Amikor visszafordultam a két hatalmas állat felé, meglepő látvány tárult a szemeim elé. Az imént még a domboldal tetején viaskodtak egymással, mostanra azonban megdöbbentő közelségbe kerültek hozzám. Mint két hatalmas tornádó, mellső lábaikkal egymásba kapaszkodtak és pörögtek körbe a levegőben. Szárnyaikkal, mintha kezek lettek volna, minden egyes suhintással erős ütést mértek a másik fejére. Végül a kék sárkány meglódította hátsó lábait, és karmait belemélyesztette a másik oldalába.

Megmentőm fájdalmát mélyen átéreztem – a bordáim és a karom, ahol szorított minden bizonnyal örökre viselni fogja ennek az éjszakának a nyomát –, segíteni akartam rajta, de fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék.

Nem mozdultam, pedig egyre közelebb suhogtak a hatalmas szárnyak körülöttem. Az emberek mögöttem kétségbeesetten kiabáltak, de továbbra sem értettem, mit beszélnek. Tétlenül ácsorogva a harc alatt figyeltem az eseményeket. Úgy tűnt, mintha a megmentőmnek titulált sárkány nem akarná bántani a másikat. Egyfolytában azon volt, hogy mögé kerülve lefogja a szárnyait, hogy legalább a földön tarthassa, azonban a kék pikkelyes egy másodperccel mindig megelőzte.

Az emberek körém értek, érzékeltem, hallottam őket, és már nem is foglalkoztam vele, hogy nem értem, amit mondani akarnak. Az egyikük, egy idősebb férfi hosszú, ősz hajjal és szakállal valamit a kezembe nyomott, majd rohant tovább a társaival együtt. Az a valami egy méteres, fekete bot volt. Henger alakú, az anyaga mintha műanyag lett volna, de a súlya miatt nem voltam benne biztos. Volt rajta egy gomb, de féltem, mi történik, ha megnyomom, ezért inkább békén hagytam.

– Ne engem, ostobák! Hero vagyok! Őt fogjátok... – a hang a fekete pikkelyes sárkány felől érkezett, akit a pillanat alatt, míg elbambultam, az emberek a botokkal valahogy a földre vitték. A botok végeiből elektromosság szikrázott fel valahányszor odanyomták a sárkány bőréhez. Hero... legalább tudom a nevét, azonban azt, hogy mi tévő legyek, továbbra sem tudtam.

A kék pikkelyes sárkány egy pillanatra – összezavarodva az események váratlan fordulatától – dermedten bámulta a fajtájabelit. Nem értettem, mi folyik itt, de amikor láttam, hogy támadásra emeli a lábait, azonnal kattant az agyam. Utólag visszagondolva talán ekkor kattantam meg véglegesen, mindenesetre amennyire az állapotom engedte nekilódultam, nehogy bárkinek is árthasson a fenevad.

Szerencsém volt, nem figyelt rám, ezért könnyedén az oldalához tudtam férkőzni. Kiszemelte a célpontját, aki leghátul állt az emberek közül. Egy fiatal fiú, talán egy-két évvel lehetett fiatalabb nálam, és ha nem segítek, a bestia bizonyára lecsap rá hatalmas karmaival. Gondolkodás nélkül, minden erőmet beleadva a mellső lába mögé böktem a botot, közben lenyomtam a gombot rajta. A fenevad fájdalmasan felordított, de tett egy lépést előre a fiú felé. Ezúttal beljebb nyúltam, így reméltem, hogy elérem hasának érzékenyebb pontját. Újra benyomtam a gombot, mire a sárkány összerándult, aztán a hátára vágódott.

A fenevad fájdalmasan nyüszített, de én csak nyomtam a gombot. Nem engedhettem el. Nem engedhettem, hogy bántsa a fiút. A fenevad már alig mozgott, de én belekapaszkodtam mellső lábába, és tartottam az elektromos botot.

Hirtelen csönd lett körülöttem, csak a sárkány elhaló hörgése hallatszott. Hatalmas fekete kéz simult az enyémre, amelyik a botot tartotta. A hüvelykujjam egészen elgémberedett, olyan erővel szorítottam a gombot. Egy erős kar fonódott a derekam köré és lefejtett az állat lábáról, hogy óvatosan a talpamra állítson. Csodálkozva néztem fel, és újra láthattam a megmentőm gyönyörű kreolbőrét, melyen szinte világítottak smaragdzöld szemei.

Arcán hitetlenkedés tükröződött, de nem csak az övén. Az emberek valami ruganyos kötelet rögzítettek a kék pikkelyes ernyedt teste köré, majd mikor ezzel végeztek, körém gyűltek. Arcukon érzelmek sora vonult végig, hogy aztán felváltva vissza-visszatérjenek újra és újra. Döbbenet, hitetlenkedés, undor, ámulat... Hosszú sor. Én leginkább értetlenséget éreztem, és végtelen fájdalmat, és nem értettem, hogy ha egyszer ezek az emberek ismerik ezt a két sárkányembert – ezt még gondolatban is nevetséges volt kimondani –, akkor hogyhogy összekeverték őket?

Zsongott a fejem. Válaszokat akartam, de elfogyott minden vésztartalékolt energiám. Térdre estem, a megmentőm utánam kapott. A kezemet fogta, mint amikor két idegen bemutatkozik egymásnak, és ő is előttem térdelt a sárban.

– Hero... – nyögtem nehezen. A bordáim már nem tompán, inkább élesen szúróan fájtak. Nehezemre esett egyszerre beszélni és levegőt venni.

– Igen, a nevem Hero – felelte tétován, miközben úgy nézett rám, mintha bármelyik percben felrobbannék.

– Köszönöm neked... Az én nevem Giselle.

A világ megfordult körülöttem, fejjel előredőltem, és minden bizonnyal arccal a sárban landolok, ha fel nem fogja az esésemet. Félájultan éreztem, ahogy a talaj eltűnik alólam – újra a karjaiban tartott, közben azon a számomra ismeretlen nyelven parancsokat osztogatott a társainak. Nem indultunk el még egy jó darabig, mintha várnánk valamire.

– Orange... – súgta az éjszakába Hero csöndesen, kicsit talán csalódottan.

Kinyitottam a szemeimet, hogy megnézzem, egy ilyen nap után még mi lehetne meglepőbb. Kerestem a sárkányt, de hűlt helyét találtam. A helyén a kötelek között egy karcsú, fiatal lány feküdt. Telt idomait nem fedte semmi – a fiatal fiú, akinek nem sokkal ezelőtt a vesztét okozta, éppen betakarta egy kockás takaróval, aztán az öreg a karjaiba emelte. Az agyamnak abban a bizonyos alig használt részében tudomásul vettem, hogy ez a törékeny, gyönyörű lány ugyanaz a hatalmas, és félelmetes bestia, akinek az oldalába elektromos fegyvert nyomtam.

Hero mondott valamit a többieknek, aztán végre elindultunk a narancssárga fény felé odalenn a völgyben. Végig ébren voltam, igyekeztem nyitva tartani a szemeimet, melyekre ólomsúllyal nehezedtek az aznapi események. Hero karjában ringatózni, hallgatni egyenletes szívverését, érezni szaggatott légzését kifejezetten megnyugtató volt számomra. Mielőtt engedtem a kellemes sötétségnek, hogy magába zárja elmémet, az utolsó dolog, amit láttam egy felirat volt a fogadó fából készült ajtófélfájára vésve míves betűkkel: Narancssárga rózsaszál. Éreztem, hazaérkeztem.

Virágillatra ébredtem. Körbejárta a testem, sőt, bekúszott egészen a lelkemig. Kellemes volt, bár kissé fanyarabb, mint egy testes vörös rózsáé. Ahogy kinyitottam a szemem, szinte azzal a gondolattal vissza is zártam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, másrészt megrohantak az előző éjjeli – vagy éppen aznap hajnali – események.

Megmozdultam, hogy felüljek. Tompán érzékeltem a tiszta, friss, ropogós ágyneműt, és a vastag egyáltalán nem takarószerű valamit, amivel betakartak. Kellemes volt és meleg. El bírtam volna viselni a hátralévő életemben, hogy minden reggel ilyenben ébredjek.

Újra megpróbáltam kinyitni a szemeimet, és bár erősen hunyorítottam, azért sikerült. Már értettem, miért vakított el első pillantásra a szoba: minden sárga volt, és ha ez nem lett volna elég, akkor még telepakolták míves vázákban sárga rózsákkal. Szerencsére nem a citromsárga változattal, hanem a kellemes narancssárgával.

Kacagást hallottam, ami üdítően hatott összezavarodott fejemre. Kibújtam a meleg valami alól, és a kis szoba hatalmas ablakához léptem. Csak ekkor tűnt fel, hogy valaki egy ódivatú, túlságosan mélyen dekoltált hálóinget húzott rám. Ami a legkülönösebb volt, az a bordám. Nem fájt... egyáltalán semmit nem éreztem, sőt, a karomra pillantva eltűntek a megmentőm ujjnyomai is.

Az ablakon kinézve döbbenetes látvány fogadott: a fiatal lány, akit előrelátóan azonosítottam az agyamban a bestiával, a fogadó előtti kedves kertből narancsszínű rózsákat vágott le és gyűjtögetett egy kupacba. Illusztris látványt nyújtott, de nem volt összeegyeztethető azzal a képpel, amit tároltam róla előzőleg. Az anyám bizonyára azt mondaná erre, hogy a külső nem minden. Soha nem gondoltam, hogy ennyire igaza lehet.

– Orange... – hangzott fel mögöttem egy kedves, szelíd hang, én mégis rémülten ugrottam egyet.

Megpördültem és riadtan néztem az idős nőre, aki azon a különös nyelven próbált megnyugtatni. Láttam rajta, mennyire igyekszik biztosítani, hogy nem fog ártani nekem. Bár a nyelvezetét nem értettem, ennyit azért sikerült kihámoznom a barkóbájából. A ruházata teljesen hétköznapi volt, fehér haját szoros kontyba fogta össze a tarkóján, vékony kezeiben egy tálcát szorongatott, míg fejével erősen az asztal felé integetett. Bizonytalanul bólintottam, mire odatotyogott, letette a tálcát, majd megfordult és anélkül, hogy még egyszer hozzám szólt volna, távozott.

Felvettem az ágyam végében talált ruhákat, amikről gyanítottam, hogy a sárkánylány szekrényéből hiányzott, de igyekeztem nem gondolni erre. Elfogyasztottam a tálca nyújtotta élvezeteket, és biztos voltam benne, hogy életembe soha nem ettem ehhez hasonlót.

Tétován megálltam a szoba közepén, és mint egy végszóra, valaki kopogtatott. Bepánikoltam, most mit mondjak? Mielőtt azonban bármit mondhattam volna, meghallottam az egyetlen hangot, ami ebben a felfordult világban bizalommal töltött el.

– Arra gondoltam, hogy volna kedved sétálni velem a környéken – mondta csendesen Hero, hangjából sütött a bizonytalanság.

Egy pillanatig tétováztam, azonban arra az elképzelésre jutottam, hogy ha bántani akartak volna, akkor minden bizonnyal eszméletlen állapotomban tették volna, nem ekkor, amikor már képes vagyok a védekezésre. Mélyet sóhajtottam, és hátravetettem vörös fürtjeimet – ami meglepően tiszta és illatos volt, tehát valaki alaposan megfürdetett, míg aludtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg Hero.... Megráztam a fejem, és kinevettem magam a butaságom miatt.

Megragadtam a kilincset, ami szintén olyan furcsa volt, nem úgy, mint otthon, és kitártam az ajtót. Hero még jobban nézett ki, mint ahogy az előző estéről emlékeztem. Csokoládébőre fényesen csillogott a beszűrődő nap sugaraitól, arcán bizonytalan mosoly ragyogott érzéki ajkai körül, szemeiben megértő gyengédséget véltem felfedezni, bár ezt inkább betudtam az eszméletlenségnek.

– Szia! – üdvözölt óvatosan, mire arcomon átsuhant egy bizonytalan mosoly. Az ajtó mögött rejtőztem gyáva módon, és tisztában voltam vele, hogy ha akarná, kirángathatna innen egy pillantás alatt. Ő azonban nem akart. Lenézett rám, és felém nyújtotta az egyik hatalmas kezét. – Mehetünk?

Nem feleltem, de egy gondolatnyi tétovázás után meleg tenyerébe csúsztattam az idegességtől nyirkos, hideg kezemet. A szívem hevesen megdobbant, ahogy megéreztem a szorítását, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mekkora karmok nőttek ezekből az ujjakból.

Kivezetett a házból, némelyik szobából idegen hangokat hallottam idegen nyelveken szólni egymáshoz, amiből továbbra sem értettem semmit. A ház előtt a lány és a fiatal fiú játszadoztak, mint két gyerek, de mindkettőt tizenhét évesnek néztem. Amikor észrevettek, egy pillanatra döbbenten bámultak felénk – a kezem továbbra is Heroéban pihent –, majd a lány törte meg a szoborjátékot. Felém rohant, és végtelen hálával zárt vékony kis karjaiba. Hollófekete haja és ragyogó kék szemei voltak. A bőre nem volt olyan sötét, mint Heronak, inkább volt tej-, mint étcsokoládé, de így is gyönyörű volt.

– Köszönöm neked! – súgta a fülembe, én pedig szégyenlősen mosolyogtam rá.

– Erre semmi szükség – feleltem az igazsághoz méltóan. Más minden bizonnyal ugyanígy cselekedett volna a helyemben.

Nem voltam teljesen tisztában azzal, mi miért történt akkor este, de biztos voltam benne, hogy nem akarnak ártani sem nekem, sem másnak.

– Érted, amit mondok... – nevetett boldogan, nem tudtam eldönteni, ez kérdés vagy kijelentés volt.

Válasz nélkül hagytam, de totál idiótának éreztem magam. Persze, hogy értem, amit beszél. A nagyobb nyelvi fejtörést rajtuk kívül mindenki más jelentette. A szemem sarkából láttam, hogy Hero int a fejével, Orange pedig rábólint.

– Akkor még beszélünk. Egyébként a nevem...

– Orange. Tudom – mosolyogtam rá félszegen, mire ő boldogan kacagva rohant elmesélni a fiúnak, mi történt.

Hero megszorította egy kicsit a kezem, éreztem magamon kutakodó tekintetét, de nem mertem ránézni. Lassan indultunk tovább, magunk mögött hagyva Orange lelkendezését.

– Mióta aludtam? – kérdeztem révületemből felébredve. A környéknek nem volt vihar utáni illata, a napsütés még a legapróbb lyukakba is bevilágítottak. A tiszta kék égen csupán néhány bárányfelhőfoszlány úszott, egyébként semmi nem törte meg az idilli képet.

– Három napja – felelte Hero, és úgy tűnt, mintha kinevetne.

– Mi az?

– Annyi kérdésre, sőt rengeteg támadásra számítottam első megnyilvánulásként tőled, erre te egy ilyen aprósággal hozakodtál elő... – legyintett a levegőben, nem értettem, miért tartja ezt annyira fontosnak, ő viszont félreértette, nekem miért volt az. – Vár téged valaki? Értesítsünk valakit?

– Nem. Ez csak kíváncsiskodás volt a részemről – biztosítottam. – Senkinek nem hiányzom.

– Szeretnél kérdezni valamit? Vagy csak vágjunk bele a közepébe?

– Nem tudom, mit szeretnék – feleltem őszintén. Elengedtem a kezét, és gesztikulálással próbáltam vele érzékeltetni, ami végbement bennem. – Rengeteg kérdésem van, de egyelőre nem tudom sorba rendezni őket... nem tudom, mi a valóság... melyik része igaz mindannak, amit láttam, amit átéltem, és melyik része a misztikum.

Hero egy pillanatra lehunyta a szemeit. Talán mégsem készült fel ekkora kifakadásra a részemről.

– Minden igaz, amit láttál. És minden igaz lesz, amit elmesélek neked, de mire végzünk, el kell döntened, hogy mit felelsz arra a kérdésemre... – kis szünetet tartott, majd felnyitotta szemeit és rám nézett. – Velünk maradsz? – újabb szünet. Szemeiben fájdalom tükröződött.

– Miért fontos, hogy értem, amit Orange mond? – kérdeztem gyorsan, mert erre a kérdésre ebben a percben semmit nem tudtam volna felelni.

Hero ajkain halvány mosoly tűnt fel.

– Nem csak őt érted, hanem engem is. Nem beszélünk egyetlen ismert emberi nyelven sem! A mi nyelvezetünk bonyolultabb és ősibb valamennyinél, amit valaha felfedezett az ember – magyarázta, és közben átjárta az a lelkesedés, mint nem sokkal ezelőtt Orange-t. Bocsánatkérőn mosolygott rám. – Ne haragudj ránk emiatt, de hosszú évek óta nem beszéltünk egymáson kívül senkivel sem fennhangon.

– És azok az emberek...?

– Az emberi elme nem olyan bonyolult, mint hiszik. A gondolataikon keresztül kommunikálunk velük.

Erről eszembe jutott még egy dolog.

– Azon az estén úgy tűnt nekem, mintha nem tudnák rólatok, melyikőtök melyik. Nem értem, miért. És miért támadott nekem, amikor... amikor... – bosszúsan sóhajtottam, nem bírta elhagyni a szám azt a bizonyos szót.

Hero elmosolyodott egy pillanatra, majd elkomolyodva vágott bele az igazság feltárásába. Apró darabok egy kirakósból. Halványan már lehetett sejteni, mit fog ábrázolni a kép, de nagyvonalakban még rejtve maradt.

– Sárkányok vagyunk. Sárkányemberek. A világod tele van hozzánk hasonlóval, alakváltóknak hívjuk magunkat. A génekkel együtt öröklődik ez az átok és nem szűnik meg soha. Az új alakváltók még nehezen uralják ezt, és gyakran csinálnak olyan őrültséget, mint amit Orange tett a minap – az érzelmek váltakoztak az arcán. A haragot gyűlölet, a gyűlöletet sajnálkozás váltotta. – Nem akart téged bántani, engem meg aztán végképp nem, de gondolj csak bele! Az egyik pillanatban még ő is csak egy fiatal, gyönyörű lány, mint te, a másikban pedig...

Újabb szünetet tartott. Türelmesen vártam, míg összeszedi a gondolatait, közben próbáltam megemészteni a hallottakat. Sikertelenül. Rájöttem, hogy egyszerűbb simán elfogadnom, amit mond nekem, mert ha sokat agyalok rajta, akkor biztosan becsavarodok.

– A helyiek ismerik a titkunkat, tudják, hogy nem eszünk emberhúst, sem hercegnőket. Segítenek a húgomat kordában tartani, amikor átváltozik...

– A húgod? – visszhangoztam döbbenten.

– Családi dolog, tudod, gének... Tehát, ahogy nem beszélnek a nyelvünkön, úgy nem látnak közöttünk különbséget. Teljesen egyformák vagyunk nekik.

– Akkor én miért láttam?

– Láttad? Azt hittem, csak hallottad...

– Orange pikkelyeit kéknek, a tiédet feketének látom – magyaráztam neki, közben szemügyre vettem a fogadót. A falai narancssárgák, a környékén narancsszínű rózsák hevertek. Apró bokraik szinte mindenfelé fellelhetőek voltak, amerre a szemeimmel elláttam.

Furcsán elgondolkodva nézett rám, zöld szemeiben tengernyi fájdalom. Aztán igyekezett összeszedni magát, nekem pedig újabb kérdés jutott eszembe, bár nem felejtettem el, hogy egyre máris kivédte a választ.

– Hol vagyunk most? – értetlenül nézett rám, mire igyekeztem érthetőbben fogalmazni. – Úgy értem, helyileg. Nem értem, milyen nyelven beszélnek az emberek, titeket viszont kristálytisztán...

– Európában, Magyarországon. Nagyon ősi, harcos nép volt. Mára már kevésbé az, de így is akadnak harcos szellemű emberek közöttük – mosolyodott el Hero. Látszott, hogy nagyon szeret itt élni, imádja a húgát, és növekedett bennem egy érzés – szavaival táplálta, egyre nagyobbra, de próbáltam tudomást sem venni róla.

– Hogyan gyógyultam meg ilyen hamar?

– Orange volt – jelentette ki, mintha ez mindent megmagyarázott volna. – Amikor magához tért, és megtudta, mit tett, sírni kezdett.

Értetlenül bámultam rá. Ez nagyon kedves volt a lánytól, akinek elektromos botot nyomtam a hasához, de nem volt világos, hogyan segített ez rajtam.

– Nem értem...

– A sárkányok könnye gyógyító – tette hozzá Hero.

Zöld szemeit rajtam pihentette, tekintetében különös melegség, arcán kétségbeesés és bizonytalanság tükröződött. Tudtam, hogy nagyjából ismertette velem a létezésének történetét, és bár még sok volt a miért és még több a hogyan, de a beszélgetésünk végére értünk. Nem voltam biztos benne, hogy az időközben született elhatározásomat hangosan is kibírom mondani, ezért próbáltam húzni az időt.

– Hogy lehet, hogy én értelek benneteket?

Hero mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kieresztette. Számított erre a kérdésre, de nem örült neki. Igyekeztem a pánikot leküzdeni, de a gombóc a torkomban egyre csak nőtt. A szél feltámadt, meglebbentette a hajamat, és előrefújta a vállamra. Elszáradt rózsaszirmokat sodort előttünk a szél, hömpölygette néhány métert, majd a magasba emelve hirtelen magára hagyta, így a szirmok engedve a gravitáció erejének ernyedten hulltak vissza a földre.

– Miért van itt ennyire sok narancsszínű rózsa? – kérdeztem meg sem várva a válaszát az előző kérdésemre.

Felnevetett mély hangján, mire borzongás futott végig rajtam.

– Ez a mi fogadónk, évezredek óta itt élünk – magyarázta a távolba meredve, mintha gondolatban visszautazott volna az időben. Erről újabb kérdés jutott az eszembe: vajon hány éves lehet igazából? Azonban tisztában voltam vele, hogy mielőtt újabb kérdésekre adna válaszokat, még nekem is felelnem kell az ő egyetlen kérdésére. – Az idők során rájöttünk, hogy a fiatal alakváltók nem szeretik ezt a virágot, sem az illatát, sem a színét. Zavarja őket, kábítja és felbosszantja, mindenesetre képtelenek a közelébe férkőzni ennek a helynek. Orange is csak emberi alakjában imádja ennyire, de amikor átváltozik képtelen megmaradni itt. Próbálunk vigyázni rá, de olykor nem lehet megfékezni.

– Mint akkor éjjel...

– Igen – felelte, majd visszatért egy korábbi témánkhoz. – És nem tudjuk, te miért értesz bennünket. A másik dolog még jobban meglepte a helyieket. Sokan irigyelnek téged most emiatt. Mindent megadnának, hogy beszélhessenek velünk, vagy lássák köztünk a különbséget. Akkor éjjel is összekevertek bennünket, azt hitték én vagyok Orange, ezért próbáltak lefogni. De te végig tudtad, ki vagyok... Igaz?

Bólintottam. Túl sok volt az információ, az agyam hadakozott, nem akarta tényként felfogni mindezt. Volt valami, amit mindenképpen tudni akartam, mielőtt elmondom, mit gondolok. Szemeimmel a fogadót figyeltem, mert képtelen voltam ránézni. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik már a gondolatra is, de tisztában kellett lennem, mire számítsak.

– Azért szeretnél maradásra bírni, mert jobban megértethetnéd magad a helyiekkel? – utáltam magam, amiért remegett a hangom. Sőt, nem csak a hangom, hanem szinte mindenem. A kocsonya hozzám képest atombiztos betonbunker volt.

Egy pillanatra néma csend feszült kettőnk között. Amikor beszélni kezdett, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Soha nem hittem, hogy létezhet olyan ember, mint te. Nem értem, miért történik ez velünk, így azt sem tudom, hogy miért érted a nyelvünket, és miért tudsz különbséget tenni közöttünk, amikor senki más nem – elém lépett, egyik kezét az állam alá tette, és gyöngéd erőszakkal kényszerített, hogy ránézzek, másik kezével hátrasimította vörös tincseimet. Nem húzta el ezután sem, hanem a nyakamnál pihentette, ujjával a tarkómat cirógatta. – Először eddigi életemben nem érzem a magányt. Tehát, hogy a kérdésedre válaszoljak... – szemei rám villantak, arcán huncut mosoly ragyogott fel. – ... egyáltalán nem azért szeretném, hogy maradj!

– Hát... – mosolyogtam rá vissza, közben szívem heves ritmusát próbáltam uralmam alatt tartani. – Hogy a kérdésedre válaszoljak: igen! Itt maradok veletek.

Izgatott boldogságom az arcán tükröződött. Elindultunk visszafelé, és ahogy éreztem kezét az enyém köré fonódni eufória szabadult fel bennem. Nem hittem volna, hogy egyszer hálás leszek a mostohaapámnak, amiért kihajított rozoga Fordjából egy sárkány karmaiba. Tudtam, hogy ennél nagyszerűbb dolog soha nem is történhetett volna velem, hiszen új életet kezdhetek tökéletesen tiszta lappal ezen a helyen, amelynek neve: Narancssárga rózsaszál.

vége

Az eltűnt holnap 6 Jun 2010 12:07 PM (14 years ago)

Káosz. Edward végleges döntése teljes homályba burkolta a jövőnket. Szinte semmit nem láttam tisztán, ami velünk kapcsolatos volt. Az eredeti képek, amiket láttam, mielőtt a tragikus este véget ért, mind a feledés homályába vesztek. Soha semmi nem volt még ennyire bizonytalan, mint ezekben a hónapokban. A bátyám hónapok óta nem élt velünk, életjelet egyre ritkábban kaptunk felőle, ez pedig komoly terhet rótt a családunk minden tagjának a vállára.

Október óta az első értelmes látomásom az volt, amikor láttam, ahogy Denaliban töltjük a tavaszi hónapokat. Már elegem volt, hogy távol legyek az otthonomtól, és hiába próbáltam megérteni Edward indokait, nem sikerült.

Neszt hallottam a hátam mögött. Azonnal láttam, hogy hamarosan Jasper veti rám magát, hogy mosolyt csaljon egyébként – az ő szemével nézve – szomorú arcomra. Nem mozdultam a helyemről. Nem akartam elrontani a játékát. Nem állt szándékomban hazudni neki, hiszen hogyan is tudnám becsapni, de nem volt értelme őt is berángatni az én mélabús hangulatomba.

Rájöttem régen, hogyan lehet kicselezni a fantasztikus érzékelőit, amivel minden rezdülésemet megtudta. Egyszerűen csak abban a pillanatban, amikor vele voltam, csak rá koncentráltam, kizártam minden egyéb gondolatot a fejemből. Ez a stratégia Edwardnál annyira nem működött, hiszen ő látta, mire készülök. Azonban Jazz csupán azt érezte, hogy boldog vagyok. És ez igaz is volt... szerettem őt, ezért forró elégedettséggel töltött el, amikor a közelemben volt. Nem tudhatta, hogy csupán igyekszem elbújni az iránta érzett szerelmem mögé, nehogy meglássa a szenvedésemet.

Bella hiánya jobban kínzott, mint gondoltam. Egyszerre voltam éktelenül dühös a bátyámra, amiért ennyire konok módon tiltakozott valami ellen, amiről egyikünk sem tehet; valamint végtelenül szomorú, mert beleéltem magam egy olyan vízióba, amiről mindig sejtettem, hogy túl szép egy valós jövőnek.

Felkészültem a támadásra, szinte már éreztem is Jasper ölelő karjait magam körül, ahogy kedvesen megóv a tompa puffanástól. Csacska Jazz! Pedig tudja, hogy meg sem érezném, ő mégis védelmez mindentől, mintha legalábbis ember lennék. A jövő megint változott. Jasper menet közben meggondolja magát, mégsem lep meg hátulról.

Már hallottam is csöndes nevetését a magaslat végéről, ahová elvonultam Tanya és népes családja elől. A Denaliban élők nagyon aranyosak voltak, sokban hasonlítottak hozzánk... azonban mégsem éreztem olyannak, mint amikor Forksban éltünk. Nagyszerű napok voltak, végre Edward is mosolygott, volt benne élet. Bella jelenléte teljessé tette a családunkat, nem pusztán azért, mert Edward lénye megtelt szerelemmel, és rátalált ebben az emberlányban a létezésének az értelmére, hanem mert ő is hozzánk tartozott. Minden hátránya ellenére mégis a mi életformánkat választotta. Nem csak Edwardot, hanem minket is. Még Rosalie-t is, pedig róla aztán mindenkinek minden eszébe jut, csak a családi összetartás nem. Bella valóban Cullen volt, még ha a történések alakulása nem is ezt mutatta.

Ölelő karok zárultak össze előttem, Jasper hideg lehelete a fülemet csiklandozta.

– Halljam, mi a mai probléma? – kérdezte lágyan, pedig tudta.

Nagyon is tisztában volt vele, hiszen semmi egyéb nem akadt, ami beárnyékolta volna a boldogságomat. Nem akartam erre gondolni, mosolyogva fordultam meg a karjaiban.

– Probléma? Nem értem, miről beszélsz! – néztem fel rá és igyekeztem a legártatlanabb pillantásommal elvarázsolni. Egy látomás sietett a segítségemre. – Oh, már látom! Tanya vadászat közben összevérezte a kedvenc pólómat.

Nevetett. Annyira szerettem, ahogy nevet. Kedves, morózus hangja nyugtatólag hatott rám még akkor is, ha éppen nem szándékosan csinálta.

Tanya valóban összevérezte azt a pólót, amit ma délutánra kért el tőlem. Nem értettem, hogyan képesek egyes vámpírok ennyire mocskosul étkezni. Edward persze ebben is más volt, ahogy Carlisle is. Ők legalább olyan tisztán érkeztek vissza a vadászatból, ahogy elmentek. Emmett volt a legrémesebb, valóban disznómód vadászott.

Egyszer volt egy látomásom, amiben Bellával együtt megyünk vadászni. Igyekezett óvni a ruháját, de az őz artériája keresztülhúzta a számításait. Az a vízióm sem fog beteljesülni, és ez a gondolat éles fájdalomként tudatosult bennem.

Jasper sóhajtott, és fürkészőn nézett rám.

– Alice, hogy segítsek neked? Túl kell tenned magad ezen! Már hónapok teltek el... – szomorúan nézett le rám, bennem pedig feltámadt konokság. Nem feleltem, nem akartam veszekedni, de továbbra is bizonyosságot akart valamiről, amit nem adhattam meg neki. Bizonyítékot, hogy túlléptem rajta. – Semmi nem fog változni. Edward pontosan tudja, mit akar!

– Edward nem tud semmit! – vágtam vissza mérgesen.

Nyugtatóan simogatta a karomat. Láttam, hogy nem akar bántani, de gyűlöltem, hogy jobb belátásra akar téríteni.

– Ha mi hasonló helyzetben lennénk... Ha én lettem volna ember, amikor megismersz...

– Akkor azonnal kiszívtam volna ennek a tökéletes testednek az utolsó csepp vérét is! – mosolyodott el hirtelen, és én sem bírtam megállni. Jazz humora a képességével együtt engem is lenyűgözött. Teljes, és tökéletes győzelem volt, letarolta a depressziómat.

Együtt nevettünk, egy pillanatra kirekesztette belőlem minden keserűségemet. Pontosan tudta mikor mire van szükségem, fogalmam sincs, hogy csinálta.

Aztán elkomorodott, váratlanul, ahogyan jött, úgy el is múlt a jókedve. Annyira szerette volna, ha megértem.

– Alice! Amit Edward véghezvitt percről percre, mikor Bella mellett volt... – kis szünetet tartott, folyton váltogatta a szavait, így nem láttam előre, mit szeretne kihozni ebből az egészből. Meggondolta többször, hogyan tálalja elém. Annyira jó lett volna, ha egyszerűen csak fejet hajtok mindaz előtt, amit mond, mégsem bírtam megtenni. Ha megteszem, azzal elárultam volna Bellát. – ... én képtelen lettem volna rá. Még Carlisle is csodálattal szemlélte a kapcsolatukat. Bellának boldogabb az élete, mióta elmentünk, ebben biztos vagyok. Ártalmas az embereknek a létezésünk.

– De nem neki! – mondtam elkeseredetten. – Neki szüksége volt ránk. Mindannyiunkra! Rád, rám, még Rose-ra is.

– Nem számít! Edward döntése volt...

– Igen, éppen ez az! – suttogtam kétségbeesetten. Torkomban a nyomás jelezte, hogy sírni szeretnék, de nem voltam rá képes. – Az ő döntése, nem az enyém.

Jasper megint sóhajtott. Kínoztam. Rádöbbentem, ahogy belenéztem olvadt arany szemeibe. Fájdalmas volt látni a számára, ahogy szenvedek soha meg nem kapott húgom miatt, és gyötrő lehetett figyelnie, hogy a kínom nem csillapodik az idő elteltével.

Mennyire önző voltam. Csak magamra gondoltam, pedig más is szenvedett. Esmét soha nem láttuk mosolyogni, Carlisle mintha élőhalott lett volna, Emmett viccei pedig jobban hiányoztak, mint valaha. Rosalie önelégültsége alábbhagyott, ahogy az idő haladt előre, de ott lebegett az aurája körül a "na, ugye, én megmondtam" fíling. Nyomasztó volt.

Jasper újabb sóhaj kíséretében lágyan a mellkasára vont, éreztem, ahogy az arcát a hajamba fúrta és belélegezte az illatomat. Nem akartam, hogy miattam szenvedjen, ezért félretettem a bánatomat. Átengedtem magam a végtelenségnek, ahol a szerelmünk az egyetlen, ami számít. Felnéztem rá, figyeltem minden rezdülését. Néztem, ahogy az enyhe szellő óvatosan lengeti szőke tincseit, felemeltem a kezeim és a tenyerembe temettem az arcát.

– Szeretlek! – súgtam egyszerűen.

Elmosolyodott. Nem megkönnyebbülten, inkább "tegyük félre a szenvedést egy pillanatra" gondolattal. Nem bántam, csak mosolyogjon. Lassan lehajolt, hogy ajkát finoman az enyémhez érintse.

– Versenyezzünk – húzódtam el kacéran. Ugrottam egyet és a következő pillanatban már a szikla tetejéről nevettem le rá. Elnéző, megkönnyebbült mosolya a szemeiben ragyogott tovább. – Gyere vámpír! Szívd csak ki a véremet!

Hangosan felnevetett. Előre láttam, hogy felugrik utánam a sziklára, de mire valóban megtette én már továbbugrottam a következőre. A nevetésünk visszhangzott a hegyek között, végre valóban boldognak éreztem magam. Jasper egyre közelebb ért hozzám, eldöntöttem, hamarosan engedem neki, hogy utolérjen.

A következő sziklát céloztam meg, és elrugaszkodtam, mielőtt Jasper a helyemre ért volna. "Repülés" közben egy vízió férkőzött a fejembe. Tudtam, hogy honnan érkezik, tisztában voltam vele, hogy nem lenne szabad, mégis engedtem, hogy megmutassa magát.

Bellát láttam egy szikla tetején. Istenem, szörnyen nézett ki, talán még nálunk is sápadtabb volt. Vékonyabb, mint mikor otthagytuk, a szemei alatt sötét karikák terpeszkedtek. Annyira valóságosnak tűnt, szólni akartam neki, hogy lépjen beljebb, nehogy baja essen a sziklaperemen. Nem volt idő. Mintha beszélt volna valakihez, de nem láttam mellette senkit. A következő másodpercben...

– Nee! – kiáltottam, és a földre estem. Térdre estem, Jasper azonnal mellettem termett.

– Mi a baj? – kérdezte, de egy csöndre intettem.

... Bella elrugaszkodott a szikláról és a mélybe vetette magát. Zihálva figyeltem, ahogy zuhan lefelé, majd hatalmas csobbanással a vízbe csapódik. És vártam. Jasper türelmetlensége tapintható volt a levegőben, de én némán vártam. Figyeltem azt a helyet, amennyire tudtam. Óráknak tűnő percek rohangáltak, de én csak vártam. És Bella nem bukkant fel. A hullámok egymást követték, és nekem belefájdult a fejem, annyira igyekeztem őt meglátni, de hiába.

Néma zokogás tört fel a torkomból, Jasper riadtan faggatott.

– Bella... Bella... – képtelen voltam bármi mást mondani. Újra és újra levetítettem magamnak a zuhanást és az azt megelőző másodperceket, és megszegve a sok hónapja letett eskümet, miszerint kilépek az életéből, mindenféle szempontból, ráfókuszáltam. A húgom. Nem érdekelt, mit mond Edward, hogyan kínozza magát valahol a világ végén, én pontosan tudtam, hogy Bella a húgom. Nem azért, mert én így akartam, hanem mert ő az akart lenni.

– Alice, mondd már!

– Bella öngyilkos lett! Leugrott egy szikláról! – kimondtam hangosan, és mintha ezzel véglegesítettem volna ezt a szörnyű víziót.

Jasper lélegzete is elakadt. Ez még az ő számára is meglepő fordulat. Tudtam, hogy Bella jelenléte a családunkban nem volt könnyű a számára, de ilyen véget nem kívánt neki. Összevonta szép ívű szemöldökét, és szinte rám parancsolt.

– Mit látsz még?

Koncentráltam. Jobban, mint eddig bármikor. Jobban, mint amikor Bella önként és dalolva sétált James karjaiba. Látni akartam, ahogy felbukkan. Látni akartam, akár az élettelen testét a felszínre jönni, de legnagyobb őrületemre semmi nem történt. A hullámok ugyanúgy ostromolják a szikla lábát, mint előtte.

– Semmi... Semmi... Leugrik, és... nem látom a felszínre jönni – kiáltottam rémülten.

– Alice... – kezdte, de félbeszakítottam, mert láttam, mit akar mondani.

– Mennem kell, Jazz! – mondtam neki, és már rohantam is Tányáék otthona felé. – Azonnal oda kell mennem.

– Alice, ez nem helyes! – mondta Jasper menet közben. Láttam, amint elhatározta magát. Nem kísér el Forksba, egyedül enged Charlie-hoz. – Nem kellene odamenned. Edward nem helyeselné.

– Tudom, de képtelen vagyok nem odamenni – megálltam a háztól nem messze, és esdeklőn fordultam hozzá. – Kérlek!

– Nem megyek veled, Alice! Nem szabad közbeavatkoznunk! Neked sem kellene! – utolsó szavait szinte könyörögve mondta.

Ahogy ránéztem a szívem túlcsordult minden érzelemmel, amit iránta éreztem. Nála nemesebb lelkű vámpír nem létezett ezen a bolygón, és ezt nálam jobban senki nem tudhatta.

– Csak kérlek, engedj el úgy, hogy megértesz!

Halványan elmosolyodott, egyik kezével finoman végigsimított az arcomon.

– Én is szeretlek! – súgta kedvesen, röpke csókot lehelve ajkaimra. – Megértelek! És itt fogok rád várni!

Megfogtam a kezét, mellyel az arcomat simította, és odaszorítottam a bőrömhöz.

– Igyekezni fogok! – ígértem, majd sarkon fordultam, hogy visszatérhessek Forksba.

Egész repülőút alatt töprengtem, minek is akarok annyira visszajönni Forksba. Talán a temetésére? Vagy, hogy lássam, valóban meghalt. Az, hogy láttam eltűnni a habokban, de előbukkanni nem, teljesen az őrületbe kergetett. Teljesen elhomályosult az egész jövője. Eltűnt a jövője, tehát ez csak egyetlen dolgot jelenthetett...

Mégsem voltam képes gyászolni őt. Győzködtem magam, hogy Charlie-hoz jövök, segíteni akartam neki. Nem szerettem volna ebben a magányos órában magára hagyni. talán örülni fog egy régi barátnak, hiszen az egyetlen lánya volt...

A templom harangjai gyászos indulót játszottak, amikor beértem Forksba. Carlisle autója hasznosnak bizonyult, gyorsan repített a Swan ház felé. Hangtalanul suhantam keresztül a városon. Egy helyen lassítottam, amikor megláttam az egyik rezervátumbeli csoportot. Leah, így hívták a lányt, emlékeztem rá a városból, fekete ruhában, könnyes szemmel kísérte az édesanyját egy autó felé.

Mindenhonnan vártam Bella felbukkanását, vagy, hogy meghallom a rozoga autóját – már annak is örültem volna, csak láthassam –, de hiába. A város egyébként kihalt volt. Ha mégis láttam valakit, feketében voltak, a harang hangját követték, mintha virrasztásra készülnének. Kétségbeesve kormányoztam az autót Belláék felhajtójára, egy pillanattal később már a házban voltam.

Éreztem az illatát, a szobája érintetlen volt. Charlie szobájába lépve lefagytam. A szekrényen kívülről egy régi, poros fekete zakó volt kifüggesztve. Lerítt róla, hogy temetésre hordta. Gyászos ruha volt, gyászos perc, én pedig összeomlottam. A torkom sajgott, de nem csak a szomjúságtól, hanem a soha el nem ejtett könnyektől. Annyira szerettem volna legalább egy könnyet ejteni, hiszen láthatóan későn érkeztem. Bella igazán meghalt.

Nem emlékeztem, meddig álltam mozdulatlanul, bámulva a kopott, fekete öltönyt, küzdve fagyott szívem minden fájdalmával, mikor tudatosult bennem, valaki közeledik a ház felé. Bizonyára Charlie az. Két hangot hallottam, és arra gondoltam, valószínűleg egy barátja kísérte haza. Talán még sincs akkora szüksége rám, mint hittem.

A lány hangja ismerősnek tűnt, de az agyam nem akarta beazonosítani. Kisétáltam az előszobába, hogy ott várjam be Charlie-t. Az ajtó nyílt, a lámpát felkattintották, de nem lett volna szükségem erre sem, hogy felismerjem. Az illata mellbevágott, a látványa sokkolt. Valóban rémesen nézett ki, de láthatóan életben volt. Bella Swan leugrott a szikláról, most pedig itt állt előttem teljes valójában.

Össze voltam zavarodva, és megkönnyebbültem. Végtelenül megkönnyebbültem. A vízióim, mint megáradt folyam zúdultak vissza a fejembe. Bennem pedig újra feltámadt a remény, hogy mi ketten egyszer valóban, igazi nővérekké válunk.

Peetnek

Happy Birthday Midnight Sun! 25 May 2010 12:15 PM (14 years ago)

A blogot éppen ma egy éve, hogy megnyitottam. Élmény volt nektek írni, nagyszerű olvasótábor vagytok!!

Köszönöm a sok-sok kommentet, a támogatást, amivel növeltétek az önbizalmamamat, így létre tudott jönni A Boszorka Fénye! A könyvet nem tudtam befejezni mára, de már az utolsó fejezetet írom, szóval szurkoljatok! :)

Amint végzek a könyvvel, azonnal nekilátok a Bűnbánat című rész végéhez!

Nagy ölelés mindenkinek!

benina

Alice23 14 May 2010 12:13 PM (14 years ago)

Az események arra késztetnek, hogy írjak erről néhány sort. Leginkább a kedélyek csillapítása végett.

Szeretném leszögezni, hogy Alice-szal mindent megbeszéltünk, és ugyan nem publikus, de tökéletesen megértem az indokait! A döntését az iránta érzett barátságom és tiszteletem miatt elfogadom. Igyekszem jó, ha nem jobb barátja lenni, és támogatni, és ha egy nap eljön az ideje, akkor visszaterelni őt erre az ösvényre. Hiszem, hogy egy nap hallunk még róla, mert akinek ilyen tehetsége van, képtelen néhány évnél tovább elfojtani magában ezt az ösztönt!

Tehát megkérek mindenkit, hogy ne bántsák őt, éppen elég volt ezt a döntést meghoznia. És neki éppen annyira fájdalmas, mint az olvasóinak!

Az LE és a BC oldalt ritkán, de frissíteni fogom július 1-től! Ha igény van rá persze csak akkor :) Majd jelezzétek hszekben, kérlek!

"Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben. Vass Albert"

Alice-nak az életben boldog pillanatokat, és a számára legmegfelelőbb jövőt kívánom!:)

benina

Szavakat a díjak helyett! 11 Apr 2010 12:33 PM (15 years ago)

Először is szeretném minden kedves blogger-társamnak megköszönni az éppen aktuális díjat, amit nekem szántatok!!! Mindig nagyon jólesik, hogy eszetekbe jutok, és veszitek a fáradtságot, hogy belinkeljétek az oldalam és a nevem.

Jól érzitek, most jön a "de..."

Szerintetek a blogírásnak ez a formája miről szól? Ti minek örültök jobban, annak, ha az olvasók a megírt történeteiket egy email-ben, vagy egy párszavas kommentben véleményezik, vagy ha mindig egy új és újabb kitalált díjjal jutalmaznak? Ha tetszik, amit írok, és kedvetekre való az oldalaim dizájnja, akkor én inkább az elsőre szavazok. A díj kedves gesztus, de eltereli a figyelmet az oldalaink valós tartalmáról. Ráadásul olyan blogokat is kitüntettek, amelyek nem megérdemelten kapták meg a "legjobb" jelzőt!

Még egyszer nagyon köszönöm nektek, ha rám gondoltok, de kérek mindenkit, hogy akinek eszébe jutna egy ilyen díjjal megajándékozni, inkább írjon nekem egy komit, hozzászólást, email-t!!! Már csak azért is, mert míg egy díjat kiteszek, addig megírok néhány oldalt a következő frissből :)

Új kampányt ajánlok: aki egyetért a fentiekkel, kérem, hogy a blogjába helyezze el bárhová a fenti képet jelezve, hogy ő is kommentet kér a díjak helyett :)

Legyen az olvasás és az írás az élmény számunkra!

Köszönöm a figyelmet :)

benina

Niki anyukájának kívánok ezzel a résszel Boldog születésnapot!!! :) 10 Mar 2010 11:02 AM (15 years ago)

Bűnbánat

Egész eddigi életem legnehezebb csatáját vívtam. A félelem fekete ürege apró lyukon keresztül szippantott magába, és visszafelé már nem bírtam áttuszkolni magam. Talán azért, mert nem is akartam. A megérdemelt szenvedés várt rám, ha nem bocsájt meg nekem.

Gyötrődve pillantottam le rá, a nap folyamán először aludt zavartalanul, nyugodtan. Charlie a földszinten várta hajnaltól, hátha valami hang szűrődik ki a szobából, ami bizonyítja az ébredést. Nem volt benne biztos, hogy normális ennyit aludni, és ebben kivételesen egyet is értettem vele.

Már egészen besötétedett, mikor nem bírtam tovább. A mobilért nyúltam, benyomtam az egyetlen számot, ami kapcsolt az egyetlen személyhez, aki ebben a pillanatban megnyugtathat. Természetesen várta a hívásomat.

– Mit szeretnél tudni, Edward? – csiripelte Alice a telefonba, és szinte láttam magam előtt, ahogy a szemeit forgatja Jaspernek.

Mindig túlságosan sokat aggodalmaskodom, ha Belláról van szó, legalábbis a húgom szerint. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni az önelégült "ugye megmondtam" hangját.

– Nincs benne a varázsgömbödben, Alice, hogy mit akarok kérdezni? – érdeklődtem gúnyosan.

– Annyi kérdés kavarog előttem, hogy nem tudom, melyikre szeretnél először választ kapni – vágott vissza sértődötten.

Elmosolyodtam. Ebből a hangnemből tudtam, hogy felhúzta az orrát.

Bella megmozdult álmában, mire annyira lehalkítottam a hangomat, hogy az ő füle ne érzékelje.

– Egy kérdés azért kiemelkedik a többi közül – folytatta Alice, én pedig kíváncsian hallgattam. Nem tudtam volna rangsorolni a bennem örvénylő kérdések folyamát. Alice hetykén szólalt meg újra. – Eláruljam, megbocsájt-e neked Bella?

Nagyon nyeltem. Valóban ez volt a legégetőbb kérdésem. Ellenálltam a kísértésnek, tudtam, hogy minden csak Bella döntésén múlik, így Alice-nak csupán sejtései lehetnek. Ráadásul sürgetőbbnek tűnt a másik dolog, ami miatt eredetileg kerestem az én szemtelen testvéremet.

– Igazából az érdekelt, hogy mikor ébred föl végre – mormoltam rosszkedvűen a kagylóba.

– Oh – nyögte csalódottan Alice, majd csettintett egyet a nyelvével. – Nem kell aggódnod. Nagyon kimerült, ezért alszik ilyen sokat.

– Mennyi, Alice?

– Öt percen belül nyitja ki először a szemét – felelte fojtott hangon, mintha remekül mulatna valamin.

Nem akartam tudni, mit árult el neki az egyik víziója, ezért gyorsan összekattintottam a telefont.

Öt perc. Rémesen hosszúnak tűnt, pedig már több órája figyeltem őt. Persze ebből sosem volt elég. Csak nézni, ahogy alszik. Valahol egy olyan világban, ahová nekem nem volt bejárásom.

Valóban ezt akarta? Csatlakozni az alvásmentes világhoz, amihez én tartoztam, csak azért, hogy mellettem maradhasson? Csábítóbb volt ez az ötlet, és én jobban vágyódtam erre, mint amennyire illő lett volna. Biztos voltam benne, hogy Bella előbb-utóbb megbánná, ha átváltozna olyanná, mint én vagyok. Különösen, ha az elején gyakran hibázna. Szerettem volna rávenni, hogy maradjon meg annak ami! Egy illatozó, piruló, gyönyörű, hús-vér nőnek, akinek a szívverését bárhol, bármilyen távolságban felismerném.

Ahogy figyeltem álmában elefántcsontszín bőrét, lágyan ívelő szemöldökét, érzékien duzzadó ajkait, elhatároztam, hogy ha kell, lehozom neki a csillagokat az égből, csak meggyőzzem az igazamról. Talán tényleg szeret annyira, hogy hallgasson rám.

Mély levegőt vettem, a szomjúság égette a torkomat, mintha olajat gurítottam volna le, amit aztán egy gyufával lángra is lobbantottam. Cseppet sem bántam. A szomjúság, mint érzet megszűnt, amikor Bella mellett voltam. Azok a borzalmas hónapok nélküle...

A bosszúszomjas október, amikor minden elkeseredett fájdalmammal eredtem Viktória nyomába. A kiábrándító november, amikor Texasban rádöbbentem, hogy az az átkozott nőstény kicselezett engem, és két állammal korábban meglógott előlem. A tehetetlenség decemberben, amikor Tanyaéknál karácsonyoztunk, de onnan már képtelen voltam tovább színlelni.

A január, a február és a március már olyan elviselhetetlen messzeségbe sodort, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Aztán a telefon... Az a végzetes, könnyen félreértelmezhető telefonbeszélgetés Blackkel, ami után azt hittem, vége mindennek az életemben. Bella volt az egyetlen dolog, ami életben tartott, és a Volturri olyan könnyű halálnemet kínált, aminek az akkori állapotomban képtelen voltam ellenállni.

De Bella nem halt meg. Az illata az óta a pillanat óta nem engedte feltámadni bennem a szörnyeteget. Amikor abban a néhány órában halottnak hittem, megváltoztatta az egész addigi világnézetemet. Nem számított, mennyire vérzik, nem volt fontos, milyen csábító a vére, mert ő Bella volt!

A légzése lassan szakadózóvá vált, felszínessé, de a szemeit egyelőre lehunyva tartotta. Nem akarózott felébrednie. Kíváncsi lettem volna – mint mindig –, vajon mi járhatott a fejében ebben a pillanatban. Összehúzta a szemöldökét, és megjelent az a bizonyos gondolkodó ránc.

Tétován, végtelen gyöngédséggel hajoltam fölé, és ajkaimmal lágyan simítottam végig a homlokán. A legtöbb ember összerezzenne így félálomban, ha egy olyan hideg valami érne hozzá, mint én vagyok. Bella azonban meg sem rezzent, csupán szorosan összezárta a szemeit.

De miért nem nyitja ki? Megfojtom Alice-t, ha ködösített már megint, csak mert kombinálni támadt kedve...

Bella szemei résnyire nyíltak. A sclerája még piroslott a hosszú alvás miatt, de íriszének csokoládéfolyamában máris elvesztem volna. Ha engedi. De nem engedte, mert abban a pillanatban, ahogy a tekintetével rám talált, szinte azonnal össze is zárta. Szorosabban, mint eddig.

– Jaj! – nyögte, és apró ökleit a szemei elé kapta.

A frászt hozom rá, gondoltam, és egy árnyalattal hátrébb húzódtam, így már elválasztotta az arcunkat néhány kilométernek tűnő centiméter. Többel képtelen voltam, a vonzása magával sodort, lehetetlen volt újra távol lenni tőle.

Pár hosszúnak tűnő pillanat után végre újra kinyitotta a szemeit, a pillantása reménykedő, de nem riadt. Belül megkönnyebbülten felsóhajtottam, de szerettem volna tőle hallani, hogy minden rendben.

– Megijesztettelek? – kérdeztem, és bár tudtam, hogy hátrálnom kellene, képtelen voltam rá.

Furcsállottam, hogy meglepettséget láttam tükröződni a szemeiben. Talán meglepte, hogy itt vagyok... De hirtelen értetlen arckifejezést öltött magára, amivel csak még jobban összezavart. Tűnődött, mintha próbálná összerakni, ami vele történt. Bizonyára sok volt ez neki. Szerettem volna a karjaimba vonni, de nem voltam biztos benne, hogy ennek ő feleannyira is örülne, mint én.

Így hát, csak figyeltem, és vártam, míg összeáll fejében a kép, és végre teljesen felébred.

– Oh, a francba – mormolta rekedten, a hosszú alvás a hangszálain is nyomot hagyott.

– Mi a baj, Bella? – kérdeztem, és majd' beleőrültem, hogy nem látok a fejébe.

A homlokán újra megjelent a ránc, mire idegesen néztem rá. Meg akartam ragadni, hogy a karjainál kicsit megrázzam, térjen már magához, hogy elmondja, mi bántja. Szembeszállok az egész világgal, ha arra van szüksége, csak kérnie kell.

– Szóval meghaltam, igaz? Mégiscsak vízbe fulladtam! Ó, a nyavalya, nyavalya, nyavalya...! – hadarta egyre hangosabban, de a hangja még így is csöndes suttogás volt inkább.

Nem értettem, miről beszél. Már hogy halhatott volna meg? Miből gondolhatja ezt? A minimum az, hogy ha meghal, a mennyországba kerül, ott pedig velem aligha találkozhatna. Azonban úgy láttam, igazán nem érti, mi folyik itt.

– Nem haltál meg – világosítottam fel, mire nekem támadt riadtan.

– Akkor miért nem bírok felébredni?

Úristen! Teljesen tönkretettük az elméjét. Már képtelen megkülönböztetni a fikciót a valóságtól... Beszélnem kell Carlisle-lal, de előbb visszahozom Bellát a valóságba.

– De hát ébren vagy, Bella...

– Persze, persze. Azt akarod, hogy ezt gondoljam. És akkor még rosszabb lesz, amikor tényleg felébredek. Ha felébredek, ami nem fog megtörténni, mert meghaltam. Ez rettenetes. Szegény Charlie. És Renee és Jake…

Jake... A távol töltött időm legnagyobb hátránya, és velejárója Jacob Black. Több emlék szorult a Bellához közel álló emberekbe erről a fiúról, mint szerettem volna. Charlie, Alice, mindenki azonnal vele jöttek. Csak még jobban megvetettem magam. Az árulásom miatt Bella kénytelen volt éppen egy olyan barátot választani magának, mint ez a vérfarkas kreálmány. Ennél csak Mike Newton lehetne rosszabb...

Igyekeztem nem gondolni erre. Helyette arra koncentráltam, ami a legfontosabb volt. Semmi más nem számított, csak Bella. Ha a világ lángba borul, de ő megmenekül, akkor boldog lettem volna. De ha minden más épen marad, csak ő pusztul el, akkor nekem is végem.

– Azt még megértem, ha engem valami rémálomnak nézel – kezdtem ironikusan, miközben keserű mosoly futott át az arcomon. – De azt el sem tudom képzelni, mit tehettél, ami miatt a pokolban kötöttél ki. Talán sorozatgyilkosságra adtad a fejed, amíg távol voltam?

Összerezzent, amikor a távollétemet emlegettem. Atyaég, talán nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint szerettem volna.

Elhúzta a száját a megjegyzésemre, de ez nem mosoly volt, amire számítottam.

– Természetesen nem. Ha én a pokolban lennék, akkor te nem lennél itt.

Kiábrándultan felsóhajtottam. Magam sem tudtam, miért. Gondoltam, míg külön voltunk, ennek a Black gyereknek sikerült az, ami nekem nem: önbizalmat nevelni Bellába. De hiába... Reménytelen vállalkozás.

– Hát akkor mindez tényleg megtörtént?

Igyekeztem tartani magam a felhőtlen, kedélyes hangnemhez, de a kérdései annyira zavarosak, annyira igazságba vájóak voltak, hogy éreztem az arcomra kiülő feszültséget. A mosolyom is átvette, de tartani akartam, mert ha lehull, valami sokkal szörnyűbbet mutatok Bellának. A végtelenül kétségbeesett és könyörgőn esdeklő arcomat, amihez talán a szánalom is kevés lenne, hogy eltűnjön.

– Hát az attól függ – jegyeztem meg tartózkodón. – Ha arra gondolsz, hogy majdnem lemészároltak minket Olaszországban, akkor igen.

– Milyen furcsa – jegyezte meg, mire kérdőn néztem rá. A velünk megtörténtekre nem éppen azt a szót használtam volna, hogy furcsa. – Tényleg Olaszországban voltam. Tudtad, hogy még sosem jártam messzebb, mint Albuquerque?

Ismét eszembe jutott Carlisle és a pszichiáter ismerőse abban a nívós elmegyógyintézetben... Talán még most sem késő...

– Talán aludnod kellene még egy sort – javasoltam. – Furákat beszélsz...

Igen, ez a szó inkább illett ide, mint oda.

– Nem vagyok álmos – ellenkezett, és ezzel még csak meg sem lepett. – Hány óra van? Mennyit aludtam?

Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, a vére felpezsdült, én pedig némán tűrtem, ahogy a tűz elemészti a torkomat.

– Hajnali egy van. Úgyhogy, körülbelül 14 órát aludtál.

– Charlie?

Számítottam a kérdésre. Charlie végigordította a fejemet, míg felvittem Bellát a szobájába, és lefektettem az ágyba. A többiek némán, kifejezéstelen arccal vártak rám.

– Alszik. Valószinüleg tudnod kéne, hogy épp most szegem meg a szabályokat. Na jó, nem technikailag, mert csak azt mondta, hogy soha többé ne lépjem a háza ajtaját, és én az ablakon át jöttem…..de attól még a szándéka világos – magyaráztam, ő pedig elkerekedett szemmel hallgatott.

Persze azt nem tettem hozzá, hogy a kritériumai között szerepel a Bella elleni tiltásom. A távoltartási végzés Forks minden négyzetcentiméterére vonatkozott, de ki akartam várni Bella válaszát, mielőtt ezt a részét közlöm vele.

– Charlie kitiltott téged a házból?

A döbbenete és a helytelenítése melengette fagyott szívemet, de nem akartam, hogy miattam, veszekedjenek az apjával.

– Mi mást vártál?

Ezen elgondolkodott. Látszott, hogy igazán meglepte Charlie-nak ez a heves reakciója, vagy csak még mindig nem ébredt fel az álmából teljesen. Mennyire jó lett volna, ha visszapörgethettem volna az idő vaskerekét, nehogy elkövessem azt az ostobaságot ott az erdőben. De nem lehetett, és minden egyes emlék, amit láttam az ismerősök fejében, emlékeztetett a hibás lépésemre.

– Mi lesz a sztori? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel Bella, mire kérdőn néztem rá.

Az egyetlen olyan lény volt a földön, aki soha nem úgy reagált az eseményekre, ahogy elvártam volna.

– Mire gondolsz?

– Mit mondjak Charlie-nak? Hogy miért tűntem el… mennyi ideig is voltam távol? – Nem, még továbbra sem tért egészen magához.

– Csak három napra – segítettem ki, aztán bűnbánóan hozzátettem. – Igazából, azt reméltem, hogy van valami jó magyarázatod. Nekem ötletem sincs.

Túlságosan el voltam foglalva, hogy gyönyörködjem benne, ahogy alszik, ahogy szedi a levegőt – a mellkasa egyenletesen mozgott fel és alá –, míg a földszinten Charlie telefonközpontost alakított. Mindenki hívta, aki ismerte, leszámítva egyetlen személyt: Jacob Blacket.

– Hát ez mesés! – nyögött fel Bella, mire a figyelmem azonnal visszaterelődött hozzá.

– Talán Alice kirukkol valamivel – jegyeztem meg, és úgy tűnt, ez a gondolat kielégíti.

– Szóval – kezdte bizonytalanul, mégis reménykedően. Kíváncsian vártam az első kérdést. Abban egészen biztos voltam, hogy egész sor kígyózik hamarosan a fejében, mihelyst úgy dönt, hogy magához tér. – Mit csináltál három nappal ezelőttig?

Egyenesen a közepébe. Nem voltam benne biztos, hogy éppen ezzel a témával kellene kezdeni. Talán felzaklatná, és visszasüppedne az álomvilágba, ahol nincsenek szörnyű vámpírok, vérfarkasok és a Volturi, Viktoria.

Óvatos pillantást vetettem rá.

– Semmi izgalmasat...

Azt hittem, csalódni fog, vagy hisztizni, amiért nem adok pontos választ a kérdésére, ehelyett azonban csak bólintott. Az arcán szomorúság vegyült a belenyugvással. Sehogy nem értettem.

– Hát persze, hogy nem...

Nem bírtam tovább. Azt még elviselem, hogy olyan érzelmeket látok az arcán, amiknek nem találom a jelentését, de hogy már a szavaiban sem látok értelmet, már igazán őrjítő volt.

– Miért vágsz ilyen arcot?

Elhúzta a száját, mintha olyasmire kérném, hogy magyarázzon el, amit mindenki teljesen nyilvánvalónak tart, rajtam kívül.

– Hát... Ha mégiscsak álmodnálak, akkor pontosan ilyenfajta választ adnál – jegyezte meg, aztán újabb szájhúzogatás közepette hozzátette. – Úgy látszik, a képzelőerőm kiapadt.

Ebben azért erősen kételkedtem. Sőt! Nem hittem, hogy létezhet a Belláénál hatalmasabb fantáziával bíró lény ezen a földkerekségen. Ennyi misztikumot, ennyi valószerűtlen, képtelen eseményt lehetetlen lett volna feldolgoznia egy Jessicának vagy egy Mike Newtonnak. Az agyuk nem lett volna képes feldolgozni a rengeteg információt, vagy ha mégis, képtelenek lettek volna beilleszteni mindezt a valóságukba.

Felsóhajtottam. Szerettem volna már kirángatni ebből a rémes álomnak képzelt valóságból.

– Ha megmondom neked, akkor végre elhiszed, hogy nem csak rémálom vagyok?

– Rémálom? – visszhangozta felháborodottan. Úgy tűnt, szívesen vitába szállna a jelzőmmel, de én nem reagáltam, csak némán kivártam, míg feldolgozza. Végül bólintott. – Talán... Ha tényleg elmondod.

Nem akartam vitába szállni vele, hogy úgysem tudja ellenőrizni a szavaimat. Ha szükséges az egész családom egy emberként hazudna neki helyettem is. De önmagam előtt már így is hadilábon álltam. Újabb hazugságok nem hiányoztak, és rég megfogadtam: Bellának mindig az igazat – leszámítva azt a kényszeredett esetet az erdőben.

– Szóval... vadásztam.

Bosszankodva nézett rám.

– Ez a legtöbb, ami tőled telik? – Nem értettem a haragját. – Ez a válasz egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy ébren vagyok.

Ekkor leesett. Félreértette. Kettős érzelmek harcoltak bennem. Próbáltam elfojtani a mosolyomat, amit előcsalogatott volna ez a feldúlt arckifejezése. Járomcsontja fölött a bőr egészen kipirult, szemei végre felébredtek és haragosan megvillantak. Másrészt próbáltam elfojtani a kényszert, hogy egyszerűen rávegyem valami módon: kerüljük el ezt a témát.

A mosolyt elfojtottam, de nem akartam tisztességtelenül hatni rá, így engedtem, hogy rájöjjön magától, mi az, amit nem akarok elmondani neki.

– Nem élelemre vadásztam... – kezdtem tétován, közben minden rezdülésére figyeltem. – Tulajdonképpen kipróbáltam magam... a nyomkövetésben. Kiderült, hogy nem vagyok valami jó benne.

Ez mennyire igaz volt. Nem esett jól beismerni Bellának a kudarcomat, de joga volt tudni, micsoda egy szánalmas alak vagyok, ha netán mégis úgy döntene, hogy megbocsájt. Csodálkozva nézett rám. Nem tudtam azért-e, mert szerinte én mindenben jó voltam, vagy azért, mert nem értette a mondanivalómat.

– Minek eredtél a nyomába? – kérdezte.

A kérdései egyre lényegre törőbbek, célirányosabbak voltak, én pedig komolyan kezdtem kétségbeesni.

– Semmi különösnek.

– Nem értem.

És akkor nem bírtam tovább. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy letérdelek elé, úgy esedezem a bocsánatáért, de végül úgy határoztam, a legjobb az lesz, ha egyenesen a szemébe mondom mindazt, amit érzek. Aztán utánam a vízözön.

– Én tartozom neked egy bocsánatkéréssel – kezdtem, de azonnal ki is javítottam maga, hiszen nem erről volt szó. – Nem, persze sokkal többel tartozom. De tudnod kell, hogy fogalmam sem volt róla. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen szörnyű helyzetben hagylak itt. Azt hittem itt biztonságban leszel. Igazán nagy biztonságban. Nem is sejtettem, hogy Victoria visszajön. – Elnyomtam egy kitörni készülő morgást a mellkasomban, és a vicsorgásomból is csupán annyit láthatott, hogy elhúztam a számat. Nem akartam, hogy lássa. Hogy olyannak lásson, amikor a gyűlölet elhatalmasodik felettem.

– Beismerem, hogy akkor, amikor először láttam, sokkal nagyobb figyelmet szenteltem James gondolatainak – folytattam bűnbánóan. – De azt nem láttam, hogy Victoria így fog reagálni. Nem tudtam, hogy ilyen közel álltak egymáshoz. Azt hiszem, most már tudom, hogy miért. Annyira bízott Jamesben, fel sem merült benne a kudarca. Ez a túlzott bizalom árnyékolta be az érzelmeit iránta, és emiatt nem láttam annak a mélységeit. – Esdeklőn néztem csodálkozástól tágra nyílt barna szemeibe. – Nincs arra semmilyen mentség, hogy mit hagytam itt neked, amivel szembe kellett nézned. Amikor hallottam, hogy mit mondtál Alicenak, és hogy ő maga mit látott. Amikor rájöttem, hogy a biztonságod a vérfarkasoktól függ, ezektől az éretlen, szeszélyes teremtményektől, akik majdnem olyan veszélyesek, mint maga Viktoria... – remegés futott végig a gerincemen, ahogy próbáltam féken tartani a haragomat. Könyörögtem tovább, míg az enyhülést meg nem látom a szemében.. addig folytatom. – Kérlek, hidd el, hogy fogalmam sem volt erről! A rosszullét kerülget még most is a gondolattól, pedig itt vagy a karomban, biztonságban. Én vagyok a legnyomorúságosabb, leghitványabb...

– Elég! – szakította félbe a jogos önostorozásomat.

Gyötrődve figyeltem, ahogy keresi a szavakat. Talán felmentenek, talán a pokol szájához zavarnak, hogy régi ismerősként üdvözöljük egymást Luciferrel, aki a Bellamentes napjaimon olya nagy élvezettel kínzott.

Bella hangja csöndes volt, arcán kifejezéstelen tekintet, és bármit is érzett, hozzá nem foghatóan jól játszotta a szerepét. Igyekeztem a zaklatott mondatokat összefüggő, értelmes sorokba rendezni, míg beszélt. Közben elteltem az illatával, a torkomban őrjöngött a szörnyeteg csak egyetlen csepp véréért. Engedtem szenvedni, megérdemeltem a szörnyetegemet, amiért vérfarkasok barátjává tettem az én egyetlen Bellámat.

– Edward! Most hagyd ezt abba! – parancsolt rám, én pedig gyanakodva figyeltem arcának minden rezdülését. Ahogy beszélni kezdett a határozott, magabiztos álarc lepergett, és nem maradt más, csak a végtelen kétségbeesés. – Nem gondolkodhatsz így a dolgokról! Nem hagyhatod, hogy ez a… ez a bűntudat irányítsa az életed! Nem vállalhatod magadra a felelősséget mindenért, ami velem történik! Egyik sem a te hibád volt, ezek csak részei annak az életnek, ami az enyém. Úgyhogy ha a busz elé lépek vagy bármi is lesz a következő, meg kell értened, hogy nem a te feladatod, hogy magadat okold! Nem rohanhatsz csak úgy Olaszországba, mert rosszul érzed magad, amiért nem mentettél meg. Még ha azért is ugrottam volna le a szikláról, mert meg akartam halni, akkor is az én döntésem lett volna és nem a te hibád. Tudom, hogy benne van a… a természetedben, hogy magadat hibáztasd mindenért, de nem hagyhatod, hogy ilyen extrém dolgokat művelj! Ez nagyon felelőtlen dolog! Gondolj csak Esmére és Carlislera és...

Elfúlt a hangja, én pedig dühösen meredtem rá. Ennyire lehetetlen gondolatok cikáznak abban a zárt elméjében? Hát ennyire nem ismer? Pusztán a lelkiismeret-furdalás miatt soha nem akartam volna annyira öngyilkos lenni, hogy magamra vonjam a Volturi haragját. Azt hittem, ezt Bella is tudja... Legalábbis tudnia kellett volna, már akkor is, ott az erdőben, amikor elengedett maga mellől...

– Isabella Marie Swan! – ejtettem ki a nevét teljes megrovással. – Csak nem képzeled, hogy azért kértem a Volturitól, hogy öljön meg, mert bűnösnek éreztem magam?

Értetlenül nézett rám. Sikerült teljesen összezavarnom ahelyett, hogy felvilágosítottam volna mindenről.

– Hát nem?

– De igen, nagyon is bűnösnek éreztem magam – visszakoztam gyorsan, nehogy még a végén ezt is betudja valami álomképnek. – El sem tudod képzelni, mennyire.

Továbbra is értetlenül ráncolta a homlokát.

– Akkor... miről beszélsz? Nem értem.

– Bella, én azért kerestem fel a Volturit, mert azt hittem, meghaltál – jelentettem ki magától értetődően. Láttam a meleg barna szemekben a felismerés fényét, aztán az arcára olyan mértékű hitetlenkedés ült ki, ami további magyarázatot vont maga után. Csupán átgondoltam, amit mondani akartam, és máris beleborzongtam. Gondolni sem akartam még a lehetőségére sem, hogy valaha megtörténhet... – Ha semmi szerepem a halálodban, ha nem is az én lelkemen szárad, akkor is elmegyek Olaszországba. Valószínűleg sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem—közvetlenül Alice-szel kellett volna beszélnem, nem másodkézből elfogadni az információt. De komolyan, mit gondolhattam volna, amikor az a fiú a telefonba azt mondta, hogy Charlie a temetésre ment? Mekkora esélye van egy ilyen véletlennek? A véletlenek mindig ellenünk dolgoztak. Egyik hiba a másik után – mormoltam inkább magamnak már, mint neki. Ironikusan hozzátettem a végén. – Soha többé nem fogom kritizálni Rómeót.

Reméltem egy apró mosolyt, de rájöttem, hogy hiába, hiszen a helyzet nagyon is komoly volt. De a felvilágosodására is hiába vártam. Még mindig nem látta az összefüggéseket.

– De akkor még mindig nem értem – jegyezte meg. – Pontosan erről beszélek. Hogy akkor mi van?

Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de az értetlenségével engem is sikerült kizökkentenie a magabiztos magyarázatom folyamából.

– Tessék?

– Mi van, ha tényleg meghalok? – kérdezte magától értetődő természetességgel.

Mintha az aznap estére várható vihar lehetőségeit latolgattuk volna, nem pedig mindkettőnk életének a végéről. Döbbenten meredtem rá. Igazán ennyi idő eltelt volna? Minden teljesen kitörlődött a memóriájából?

Ez jobban fájt, mint a kicsi Jane kínzása Volterrában. Én megőriztem minden percét az együttlétünknek, és azokat is, amikről azt sem tudta, hogy vele voltam. Ezek a pillanatok segítettek átvészelni azokat a bizonyos időket, amikor már feladtam minden erőfeszítést az életben maradásomra.

– Hát semmire sem emlékszel abból, amit mondtam neked?

Sértett megbántottság csillant a szemeiben.

– Én mindenre emlékszem, amit valaha mondtál nekem – felelte, de mintha elharapta volna a mondat végét.

Kicsit vártam, hátha úgy dönt, hogy befejezi. Láttam, hogy nem akarja elárulni, mi lett volna a vége. Már nem bírtam tovább, hogy meg ne érintsem. Túlságosan csábító, elviselhetetlenül gyönyörű volt. Végigsimítottam érzéki ajkain – annyira puha, végtelenül törékeny volt, minden egyes sejtjét imádtam.

– Bella, úgy látom, te félreértésben leledzel. Azt hittem, világosan az értésedre adtam – leheltem csöndesen az arcának. Elnézően csóváltam a fejemet, és elkeseredett mosolyra húztam fagyott ajkaimat. – Bella, én nem tudok egy olyan világban élni, amelyikben te nem létezel!

Annyira nyilvánvaló szavak voltak ezek tőlem. Biztos voltam benne, hogy ha a családom tagjait ideállítottam volna, egyikük sem rezdült volna meg erre a vallomásra. Nem pusztán azért, mert nálunk ez egy normális reagálási forma lett volna, hanem azért, mert számukra már teljesen természetes. Bella nélkül nem létezhetek tovább én sem. Ezt még Carlisle is képes volt felfogni, bármennyire is ellenezte az öngyilkos akciómat.

Bella azonban üreges szemekkel meredt rám, a tekintete zavarosabb volt, mint a tükörsima tó felszíne kavicsdobálás után.

– Én most... összezavarodtam – nyögte ki végül, mire automatikusan közelebb hajoltam hozzá.

Úgy tűnt, lát engem, mégsem hiszi el, hogy valóban ott vagyok, és azokat mondom neki, amiket igazán érzek. Mindennél jobban szerettem volna áttörni elméjének zárt felszínét, hogy belelássak különösen működő agyának minden rejtett zugába.

– Ügyes hazudozó vagyok, Bella, muszáj, hogy az legyek! – vallottam meg neki, mire az egész teste görcsbe rándult.

Megragadtam a karját és lágyan megráztam. Azonnal a pokol legmélyebb bugyraiba átkoztam magam, amiért rossz helyre helyeztem ezt a vallomásomat, ráadásul a lehető legrosszabbul megfogalmazva. Bella arcán fájdalmas érzelmek keltek életre, nekem pedig türtőztetnem kellett magam, nehogy addig rázzam, míg végre igazán fel bírom ébreszteni.

– Hadd fejezzem be! – könyörögtem rémülten. Nem akartam, hogy éppen most döntsön, amikor még mindig nem látja tisztán a helyzetet. – Ügyesen hazudok, de hogy te az első szóra elhitted... Az elviselhetetlen volt.

Több volt, mint elviselhetetlen, sőt igazából az átkozott vámpírtestemnek köszönhetően nagyon is el bírtam viselni, azonban ennél kínzóbb, gyötrelmesebb fájdalmat nem igen tudtam volna kitalálni magamnak. Az egyik legfájdalmasabb emlékeim közé tettem azt a pillanatot ott az erdőben, ahol megláttam Bella csokoládészemeiben azt a kiábrándultságot.

A teste továbbra is olyan merev volt, mintha minden egyes izma görcsbe rándult volna. Kétségbeesetten, könyörögve néztem le rá.

– Amikor ott az erdőben elbúcsúztam tőled... – a teste szinte ívben hátrafeszült, annyira küzdött ez ellen az emlék ellen. Kényszerítenem kellett magamat, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Tudnia kellett a válaszokat a miértjeire, különben talán sosem kapom meg a megbocsájtást. Önző voltam, annyira önző, de akkor is megtettem. – Különben nem eresztettél volna el. Azt láttam. Nem akartam megtenni... úgy éreztem, belepusztulok... de tudtam, meg kell, győzzelek, hogy már nem szeretlek, hogy mihamarabb visszatérhess a normális életedhez. Azt reméltem, ha azt hiszed, hogy túlléptem rajtad, te is úgy teszel majd.

Vártam a reakcióját, de semmi nem történt. A fátyol, ami eddig a tudatát takarta előlem, mintha előrecsúszott volna a szemeire, hogy azon keresztül szemlélhessen engem.

– Tiszta törés... – suttogta végül.

Megijesztett. A hangjában semmi érzelem, csak úgy, mint az arcán.

– Pontosan – hagytam rá, majd ismét megcsóváltam a fejem és szemrehányó hitetlenkedéssel néztem le rá ismét. – De azt nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meg tudlak győzni! Azt hittem, lehetetlen lesz... hogy olyan biztosan tudod, mi az igazság, hogy kénytelen leszek lehazudni a csillagokat az égről, és sose képzeltem, hogy olyan könnyű lesz megtenni! Azt hittem, hogy szinte lehetetlen— azt hittem, hogy olyan biztos vagy az igazságban, hogy órákba telik, majd amíg a hazugságom magját elültetem a fejedben. Hazudtam, és nagyon sajnálom. Sajnálom, mert megbántottalak és sajnálom, mert hiábavaló erőfeszítés volt. Ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni attól, ami vagyok. Hazudtam, hogy megmentselek, de nem működött. Sajnálom! – esdeklőn figyeltem, hátha reagál valamit, de ő kitartóan nézett rám kábult tekintetével. Végül mégis előtérbe furakodott a vérszomjamnál is olthatatlanabb kíváncsiságom. – De hogy hihettél nekem? Az után hogy több ezerszer mondtam, hogy szeretlek, hogy hagyhattad, hogy egy szó elpusztítsa minden belém vetett bizalmadat?

Nem felelt, nem reagált, csak feküdt, mint egy darab fa, és ezzel komolyan megrémített. Megráztam újra, óvatosan, de hallottam a fogai koccanását. Akkor lazábbra fogtam a szorításomat, és könyörögve szólaltam meg újra.

– Bella! De hát komolyan, mit gondoltál?

A fátyol a szemében megremegett, aztán mintha megnyitották volna a gátat, hirtelen eleredtek a könnyei.

– Tudtam. Tudtam, hogy csak álmodom! – sírta elkeseredetten.

Hitetlenkedve meredtem rá egy pillanatig. Bánatában sírt, ezek szerint nagyon is a kedvére való lett volna, ha a valóságban traktálom ilyenekkel. A remény ébredt fel bennem. Talán mégsem akar elzavarni. Talán mégis maga mellett akar tudni, bár feleannyira sem, mint én őt, de az önzőbbik felem ujjongott, és azt kiabálta, mit számít ez, hiszen talán jó lesz ez így is!

vége

Hűséges olvasóimnak különfejezet 6 Mar 2010 10:56 AM (15 years ago)

Sziasztok!

A mostani rész Stephenie Meyer negyedik Saga kötetének, a Breaking dawnnak az utolsó négy oldalát öleli körbe Edward szemszögéből! Ezzel szeretném megköszönni mindenkinek, aki még ennyi idő kihagyása után is visszalátogat erre az oldalamra!

Ajánlom ezt a részt Tynának, aki ma ünnepli 26. születésnapját :)

Köszönöm, hogy töretlen lelkesedéssel olvastok!!! :)

Üdv Mindenkinek:

benina

Az első békés pillanat az "örökké"- ből

Az érzelmek gyors egymásutánban váltakoztak bennem. Amikor az egyik hullám csitulni látszott, azonnal fölé magasodott egy másik, hogy újabb érzelemmel borítsa be az előző helyét. Soha nem voltam csak üres.

Mindent végigkísért, magasan fölöttük szárnyalt a Nap fényes sugaraival együtt a Bella iránt érzett szerelem.

Már abban sem voltam biztos, hogy ez a szerelem. Az emberek annyira elcsépelték felszínes érzelmeik megnyilvánítására ezt a szót, hogy bűn volt kifejezésképpen használni. Imádtam Bellát minden pozitív érzelemmel, amit ki tudtam préselni fagyos szívemből. Szerettem őszintén, tiszta szívből, fanatikusan, és őrülten képtelenül. Minden kifejezhető, és a legtöbb kifejezhetetlen módon.

Azt gondoltam, hogy az elmúlt hónapok eseményeit már nem lehet tovább fokozni. Az esküvő, ahol Bella emberi életének legjobb formáját hozta. Az öröklét minden pillanatában meg fogom őrizni róla a képet a memóriámban, ahogy lépked felém a hófehér ruhájában. Gyönyörű arcán zavart pír, a szíve akár egy kolibri fürgén csattogó szárnya, és idegesen elcsukló hangja, ahogy kimondja a szavakat.

Aztán a nászút, amitől szerintem jogosan, szerinte persze teljesen fölöslegesen féltem. A bőrének illata, ahogy a sós víz és a bőre illata találkoztak, testének minden hajlata, domborulata tökéletes volt. És végre sikerült rávennem, hogy néhány évet várjon az ostoba átváltoztatással.

Nem akartam megszegni az adott szavamat, csupán időre lett volna szükségem, hogy meggyőzzem, mennyivel jobb embernek lenni. Már-már belátta, hogy igazam van, amikor kiderült Nessie.

A várakozás borzalmai... és az az átkozott kutya megtette. Nem ölt meg, amikor alkalmat adtam rá neki. Hiába könyörögtem... Az egész öröklét alatt hálás leszek neki többek között ezért is.

Persze annak kevésbé örülök, amiért a lányomat akarja. Minden gondolata erről szól. Néha féltékenységet érzek, amikor látom őket együtt, és látom a gondolataikat. Mindkettőjükét. Az imádat feltétel nélküli, sajátságos, mintha létezne egy külön világ, ahol ők egyek.

A másik problémám, ami szintén nem akart elmúlni a fejemből, Nahuel. A kíváncsiság gyakran átcsapott vágyálmokba, hogy megismerhesse őt – az egyetlen olyan lányt a fajtájából, aki nem vérrokona.

A kislányom még alig múlt fél éves, és máris egyszerre többfelé kell figyelnem, nehogy elorozzák tőlem idő előtt. Ráadásul Zafrína is igényt tart rá. Na, igen, hozzá talán el is kísérem. Legalább megtanít neki néhány alapvető trükköt a férfiakról.

És amikor végre úgy éreztem, hogy vége. Végre boldogan élhetünk hármasban a családom közelében, Alice hirtelen fogta magát, és lezárt gondolatokkal kiröppent az életünkből, magával rángatva Jaspert, akiről viszont biztosan tudtam már akkor is, hogy nem tud semmit.

Talán most már igazán vége. A vendégeink lassan elszállingóztak, már többször kijelentettük, hogy Bellám a nap hőse, és Carlisle-val elterveztünk egy "alaposan kielemezzük a mai eseményeket" napot. Mindenki vibrált az izgalomtól és az elégedettségtől. Ráadásul teljes joggal, hiszen több száz éve nem akadt méltó ellenfele a Volturinak.

Carlisle mindig is úgy gondolt Bellára, mint egy különleges adottságú lehetséges vámpírra, bár legtöbbször próbálta a gondolatainak ezt a fonalát elrejteni előlem. Tudta, hogy nem tetszene, de nem is sejtette, hogy már mennyire nem érdekelt ez a dolog. A hátam mögött hagytam a küzdelmes időszakot.

Nem vágytam másra, csak békére. Egy nyugodt pillanatra a zaklatott percek között, amiket átéltem. És amelyeknél boldogabbat senki nem bírna kívánni magának. De ezek után, a Volturi csúfos kudarca után már nem volt kétséges, hogy előttünk áll néhány gondtalan év, amikor kiélvezhetjük Nessie gyermekkorának csodáját, és Bella fejlődését.

Agyondicsértem a feleségemet, és amint valaki szóba hozta a mai napot, azonnal ott voltam, hogy részletesen dicsekedhessek minden egyes pillanattal. Bella csak ült, karjában a lányunkkal – Nahuel pillantásától, vagy a figyelem középpontjában fennálló fóbiájától –, gyakran a hajába temette gyönyörű arcát.

Zavara bájos volt, megindító, és szükségtelen. Azonban nekem is eszembe jutott a fészkünk, a közös otthon, és hirtelen égető késztetést éreztem, hogy odavigyem életem nőit.

– Talán le kéne fektetnünk Nessie-t – javasoltam.

Tökéletes arcán reménykedő mosoly ragyogott fel. Vajon tisztában van vele, mennyire, képtelenül gyönyörű? Nem voltam benne olyan biztos. Valószínűleg még mindig annak a Bellának érzi magát, akit én már akkor is legalább ilyen szépnek láttam. Nem bántam egyetlen ügyetlenkedését sem, mindent gondosan elraktároztam a memóriámban. Tisztában voltam vele, hogy ő hamarosan még szürkébbnek, még távolibbnak fogja látni azokat, amiket emberként élt át.

Hálát adok a sorsnak – ha létezik egyáltalán, és miért ne létezhetne, ezek után –, hogy a képessége segíti az önuralomban. Egyébként hirtelen természet, Jasper reménykedett benne, hogy legalább egy tucat botlása lesz, mielőtt elkezdi gyakorolni a diétánkat. Ha Alice nem lenne, akkor Jasper végtelenül kiábrándult, depressziós vámpírrá válna.

– Azt hiszem, ez jó ötlet – kapott a szavaimon Bella. – Biztos vagyok benne, hogy nem aludt rendesen múlt éjjel annyi horkolás mellett.

"Nahát, már ezért is piszkálják itt a farkast? Milyen kicsinyes lett Mrs. Szörnyenokos Cullenné." – hallottam meg Jacob sértődött gondolatait.

Kivillantottam rá a fogaimat, ő megforgatta a szemeit.

– Egy ideje nem aludtam ágyban. Fogadni mernék, hogy apám kiugrik majd a bőréből, hogy ismét a házában lát – jegyezte meg két ásítás közepette.

Bella ellágyult, és végigsimított Black arcán. Hát igen, mindent azért én sem kedveltem. Bár elfogadtam Jacobot, kedveltem is, de a közvetlen fizikai kontaktust nem bántam volna, ha kerülik.

– Köszönöm, Jacob – mondta Bella, és megajándékozta a fiút egy mosollyal.

Jacob fejében a dolgok átalakultak, még Bella is kiszorult a középpontból Nessie miatt. Azonban amikor így mosolygott Jacknek mindig eszébe jutott, hogy miért is imádta annyira ezt a lányt, hogy képes volt farkas létére szembeszállni az övéivel, és szövetkezni a hidegekkel.

– Bármikor, Bella. De ezt már tudhatnád – felelte végül, és igazán komolyan is gondolta.

"Ideje igazán aludnom egyet."

– Holnap találkozunk srácok. Úgy sejtem, a dolgok most már kicsit unalmasak lesznek, nem igaz?

Valóban fáradt volt. Bellát figyeltem, míg Jacob felállt és kinyújtóztatta elmerevedett izmait. Akkor már őt figyeltem, amikor homlokon csókolta életem nőit. Hiába, sosem fogok hozzászokni. Látta rajtam, amikor rám nézett, és könnyedén belebokszolt a vállamba. Felnevettem a fájdalmon, amit érzett az ujjaiban.

– Nagyon remélem – feleltem neki kicsit megrovón.

Még, hogy unalmas? A legszebb időszak előtt álltunk, amikor már biztosan tudjuk, semmi nem lephet meg bennünket. Ha pedig mégis, akkor Alice biztosan látni fogja. De nem.

Belenéztem a húgom fejébe – mióta visszajött szinte egyfolytában ott voltam –, de semmi újat nem látott. Valamit próbált eltitkolni előttem, így teljes figyelmét Jasperre koncentrálta. A hajára, a szemére, az ajkaira, és... Brr, gyorsan kitéptem magam a fejéből. Ezt azért már mégse akartam látni.

Elindultunk az ajtó felé, Bella stabil-gyöngéden tartotta a lányunkat a karjaiban. Visszafordultam, hogy egy kérdő pillantással kérjek magyarázatot a húgomtól, de ő csúfondárosan elvigyorodott, és nyelvet öltött rám. Elnézően mosolyogva megcsóváltam a fejemet.

"Nem mondok neked semmit! Klassz meglepetés lesz, majd meglátod! Imádni fogod!" – sugallta felém gondolatban, aztán újra Jasper felé összpontosított.

Bella az ajtóban megtorpant, és visszafordult.

– Oh, Jasper!

– Igen, Bella?

– Kíváncsi vagyok – J. Jenks miért rémül meg csupán a neved hallatán is? – kérdezte Bella, én pedig eltöprengtem.

Hogy juthatott ez az eszébe épp most? Elméjének zártságát elfogadtam, de annyira akartam látni azt, amit ő, úgy, ahogy ő. Mindent megadtam volna, csak hogy ez a vágyam teljesüljön.

– Az én tapasztalatom az, hogy bizonyos munkakapcsolatokat jobban motivál a félelem, mint a pénzügyi nyereség – magyarázta Jasper.

A fejében felvillant egy alkalom, amikor Jenks ellenállt a kérésének, pedig az sürgető lett volna. Jasper megragadta akkor a torkánál, a falhoz szorította – nem túl erősen, nehogy kárt tegyen a puhány alakban –, és rávillantotta vakítóan fehér fogsorát. Kockázatos beavatkozás volt, de hatékony. Azóta Jenks hűségesen engedelmeskedik Jasper minden kérésének.

J. Jenks szerencsés embernek mondhatta magát, amiért találkozott, és beszélhetett egy ilyen nagyszerű teremtéssel, mint a feleségem. Biztos voltam benne, hogy az a fickó még ma is Bellával álmodik, és örömmel lecserélné a Jasperrel töltött óráit, csak hogy újra találkozhasson vele.

Bella rosszalló pillantást vetett Jasperre, mire az minden bűnbánat nélkül rávigyorgott. Sokkal felszabadultabb volt, mióta Bella átváltozott, és mivel Nessie őt is elbűvölte, meg sem fordult a fejében, hogy a vérét ontsa. Így, az állandó vérszomjtól mentesen, végre elkezdett kibontakozni.

Elbúcsúztunk mindenkitől, és végre hazaindultunk. Nem rohantunk, csak nyugodtan sétáltunk. Magunk mögött hagytuk a vágyakozásukat – Nessie-t akarták mindig, örökkön örökké babusgatni, de legalábbis addig, amíg ilyen aprócska.

Nahuel kínzó gyötrődését is elhagytuk. Annyira szeretett volna velünk jönni. Bellára függesztett szemei kocsonyán csöngtek. Ő maga sem tudta biztosan, de tőle várta a feloldozást a saját anyja halála miatt.

Sajnáltam a határidőt. Az idők végezetéig tudtam volna így élni, és az a majdnem hét év bizony hihetetlenül rövidnek tűnt ehhez a boldogsághoz. Túl sok kérdést vont maga után az azt követő időszak: a Volturi, Nahuel, Jacob... Nem akartam ezekre gondolni, amikor Bellám végre sérthetetlen valójában mellettem volt.

– El kell mondanom, most teljesen lenyűgözött Jacob – jegyeztem meg, mire megajándékozott egy meleg mosollyal.

Ha a szívem még érző lett volna, valószínűleg ebben a pillanatban ugrik ki a helyéről.

– A farkasok elég szokatlan hatást okoznak, nemde? – Félreértett.

– Nem, nem erre gondoltam – világosítottam fel. – Ma nem egyszer arra gondolt, hogy Nahuelhez hasonlóan Nessie is teljesen felnőtt lesz hat és fél éven belül

Alaposan megrágta az elhangzottakat. Türelmesen megvártam, amíg feldolgozza, mit akartam mondani. Végül kicsit homlokráncolva próbálta megmagyarázni a barátjának a viselkedését.

– Nem úgy tekint rá. Nem akarja siettetni, hogy felnőjön. Csak azt akarja, hogy boldog legyen.

Bólintottam.

– Tudom. Ahogy mondtam, lenyűgöző. Kedvem ellen szól, hogy kimondjam, de Nessie tudna rosszabbat tenni – merengtem óvatosan, a homlokán a ráncok elmélyültek.

– Erre körül-belül hat és fél évig nem akarok gondolni – jelentette ki, mire felnevettem.

Ahogy sétáltunk felsóhajtottam, az elégedettség és a boldogság átjárta minden porcikámat.

– Persze, úgy tűnik, hogy eljön az idő, amikor majd egy versenytárs miatt is aggódnia kell.

Elhúzta tökéletes ajkát, és rosszallóan nézett előre.

– Észrevettem. Hálás vagyok Nahuelnek a mai napért, de a bámulása kicsit furcsa volt. Nem érdekel, hogy ő az egyetlen fél-vámpír, aki nem rokona.

Jellemző. A naivitása veleszületett volt, és több évezredre lesz szükség, hogy kiirtsam belőle. Bár nem is voltam benne biztos, hogy szeretném – annyira bájos volt így.

– Oh, nem őt bámulta, hanem téged – avattam be, mire rágni kezdte az alsó ajkát.

– Miért bámult volna? – kérdezte elgondolkodva.

Hát többek közt azért, mert gyönyörű vagy, ahogy a hozzá hasonlót dédelgeted a karjaidban – kellett volna mondanom, de helyette inkább Nahuel gondolatainak azt a részét osztottam meg vele, amire igazán kíváncsi volt.

– Mert életben vagy.

– Lemaradtam – jegyezte meg összezavarodva.

– Eddigi élete során – kezdtem, és célzatosságképpen hozzátettem. – ... és ő ötven évvel idősebb, mint én...

– Vénember – szúrta közbe Bella, de csak magamban mosolyogtam.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, nehogy a tréfa miatt esetleg ne értse meg Nahuel megrázó történetét.

– Mindig úgy gondolt magára, mint egy gonosz teremtményre, akit gyilkossá tett a természet. A húgait mind megölték, az anyjukat is, de ők semmit sem tudtak róla. Joham arra tanította őket, hogy úgy gondoljanak az emberekre, akár az állatokra, amíg ők maguk istenek De Nahuelt Huilen tanította, és Huilen jobban szerette a nővérét, mint bárki mást. Ez alakította ki az egész nézetét. És Nahuel valamilyen módon őszintén gyűlölte magát.

Kis szünetet tartottam, hogy megeméssze a hallottakat.

– Ez olyan szomorú – mondta megrendülten, mire szorosabban fontam az ujjaimat az övéi köré.

– És aztán meglátott hármunkat – folytattam csöndesen. Nahuel története bárkit meghatott volna. –..., és életében először rájött, hogy csak azért, mert ő félig halandó, az nem jelenti azt, hogy alapvetően gonosz is. Rám néz, és azt látja… amilyennek az apjának lennie kellene.

– Te meglehetősen eszményi vagy minden szempontból – jelentette ki egyetértően, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Két hölggyel voltam egy társaságban, és ehhez a helyzethez csöppet sem méltó horkantás szakadt fel belőlem. Bella képtelen volt még mindig tisztán látni önmagát, de úgy döntöttem, későbbre halasztom a bizonyítási érveimet, amelyek minden önmagával kapcsolatos érveit képes lesz megdönteni.

– Rád néz és olyan életet lát, amilyen az anyjáé lehetett volna.

– Szegény Nahuel – sóhajtott.

– Ne légy szomorú miatta. Most már boldog. Ma végül elkezdett megbocsátani saját magának.

Végre elértünk a házunkig. Nessie-t lefektettük a szobájába, meg sem rezzent, amikor Bella a helyére tette. Ahogy akkor sem, amikor kivette Aro méregdrága ajándékát a nyakából, és a szoba sarkába röptette. Már meg sem akartam kérdezni, miért, egyszerűen csak szeretni vágytam őt.

– Az ünneplés éjszakája – suttogtam, míg átsétáltunk a saját szobánkba.

Amint átléptük a küszöböt – és leküzdöttem a vágyat, hogy azonnal a karjaimba kapjam –, az álla alá nyúltam, hogy lágyan érinthessem gyönyörű ajkait.

– Várj! – kérte nem túl nagy meggyőződéssel.

Tétovának, bizonytalannak tűnt, de azért engedelmesen leengedtem a kezeimet, hogy kivárjam, mit szeretne. Tisztán emlékeztem, hogy mióta együtt voltunk, soha nem akadályozott meg, ha meg akartam csókolni.

Eszembe jutott Alice, és a titkolni való gondolatai. Ő azt ígérte, tetszeni fog, de egyelőre csak bosszantó frusztrációt éreztem. Türelmes vámpírnak tartottam magam, de ahogy Bella ott állt előttem, arcán ideges feszengés, mintha legalábbis valami vizsgát kellene letennie, úgy éreztem, menten megőrülök.

– Ki akarok próbálni valamit – világosított fel, én pedig nem tudtam palástolni a döbbenetemet.

Mit akarhat kipróbálni? Tökéletesen értetlenül álltam a történtek előtt, és mindennél jobban az őrületbe kergetett lezárt elméje. Ha csak egy kicsit belepillanthatnék a fejébe...

Kezeit az arcomra simította, a szemeit pedig lehunyta – aminek annyira nem örültem, hiszen így elvágta az egyetlen módot, hogy olvashassak, mi zajlik benne ebben a percben –, úgy próbált koncentrálni. Homlokán megjelent az apró gondolkodóránc, amit emberlétéből hozott magával, és amit annyira szerettem volna mindig eltűntetni. Nem akartam, hogy bármi miatt aggódnia kelljen.

Láttam, hogy próbálkozik, és segíteni akartam neki. Mivel azonban néhány pillanatig semmi nem történt, már éppen a kezeiért akartam nyúlni. A tenyerébe lehelt csók talán feledteti vele a csalódást, amit a próbálkozásának a kudarca okozott.

Mire a tervem elkészült, és már nekiálltam volna a megvalósításának, amikor hirtelen egy kép villant be magamról. Nem tudtam felfogni, hogy honnan jöhetett. egy pillanatra azt hittem, hogy a házunk körül ólálkodik valaki, aztán azt, hogy Nessie álmodik velem. De ha valaki járna a környéken, azt a családom jelezte volna, Nessie pedig nem láthatott engem az iskola ebédlőjében.

A kép homályos volt, de csak annyira, mintha egy függöny takarta volna a tisztánlátásomat. Bella keze megmozdult az arcomon, mire rádöbbentem, hogy ő sugallja felém ezt a víziót. Beletelt pár hosszú másodpercbe, hogy felbírjam dolgozni, beengedett az elméjébe.

– Bella... – leheltem letaglózottan.

Mást képtelen lettem volna kinyögni. Figyeltem gyönyörű arcát, a szemöldökét árnyalatnyival összébb húzta, így próbált erőteljesebben koncentrálni. És akkor! Mintha egy gátat átszakítottak volna, az emlékei hömpölyögve örvénylettek a tudatomba. Elképesztő élmény...

Láttam, de alig ismertem meg önmagam. És láttam az érzelmeit, amiket átélt. Az elejétől kezdve, amikor még meg sem fordult a fejemben, hogy ebből szerelem lesz, ő már akkor többet gondolt rám. Az érintésemet igazán nem érezte taszítónak, ahogy én azt gondoltam. Soha egyetlen negatív gondolat nem született meg benne velem kapcsolatban, amióta megpillantott az ebédlőben.

A réten, amikor átöleltem, és a mellkasára hajtottam a fejemet, hogy úgy hallgassam vadul verdes szívének ritmusát. Az volt a csoda, hogy nem ájult el akkor is. És később a szobájában, amikor összebújtunk... Döbbenetes! Agyának fordított működése rám különösen igazan működött. Mindig vonzónak talált, a hideg érintésem, és a kemény bőröm ellenére is.

Aztán felidézte a hangomat. Ezt először nem értettem. Mintha a pincéből szóltam volna hozzá. A hangomat szebbnek hallotta, mint bárki, akit ismerek. Aztán elsötétült a tekintetem, amikor rájöttem, hogy James harapásánál történt. De legalább hallott, amiben akkor nem voltam biztos egy csöppet sem. Próbált nem gondolni a szenvedésre, amit akkor érzett, de néhány foszlány átszűrődött a hangommal együtt. Jobban fájt neki, mint szerettem volna.

Mintha megsejtette volna, mire gondolok, gyorsan továbblépett. Nagyot ugrott, egész az esküvőig, ahol már megint túlságosan felnagyította a külső megjelenésemet, önmagát pedig lekicsinyítette. Bizonyára akaratlanul, de azonnal elhatároztam, hogy ezen hamarosan változtatni fogok. Ahogy lépkedett felém, míg én vártam rá az esküvőnk napján, én láttam őt éppoly gyönyörűnek, mint ahogy ő emlékezett rám.

Az első éjszakánk emlékei az ő szemével, még a számat is eltátottam. Nem létezik ennyire szeretni valakit, aki ennyire mazochista. Semmilyen fájdalom nem tűnt fel neki, amikor a hév magával ragadott, és szorosabban kulcsoltam az ujjaimat a testére. Teljesen elvette az eszemet, ahogy beúszott hozzám a vízbe öntudatlan erotikus kisugárzással, naiv ártatlansága pedig elbűvölt.

A fájdalmas részekből ügyesen kizárt, de megengedte, hogy lássam, mit érzett, amikor megérintettem gömbölyödő pocakját. Ha képes vagyok, biztosan megborzongok, így azonban csak figyeltem a feleségem koncentrált arckifejezését, láttam, amit ő látott akkor, éreztem, amit ő, és képtelen voltam betelni vele.

Kitartóan folytatta a bemutatást, mintha ezzel akarná bebizonyítani, igenis jó neki, hogy betoppantam az életébe. A függöny eltűnt, így tudtam, hogy az új életének az emlékei következnek. Buta lány – félt, hogy esetleg nem tetszik nekem az új Bella. Képtelenség. Ahogy az is, mennyire szépnek látott engem már megint. Túl nagy jelentőséget fordított minden egyes emlékképében nekem, és túl keveset magának.

Ahogy akkor megcsókolt, kétség sem férhetett hozzá, az egész együttlétünk legjobb csókja volt addig a pillanatig. És ezt ő is ugyanúgy látta, csak más indokokból. Én azért, mert végre igazán magamhoz szoríthattam, ő viszont nem bírt betelni mindazzal, amit új érzékszervei miatt feldolgozott az agya. Túl illatos, túl finom, tiszta voltam neki. Annyira akart engem, hogy háttérbe szorult a vérszomja... Bámulatos!

Amikor rátért az első éjszakánkra, már nem bírtam tovább. Érezni akartam őt. Tudni, hogy valóban megadatott nekem. Ajkai érzékien elnyíltak, én pedig mohón lecsaptam rá, mint valami ragadozó oroszlán a becserkészett áldozatára.

Abban a pillanatban megszakadt az emlékfolyam, és Bella felől mindennél fájóbb ürességet hallottam. Zavartan mosolygott rám.

– Hoppá, elvesztettem.

Kábultan néztem rá, és mint valami drogos újra akartam. Látni mindent, az egész életét, és az után.

– Hallottalak – motyogtam a nyilvánvalót. Értetlenül meredtem rá. – Hogyan? Hogy csináltad?

– Zafrina ötlete. Gyakoroltuk néhányszor – mesélte, mire hitetlenkedve meredtem rá.

Nem lehettem valami figyelmes mások gondolataival szemben, ha Zafrina egy ilyen lényegre törő információ fölött képes volt elsiklatni. Biztosan sokat gyakoroltak, hiszen láttam, mekkora koncentrációt igényelt Bellától ez a feladat.

Mindenesetre elhatároztam, hogy gyakran meglátogatjuk, és drágábbnál drágább ajándékokkal halmozzuk el. Azzal, hogy megtanította Bellának előttem kitárni az elméjét, egy öröklétre lekötelezett engem. mindig is frusztrált ez a dolog, mostantól azonban bármikor bepillantást nyerhetek a tiltott szobába. Persze, ha ő is úgy akarja.

– Most már tudod – jegyezte meg, és félszegen vállat vont. – Soha senki nem szeretett még senkit annyira, amennyire én szeretlek téged.

Gondolatban a szemem az égnek emeltem. Nem tudtam, hogy nem képes még mindig felfogni.

– Majdnem igazad van – hagytam rá mosolyogva. – Csak egy kivételt tudok.

– Hazug – búgta, én pedig újra megcsókoltam.

Akartam újra és újra, de túlságosan a hatása alatt voltam a látottaknak. Hány éve is vártam erre? Az hogy bepillantást nyerhettem olyan szigorúan lezárt elméjébe olyan volt, mintha a gyerekkori vágyálmom teljesült volna.

Esdeklőn néztem rá.

– Meg tudod csinálni újra?

És újra, és újra, és újra... folytattam gondolatban.

Eltorzította a száját, és felhúzta az orrát, de még így grimaszolva is a legcsodálatosabb teremtés volt a világegyetemben.

– Elég nehéz – ismerte el, de megláthatott valamit az arcomon, mert végül megadóan felsóhajtott. – És nem tudom fenntartani, ha csak egy kicsit is megzavarnak.

Milyen kár, gondoltam.

– Jó leszek – fogadkoztam minden meggyőződés nélkül.

Ajkain még ott ragyogott a szemrehányó, kissé bizalmatlan mosoly – persze jogosan, hisz meg sem próbáltam színlelni a jófiú szerepet. Kezeit újra az arcomra csúsztatta, és ott folytatta a kivetítést, ahol félbeszakítottam.

Emlékeztem az első éjszakánkra. A vágy örvénylő lángtengerként ragadott magával, és olyan boldog voltam, hogy nem kell visszafognom magam. Végre megmutathattam neki, mennyire találom kívánatosnak. Ez az emlékem egyesült a tőle érkezővel.

Az agyam képtelen volt tétlenül feldolgozni ezt a mértéktelen szenvedélyt, amit emberi agy még soha nem érzett. Karjaim a dereka köré fonódtak, és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, amelyet kettőnk emlékei hordoztak magukba.

A kapcsolat újra megszakadt, az éjszakájának az emlékei pedig visszakúsztak a pajzsa mögé újra frusztráló ürességet hagyva maguk után. Ajkaim lejjebb siklottak az ajkai alá, ő pedig gyöngyöző kacagással ajándékozott meg. Karcsú teste csak úgy rázkódott a karjaimban.

– A francba – mormoltam az állába.

– Rengeteg időnk van, hogy dolgozzunk rajta – jegyezte meg kacér mosollyal tökéletes ajkain.

– Örökké és örökké és örökké – súgtam a nyakába.

– Ez tökéletesen hangzik – lehelte elgyöngülve, és karjait a nyakam köré fonta.

Felhúzott magához, hogy ajkaink végérvényesen összeforrjanak aznap éjszakára.

A vérszomjat az emlékeiben soha nem éreztem olyan intenzívnek, mint az irántam érzett szerelmét. Ez rendkívül hízelgő volt rám nézve.

Úgy tűnt, Bellát valóban nekem teremtették, ő maga volt a külön keverésű, személyre szabott heroinom, én pedig tökéletesen függővé váltam. A mennyország biztosan létezik, hiszen nincs ekkora ajándék, ha elkárhozottak vagyunk. Talán minden csak a döntéseinken múlik...

Tájékoztatás régi, új olvasóknak és véletlenül idetévedteknek 15 Oct 2009 10:25 AM (15 years ago)

Stephenie Meyer megírta a Twilight Saga-t, majd belekezdett a Midnight sunba. A félig meddig elkészült kéziratot megmutatta néhány közeli barátjának, akik közül az egyik feltette a netre. Stephenie Meyer kiábrándult és azt nyilatkozta, hogy két-három évig biztosan nem fogja befejezni, mert ha abban az állapotában írná meg, akkor kinyírná az összes Cullent és James győzne.
Én, benina nagyra tartom az írónő tehetségét, és mindenkinél jobban szeretném, ha egy nap mégis úgy döntene, hogy végigírja. Viszont megvárni nem bírtam, ezért a saját szórakoztatásomra elkezdtem befejezni ezen az oldalon. Legnagyobb megdöbbenésemre egyre többen jöttek olvasni, tetszett az embereknek, amit írok, ezért végigírtam, sőt még néhány újabb blogot is indítottam.

AZ ÁLTALAM ÍRT MIDNIGHT SUN BEFEJEZÉSÉT AZ ARCHIVUMBA VISSZAFELÉ OLVASVA LEHET MEGNÉZNI, AVAGY A CHAT FÖLÖTTI LINKRE KATTINTVA LE IS LEHET TÖLTENI!

Most kb. egy-másfél hétig nem leszek, mert fel kell töltődnöm kicsit, hogy legyen energiám folytatni a blogokat. Mindet írni fogom, de kicsit meglassult tempóban, mert közben írom a szörnyentitkos könyvemet, amivel szándékozom a kiadókat zaklatni (remélhetőleg eredménnyel).

Köszönöm mindenkinek, hogy figyelemmel kíséritek a történeteimet!

- benina -

Köszönöm 9 Oct 2009 2:21 AM (15 years ago)

Köszönet illeti Akashát, aki vérmes vadmacskaként őrzött, mikor írtam, nehogy egyetlen lélek is megzavarjon a koncentrálásban (az őrzésbe én magam is beletartoztam, mivel letiltott a chatről és az msnről is:). Mindemellett bohócom volt, mikor arra volt szükségem, vagy egy váll, akinek elsírhattam azt, amit másnak nem.

Köszönöm Peetnek az MS és az LE chatjét, sokkal egyszerűbb így kommunikálni, hogy nem kell közben a frissítést nyomogatni. Köszönöm a sok bannert, a türelmes irányítást, amikor más már a haját tépte volna az ő helyében (talán ő is tépte, de nekem csak mosolygós smileykat küldött:)). Köszönöm az esti mozizást, meg a sok letöltést is :D

Leia, nagyon köszönöm, hogy a saját oldalad mellett rám is szánsz időt, és ráadásul hírdeted az összes (majdnem összes) oldalamat a tiéden :)

Köszönet illeti Gilt (Georgina), akinek szorgalmazta a Lélekőr kiadatását, és végig intézett mindent helyettem. Ha ő nincs, akkor biztosan eszembe sem jutna elvinni kiadóhoz a következő könyvem :)

Köszönöm Nórinak, hogy a Merengő óta figyelemmel kíséri a blogolásomat, és töretlen energiával tartja velem a kapcsolatot, pedig már az Edwardját is megtalálta:)

Köszönöm Debievának és Mooának a rendszeres támogatást, a leglelkesebb olvasóimként tartom nyílván őket.

Nessie-nek köszönöm a hosszú önbizalom serkentő kommenteléseit, amik mindig nagyon részletesek és rettentően pozitívak voltak!

Köszönöm Dizzle/Apucinak, hogy mindig fordított nekem, amikor zaklattam a rémes angoltudásom miatt.

Kiemelem még az újabbak közül:

CHARTINA, Melinda, Pepe, Jenny, Babybogyó, Alice23, Gaboo, Twmmy, Kinga, Betty, Zsófi, Sany, Lin, Acron, edward27, Diliszörp, Nyu, Fanny96, Fanny, Lucar, Nimphy, Mesi28

és még sokan, köztük a halk olvasóim, és persze, akik engem annyira nem, de az írásaimat viszont nagyon is szeretik.

Mindenkinek köszönöm, hogy olvasott. Remélem a továbbiakban is kölcsönös szimbiózisban fogunk élni!

Szeretettel üdvözlök mindenkit:

- benina -

És egy vers, amit már sokan ismertek. a Twilight-re írtam anno :)

Korlátaim őrjöngő folyamán átlibbenek;
alkonyat táján már őrültséget művelhetek.
Levetem elvárások érdes álarcát,
míg az átlag szántja az álmok országát.

Vámpírok bálján táncolok,
s örök életre szomjazok.
Megértő folyamba mártalak,
hogy lásd, vágyaim nem bántanak.

Mint ragadozó, ki a pillanatra várva,
láncait lerázva törhetek a szabadba.
Körmeim szabadság húsába vájnak,
vérét iszom a rendezetlen bájnak.

Végül feltöltődve, újra egészen,
vállamra veszem hétköznapi fészkem;
lázadó lényem csendesen ordítva,
súlyos álarcom kecsesen hordozza.

Vánszorgó órák bús mázsái alatt,
kritériumok szárítják torkomat.
Heroinista szánalmas szomjával
Várok, míg eljő a drága alkonyat.

24. Epilógus - Egy különleges alkalom (3.rész) 5 Oct 2009 1:59 AM (15 years ago)

Black gondolatai azonnal visszaugrottak a fesztelen álmodozásairól Bellával a szörnyű valóságba, ahol a bogaras apjának a kínos üzenetét kell átadnia. A fiú valóban nem tudott semmit a valóságról. Pontosabban tudott, mégsem hitt benne... Ostoba kölyök. Azonban valami pozitív tulajdonsággal kellett rendelkeznie, amiért Bella a barátjának tartotta, bár ha az agyi tevékenységét néztem, inkább mégsem. Sőt, talán aggódnom kellett volna, hiszen a normális életvitelű, cseppet sem vérszívó, vagy vérfarkas ősökkel rendelkező, átlagos emberekkel Bella egyáltalán nem is foglalkozott.

− Azt mondta, ez elég „biztonságos” hely lesz hozzá, hogy beszéljek veled – magyarázta Jacob, majd Bella pillantását félreértve mentegetőzni kezdett. – Az öreg kezd teljesen becsavarodni. Na, mindegy, szóval még azt is beígérte, hogy ha megmondok neked valamit, akkor megszerzi azt a hengerfejet, amire szükségem van.

− Hát akkor mondjad, szeretném, ha be tudnád fejezni az autódat – felelte Bella mosolyogva.

Nem tetszett, ahogy mosolygott rá, bár tudtam, hogy csak udvariasságból teszi, és talán mert egy picit kíváncsi, milyen üzenetet hozott neki Billytől. Nem tetszett, amilyen élvezettel legeltette a szemeit Bellán. Nem tetszett, ahogy a keze továbbra is ott tanyázott Bella karcsú derekán, sőt mintha lejjebb csúszott volna a csípőjére.

Már kezdtem valóban mérges lenni, amikor Bella hirtelen felém nézett, pontosabban nem felém, hanem mellettem valakire. Valami felcsillant a szemében, nem értettem, mi lehetett az, gyorsan visszafordult Black felé, így nem volt időm megfejteni elméjének ezt az újabb kreációját. Aztán egy gondolat kúszott a fejembe. Reménykedő, sejtető volt, mégsem vettem volna észre, ha Bella fel nem hívja rá a figyelmemet. Egy másodéves lány állt tőlem néhány méterre, bízott benne, hogy felkelti az érdeklődésemet, és táncba viszem. Esélye sem volt. Senkinek, aki nem Bella. A lány még várt egy darabig, de rövid idő után feladta, és odébb sétált, hátha máshol több szerencsével jár.

− De nem fogsz megharagudni rám, ugye? – rántott vissza Black behízelgő hangja a táncparkett felé, még időben fordultam oda, hogy lássam, amint Bella a szemét forgatja.

− Kizárt, hogy bármiért is megharagudnék rád, Jacob − biztosította a fiút Bella, én pedig majdnem felröhögtem a fal mellett. Bella valóban úgy beszélt Jacobbal, mintha egy nagyra nőtt gyerek lenne, aki fél, hogy összeszidják, mert butaságokat beszél. − Még Billyre se haragszom. Úgyhogy mondd csak nyugodtan, amit mondanod kell.

Kezdtem kicsit – nagyon kicsit – együtt érezni ezzel a szerencsétlennel, aki nemcsak, hogy nem tudja, mi folyik körülötte, de ráadásul belerángatták abba is, hogy a lánynak, akibe véletlenül fülig bele van esve, átadjon egy számára roppant kínos üzenetet. Belegondoltam, hogy engem mivel lehetne rábírni, hogy ilyet mondjak Bellának, de hirtelen semmi nem jutott az eszembe. Szánalomra méltó volt, ahogy ott állt, és a legszívesebben világgá rohant volna, miközben kiejtette a szavakat a száján.

− Hát szóval... ez az egész akkora baromság, úgyhogy tényleg sajnálom, Bella... de Billy azt szeretné, ha szakítanál a barátoddal. „Légy szíves!” Külön megkért, hogy ezt is tegyem hozzá! – mondta maró gúnnyal a hangjában, miközben megvetően ingatta a fejét.

"Bogaras vénember, tiszta hülyét csinálok magamból Bella előtt." – gondolta magában Black, de amikor feltűnt, hogy imitálni sem imitálják a táncot, a keze azonban ennek ellenére továbbra is Bella derekán nyugodott, hirtelen minden részvét eltűnt belőlem. Eldöntöttem, hogy még adok neki néhány percet, ha addig nem mondja el, amit akar, én fogom helyette átadni Billy Black figyelmeztetését.

− Még mindig olyan babonás, igaz? – kérdezte Bella együttérzést mutatva, de pocsék színésznő volt most is. Észre lehetett venni a megváltozott légzésén, és egy árnyalattal pirosabb arcbőrén, hogy füllent, de Jacobnak nem tűnt fel semmi. Nem sejtette, hogy Bella többet tud, mint amennyit mutat.

− Aha... Teljesen... ki volt akadva, amikor te megsérültél Phoenix-ben. Nem akarta elhinni... – hebegte idegesen Black, de a nagy részét magában tartotta.

"Azt mégsem mondatom neki, hogy apám egész este azt kiabálta: 'Megharapta! Megszegte a szerződést! Megharapta!' Na, az igazán kínos lenne. Bella amúgy sem úgy néz ki, mintha vámpír lenne..."

− Leestem a lépcsőről. – világosította fel Bella, szemei résnyire szűkültek a gyanakvástól.

– Tudom – vágta rá Jacob, de ez esetben jobban szeretett volna az apjának hinni.

− Apád nyilván azt hiszi, Edwardnak valami köze volt hozzá – következtetett Bella, és végre szemrehányón nézett Jacobra.

Viszont Jacob nem nézett rá, a padló repedéseit figyelte, leszegve a fejét, mint egy bűnbánó gyerek. Szánalmasabbnak tűnt, mint eddig bármikor, és élvezettel figyeltem, ahogy Bella arcán a megértő kedvességet felváltja a bosszankodás.

− Figyelj, Jacob, tudom, hogy Billy valószínűleg nem fogja elhinni, de hogy legalább te tudjál róla... Szóval Edward igazából megmentette az életemet. Ha nincs ott ő és az édesapja, én már halott lennék.

Kételkedett. Még mindig, pedig belenézett Bella szemeibe. Látta az őszinteséget. Muszáj volt meglátnia, hiszen szinte ordított a csokoládészemekből. Mégis kételkedett.

– Tudom – mondta végül meggyőzötten, gyáván. Könnyebb volt olyannak látszatnia magát, aki elhiszi Bella verzióját, mint megvallani, hogy az üzenet itt még nem ért véget. Már így is éppen elég bátornak tartotta magát, nem akart tovább alkalmatlankodni Bella bálján, ezzel pedig teljesen egyet is tudtam érteni vele.

− Figyelj, sajnálom, hogy éppen terád bízták ezt az üzenetet − folytatta Bella, és láttam a bátyámat, amint a szemeit forgatta. Kivételesen egyet is értettem vele. Bella naivitása hihetetlen méreteket öltött, bár ebben az esetben úgy láttam, mintha csak megjátszott érzelmek lettek volna. − De legalább most megkapod azt az alkatrészt.

"Huh, ez nagyon ciki..." – Black feje egészen elvörösödött, szeretett volna már mielőbb távozni, közben valami nem tetszett neki Bellában, de még önmagában sem tudta megállapítani, hogy mi az. Agyának a hátuljában mozgott ez a dolog, amióta megérkezett, hogy elrontsa az estémet, azonban annyira lefoglalta az apja üzenete, hogy nem tudott rájönni, mi lehet a nemtetszése oka.

– Aha.

− Van még valami? – kérdezte Bella, a döbbenet az arcán jóleső érzéssel töltött el. Elmosolyodtam, mert éppen olyan elképedt arcot vágott, mint amikor felajánlottam, hogy elviszem Port Angelesbe.

− Felejtsd el! − visszakozott hirtelen Jacob, összevont szemöldökkel, határozottan nézett el Bella mellett, mintha nem is neki, hanem az apjának beszélne. − Szerzek munkát, és összegyűjtöm azt a pénzt én magam.

De tévedett, amikor azt gondolta, Bella annyiban hagyja az egészet. Túl jó ember volt, nem engedhette, hogy miatta ne kapja meg egy jó barátja, amire vágyik. És persze láttam a szemében a kíváncsiságot, még Jacob szemén keresztül is.

− Ki vele, Jacob! – parancsolta Bella, és újra gyereknek láttam Blacket, akiből anyuci szedi ki az igazságot.

− De olyan rémes... – nyafogott, de láttam a fejében, hogy már csak egy kis lökés hiányzik neki, nagyon vágyott már arra az alkatrészre.

− Nem érdekel. Ki vele! – utasította határozottan Bella, fel volt készülve a legrosszabbra.

− Jó, rendben... – kezdte, de szinte azonnal félbe is szakította saját magát. – ...de a fenébe is, ez tényleg rémes! Azt akarta, mondjam meg neked, nem is, hogy figyelmeztesselek, hogy... és ne felejtsd el, ő használt többes számot, nem én... „Figyelni fogunk benneteket!”

Egy pillanatra fellélegeztem, amikor elengedte Bella derekát, de éppen akkora volt a csalódás, amiért egy láthatatlan idézőjel után visszahelyezte éppen oda. Betelt a pohár. Az üzenet át lett adva, éppen eleget "táncoltak" már ezen az estén. Pontosan öt percet hagytam Bellának reagálni, aztán félbeszakítom a pásztorórájukat. Ha Blacknek nem tetszene, legalább okot adhatna, hogy kiéljem rajta picit az elfojtott agressziómat.

Bella mindig megkönnyítette a dolgát. Black attól tartott, hogy elkezdi cikizni – hogy szerette ezt a szót – az ő bogaras apja miatt, de ehelyett hangosan felkacagott. A féltékenység maró sebként hasított végig rajtam, amiért nekem olyan ritkán sikerül ilyen önfeledt kacagást kicsikarnom belőle. Black pedig alig egy számot dülöngél vele ide-oda, és máris sikerrel jár. Úgy tűnt, ő is el van ragadtatva Bella mosolyától.

− Sajnálom, hogy pont neked kellett átadnod ezt az üzenetet, Jake!

− Nem is volt olyan szörnyű! – elvigyorodott, miközben szuggesztív gondolatait felém táplálta: "Ha öt percet lehetek vele, akkor már megérte."− Szóval mondjam meg az öregnek, hogy azt üzened, törődjön a maga dolgával?

Remélte, hogy Bella valami kellően haragos üzenettel küldi vissza az apjához, amivel kifejezheti a saját dühét és megalázottságát, de csalódnia kellett.

− Nem − felelte Bella, mély sóhaj kíséretében. Bár nem álltam a közvetlen közelében, mégis éreztem a leheletének édes illatát. − Mondd azt neki, hogy köszönöm! Tudom, hogy csak jót akar.

A zene elhallgatott, majd szinte azonnal belekezdett egy másikba. Boldog voltam, amikor Bella elvette Black válláról a kezét jelezve, hogy már nem kíván többet vele táncolni, de ezt Jacob nem akarta észrevenni. Tétován ácsorgott Bella előtt, és a kezét csak nem akarta elvenni a derekáról. Bosszúsan indultam feléjük, közben elképzeltem, ahogy letépem Black makacsul ragadó karját Belláról, majd egészen véletlenül szorosabban markolom, és a csontjai ezer darabban roppannak össze az ujjaim alatt. Már az elképzelés is felemelő élménnyel ajándékozott meg.

− Akarsz még táncolni? Vagy elkísérjelek valahová? – kérdezte Bellától, mire megszaporáztam a lépteimet.

Azonnal mellettük voltam, és igyekeztem nem felölteni a "ne reménykedj" ábrázatomat.

− Köszönjük, Jacob, mostantól kezdve ez már hadd legyen az én gondom! – próbáltam udvarias lenni, hiszen mégis Bella barátja, de nem tudtam megállni, így egy csöppnyi fenyegető árnyalattal fűszereződött a hangom.

Black hátrahőkölt, nem vette észre, hogy itt vagyok. Talán egy elefántot sem vett volna észre, annyira elmerült Bella csípőjének kellemes ívében, de talán csak én voltam túlságosan gyors és csöndes. Ez az alak előhozza belőlem a ragadozót...

− Hé, észre se vettem, hogy itt vagy! − mormolta zavartan. Úgy érezte magát, mintha rajtakaptam volna valamin, ami nem illendő. Bizonyos értelemben így is volt, mégsem éreztem lelkiismeret furdalást, amiért meg sem próbálom enyhíteni a kellemetlen érzéseit. − Gondolom, később még látjuk egymást, Bella!

− Aha, később még találkozunk! – helyeselt Bella, és elnéző mosoly terült szét az arcán.

Én azért nem lettem volna ebben olyan biztos. Nem állt szándékomban bárkinek is átengedni azt a rövid időt, ami a rendelkezésünkre állt. Miért is tagadtam volna: teljesen ki akartam sajátítani, pedig tisztában voltam vele, hogy ezzel csak ártok neki.

− És sajnálom! – szólt még vissza Black, de Bella már az én karjaimban volt, nem figyelt rá.

Már az ajtónál járhatott, amikor bevillant neki, hogy mi volt a problémája Bellával. Eddig lekötötték a figyelmét a bonyolult üzenetek átadásai, de most már tiszta fejjel gondolkodhatott, ezért azonnal beugrott neki. Az illata.

"Új parfüm lehet, eddig nem éreztem ilyet a közelében... Rémes illata van!" – gondolta, és sajnálkozva indult a rezervátum felé.

Fellélegeztem. Végre elment, úgy hallottam, már nem áll szándékában visszatérni, hogy esélyt se adjon nekem az este kellemes befejezésére. A karjaim Bella teste köré fontam, és megkönnyebbülten vontam magamhoz. Kellemes volt érezni, ahogy a fejét melegen, lényének minden bizalmával hajtja mellkasomra.

− Jobban vagy? – kérdezte lágy humorral, de egyelőre nem voltam vicces hangulatban.

Ha belegondoltam, hogy egy egész számot hagytam Blacknek Bellával, még rosszabb hangulatba kerültem. Finoman felemeltem és lábaimat az övé alá csúsztattam. A fejemben az ő dallama ismétlődött, hangosabban, mint ahogy a zene dübörgött a hangszórókból, könnyedén elnyomta a gyors ütemeket. Igyekeztem erre a lágyabb dallamra koncentrálni, hogy lecsillapodjak.

– Nem igazán – feleltem tömören, nem kívántam részletezni, hogy mennyire nem.

− Ne légy dühös Billyre! − kérte óvatosan Bella, sóhaját forró örvényként éreztem vékony ingemen keresztül. − Charlie jó barátja, és aggódik értem. Nem személy szerint ellened van kifogása.

Na, igen, ezzel én is tisztában voltam. Billy Black csak a puszta létezésem ellen emelt volna kifogást, és ezzel mélyen egyet is értettem vele. Eszembe sem jutott valami olyasmiért haragudni rá, aminek az elméleti nézeteivel én magam is azonos nézőpontot vallok. Azonban most nem erről olt szó.

− Nem vagyok dühös Billyre − ecseteltem Bellának fojtott hangon, mire kérdőn nézett fel rám. − A fia bosszant.

– De miért? – kérdezte, mire majdnem felnevettem hitetlenkedve a naivitásán. De csak majdnem.

− Elsősorban azért, mert megszegtem miatta az ígéretemet – magyaráztam, mire a gondolkodó ránc a homlokán elmélyült. Láttam rajta, hogy nem emlékszik minden szavamra, vagy legalábbis nem ugrik be neki azonnal, de az erőfeszítése hízelgő volt, mosolyt csalt az arcomra. Láttam magam Bella szemeiben, döbbenetes, mintha nem is vámpír lennék, az arcom boldogan csillant meg a villózó fények forgatagában. Egy pillanatra sem áltattam magam, mégis kellemesebb volt magam ilyennek látni, mint a fekete szemű szörnyetegnek.

− Megígértem, hogy egy percre se eresztelek el ma éjszaka – fűztem hozzá, mire Bella arca enyhén elpirult, de azért boldogan mosolygott rám. Ez a mosoly megerősítette bennem az elhatározást, miszerint ezt az ígéretemet az est hátralévő részében megtartsam.

– Sebaj, én megbocsátok – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

Igen, ő mindig megbocsájt nekem. Még azt is, amit nem kellene. Például, hogy a nap huszonnégy órájában, ha vele vagyok, vagy csak rá gondolok, mindig kívánom a vérét, s ezzel együtt a halálát is. Ezt én nem bírtam feldolgozni magamban, Bella pedig túlzott bizalommal kezelte ezt a témát. Az önuralmamat végtelennek becsülte... ha tudná, mekkorát tévedett.

− Kösz. De van még más is – tudattam vele, mire újra kérdőn nézett rám. Nem voltam benne biztos, hogy meg kellene vele osztanom Black kicsinyes és fantáziátlan elméleteit, hogy miként lenne képes őt megcsókolni, vagy, hogy túl sokáig tartotta a randa lapátkezeit tüneményes derekán, ezért inkább valami egyéb módon igyekeztem Bella tudtára hozni, mennyire szépnek találom ma éjjel.

− Azt mondta rád, hogy csinos vagy! Ez az adott körülmények között valóságos sértés. Ma még a gyönyörűnél is gyönyörűbb vagy!

Hát ez sem a legtökéletesebb bók volt, mert nem fejezte ki, ahogy én láttam Bellát, de a célomat mindenképpen elértem, mert végre hangosan felnevetett. Hangosabban, mint Blackkel, ezért elégedett voltam a teljesítményemmel.

− Nem lehet, hogy te egy kicsit elfogult vagy? – kérdezte végül, én pedig gyönyörködve nézegettem kipirult arcát.

− Nem hinném. Ráadásul kitűnő a látásom – jegyeztem meg, mire újra felkuncogott, de úgy tűnt, végre elfogadja, hogy én ilyennek látom.

Szerettem volna a fejébe látni, hogy tudjam, mire gondol ebben a pillanatban, de természetesen hiába próbálkoztam, nem engedett betekinteni a gondolatai közé. Hagytam, hogy a lábaim irányítsanak bennünket, és rájöttem, akár az örökkévalóság hosszantartó idején keresztül keringenék így vele a karomban. Nem bántam volna, hogy kínzóan édes illata az őrületbe kerget, csak érezzem, hogy él, és velem van. Önzőbb voltam, mint valaha.

− Szóval megmagyarázod végre, mire volt jó ez az egész? – nézett fel rám néhány forduló után, mire értetlenül meredtem rá.

Mire gondolhatott? Azt hittem, végül mégis elértem a célomat, és valamennyire kellemesen – vagy, mint én: több mint kellemesen – érezte magát a bálban. A szavai azonban őszinte értetlenséget, és némi rejtett szemrehányást takartak, amit egyáltalán nem értettem.

Úgy tűnt, észrevehette, hogy nem tudom, miről beszél, mert körbemutatott a termen, mintha ez mindent megmagyarázna. Ekkor eszembe jutott valami. Bevillant, hogy mennyire megdöbbent, amikor kiderült, hová akarom vinni. Feltámadt bennem a kíváncsiság, vajon mire gondolhatott, hová megyünk. Sejtettem ugyan, mégis tőle akartam hallani. Szerettem volna lezárni azt a témát végleg, mert az álláspontomon az égvilágon semmi nem változtathat.

Erről azonban mégsem lehet egy zsúfolt terem kellős közepén, keringőzés közben társalogni, ezért lassan kifelé forogtam vele a teremből. Jessica és Mike olyannyira élvezték egymás társaságát, hogy végig bennünket bámultak.

"Nahát, a kicsi és csúf Bellából úgy néz ki, nagylány lesz..." – elmélkedett Jessica, miközben kedvesnek ható mosollyal az arcán odaintett Bellának, aki azonnal viszonozta.

Mike irigykedését is magam mögött hagytam, ahogy a bátyám hajrázós gondolatait is igyekeztem kizárni: "Vagy a vérét, vagy valami egészen mást... Remélem azért nem hagyja futni!" Leküzdöttem egy ingert, hogy a szememet forgassam, és kiléptem Bellával a szabadba. A karjaimba emeltem, hogy ne kelljen sántikálnia az udvar túlsó végén álló padig. A nap lenyugodott a távoli hegyek mögött, én pedig – míg Bellát lágyan az ölembe vontam – azon keseregtem, hogy az én napom soha nem fog lenyugodni. Nem engedhettem, hogy vele is ugyanez történjen. Ennyire önző nem lehettem.

− Szóval mire volt ez jó? – kérdezte újra, de figyelmen kívül hagytam.

Akartam, hogy értse, bár tisztában voltam vele, hogy az emberi része, amelyik úgy gondolja, hogy szerelmes belém, nem engedi befogadni ezeket a rejtett figyelmeztetéseket. Én túl gyáva voltam nyíltabban fogalmazni.

− Alkonyat van megint − mondtam csöndesen, egyik kezemmel a hátát tartottam, a másikkal a haját babráltam. − Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

− Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük – motyogta az orra alatt szinte alig hallhatóan, mire felsóhajtottam. Tudtam, hogy lehetetlen, mégis fáradtnak éreztem magam. Nem értettem, Bella miért ragaszkodik ehhez az elátkozott életformához.

− Azért hoztalak el a bálba, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj – lassan, megfontoltan beszéltem. Alaposan megválogattam minden egyes szavamat, mielőtt kiejtettem a számon. Bella értelmes lány volt, gondoltam, megérti, amit közölni próbálok vele. – Ha megoldható, én nem akarom, hogy miattam kelljen lemondanod valamiről. Azt akarom, hogy úgy élj, mint egy emberlány! Azt akarom, hogy az életed normálisan folytatódjon, mintha én meghaltam volna 1918-ban, ahogy történnie kellett volna.

Összeborzongott a karjaimban. Emlékeztem, hogy milyen érzés volt nekem őt a halál közelében tudni, ezért megértettem, hogy megijedt a szavaimtól. Mégis úgy akartam, hogy – mint egy sokkterápiában – drasztikusan tudatosítsam benne a tényeket. Tagadólag megrázta a fejét, és nem szomorúnak, inkább mérgesnek tűnt.

− És mégis, mit gondolsz, miféle fura párhuzamos világban mentem volna én el az iskolabálba saját szabad akaratomból? Ha nem lennél ezerszer erősebb nálam, akkor gondoskodnék róla, hogy ezt ne úszd meg szárazon!

Erre már mosolyognom kellett. Mindig elbűvölt Bella agresszív oldala, merthogy hiába bizonygatta, tudtam, hogy olyan nem létezik.

− Nem is volt olyan rossz, te magad mondtad! – emlékeztettem, de láttam, hogy hiába próbálkozom. Talán tudtam is, hogy valahol igaza van, hiszen ott voltam mindannyiszor, mikor elutasította a hódolóit ezen a téren.

− De csak azért nem, mert veled voltam – makacskodott Bella.

Nem feleltem, szerettem volna lezárni már ezt a témát. Hanyagolni a kettőnk között tátongó szakadékot, de nem könnyítette meg a dolgomat. Hogy eltereljem a figyelmét, inkább a kíváncsiságomat elégítettem volna ki.

− Elárulnál nekem valamit? – kérdeztem tőle, bár csak udvariasságból, hiszen úgyis tudtam, mi lesz a válasza.

− Mindig mindent elárulok neked – mutatott rá, szája sarkában halovány mosoly játszott.

Elvigyorodtam.

− Mindegy, azért most ígérd meg, hogy ezt tényleg elárulod!

Gyanakodva méregetett, de végül az önzetlen bizalma győzött a józan esze felett.

− Jó, rendben...

− Úgy láttam, őszintén meglepődtél, amikor rájöttél, hogy hova hozlak – kezdtem, de félbeszakított.

− Mert meg is lepődtem – heveskedett.

Úgy láttam, fogalma sincs, mire akarok kilyukadni. Nem voltam benne biztos, hogy örülni fog a társalgásunk ilyetén alakulásának, mégis folytattam.

– Pontosan – bólintottam elégedetten, majd összevont szemöldökkel folytattam. – De akkor nyilván volt valamilyen elképzelésed... Kíváncsi vagyok, végül is mit gondoltál, miért öltöztetlek díszbe?

Igen, jól gondoltam. Valóban nem örült. Jobban szeretett volna bármi másról beszélni, csak erről nem. Kelletlenül elhúzta érzéki ajkait, bennem pedig a szomjúságomnál is jobban fellángolt a kíváncsiság.

− Nem akarom megmondani neked – motyogta, én pedig kétségbeestem.

– Megígérted! – emlékeztettem, mire kelletlenül bólintott. Nem értettem a gondolatmenetét.

– Tudom.

– Hát akkor?

− Mert attól félek, megharagudnál, vagy elszomorodnál – magyarázta, én pedig elgondolkodtam, vajon tényleg jó lenne-e belelátnom a fejébe. Talán ki sem tudnék igazodni a bonyolult és fordítottan működő agyi tekervényei között. Kedves dolognak tartottam, hogy félt engem, de el is gondolkodtatott. Vajon mi járhat a fejében, amivel engem valami módon megbánthatna? Semmi nem jutott eszembe.

− Akkor is tudni szeretném – jelentettem ki kellő határozottsággal. – Szóval?

− Hát... azt sejtettem, hogy ez valamiféle... különleges alkalom lesz – kezdte óvatosan, de ahogy beszélt, elkapta a hév és olyan szintű megvetés vegyült a hangjába, amilyet eddig még nem hallottam. – De az meg se fordult a fejemben, hogy csak egy közönséges, emberi dolog... egy iskolabál!

Elakadt a lélegzetem. Jól hallottam? Ilyen szintű megvetést hogyan érezhet a saját fajtájának szerves részéhez kapcsolódó eseményről? Teljesen kétségbeestem, aztán félelmetes gyűlölet söpört végig rajtam... önmagam iránt. Az eddig meglapult részem most feltámadt hamvaiból és kacagva kiabálta a saját arcomba: Na, tessék! Ezt tetted vele! Gyűlöli a saját fajtáját. Gyűlöl embernek lenni!

Alice-nak igaza lesz? Bella is a testvérévé akar válni? Nem érik be a barátsággal, és én sem fogom beérni azzal az idővel, ami Bellának megadatott? Szinte már láttam magam előtt, amint mámorosan mártom mérgezett fogaimat újra és újra a bőrébe, hogy minél többet ízlelhessem... hogy minél több mérget juttassak a szervezetébe.

– Emberi? – ismételtem színtelen hangon, mire idegesen hadarta a magyarázatot.

− Oké! Azt reméltem, hogy meggondoltad magad... hogy végül mégiscsak hajlandó vagy átváltoztatni engem.

Mintha csak egy apró szívességet kérne, úgy beszélt róla. És milyen boldogan mondtam volna, hogy ha ez a vágya, ám legyen. Átváltoztatom. De éreztem a fájdalmat a torkomban. A vére utáni sóvárgásom állandó volt, bár megtanultam ezt kezelni, mégis bennem lobogott égető lángtengerként, hogy ne felejtsem el soha, mi vagyok. Ez volt, amit Bellának soha nem engedhettem, hogy érezze. A naivitása, az ártatlansága nem érdemelt ilyen létezést.

Nem akartam veszekedni, szerettem volna visszahozni az este könnyedebb hangulatát, ezért a csúfondáros mosolyomat villantottam rá.

− És úgy gondoltad, ez olyan alkalom lenne, ahol csak estélyi öltözékben illik megjelenni? – kérdeztem gunyorosan, mire az ajkait sértődötten lebiggyesztette.

− Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De szerintem több értelme lett volna, mint egy iskolabálnak. − tartottam magam, de a szavai fájdalmat okoztak. Nem szerettem, ha így beszél az életéről, nem akartam, hogy képes legyen eldobni mindent, még miattam sem. Észrevette, hogy továbbra is kitartóan röhögök. − Ez egyáltalán nem mulatságos!

− Igazad van, tényleg nem mulatságos − jegyeztem meg, és mikor láttam szemében az őszinte csalódottságot, hagytam lehullni az álarcomat. A mosoly, minden jókedvvel együtt eltűnt az arcomról, és komolyan néztem a szemébe. − Viszont inkább tekintem tréfának, mintsem elhiggyem, hogy komolyan beszélsz.

− Pedig én komolyan beszélek – dacoskodott, mire megfordult egy őrült gondolat a fejemben. Jó lecke lenne a számára, ha kicsit ráijesztenék, bár igazából az volt a kérdés, vajon nem fordítva sül-e el a kísérletem. Ha hagyná magát, az kétségbe ejtőbb lenne, mint ha egyszerűen sikoltva tiltakozna, hogy meggondolta magát.

− Tudom – mondtam, de reméltem, nem hallja ki az elkeseredettségemet a hangomból. – És tényleg annyira szeretnéd? – bólintott, ebbe bele kell őrülni. − Annyira szeretnéd, hogy ez legyen a vég, hogy ez legyen az életed alkonya, mielőtt még igazán megkezdődött volna? Hajlandó lennél feladni mindent?

Újra bólintott.

− Ez nem a vég lenne, hanem a kezdet – lehelte, és az egyik, ostoba felem ujjongott a szavaira.

Nem! Ez téboly! Nem akarhatja, hogy ilyen váljon belőle. Önmagamat sem bírtam elfogadni, nem bírtam volna elviselni, ha miattam Bella hasonlóan érezne önmaga iránt. Nem!

− Nem érek én annyit – mutattam rá elkeseredett iróniával.

Semmi nem ér annyit, én így láttam, de Bella persze még véletlenül sem értett egyet velem ebben sem.

– Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy nem látom magamat tisztán? – szegezte nekem a kérdést, szemeiben őszinte felháborodás csillogott. – Te nyilvánvalóan ugyanabban a vakságban szenvedsz.

Nem valószínű...

− Én tudom, mi vagyok – jegyeztem meg, bosszús sóhaj szakadt fel a mellkasából, én pedig hirtelen elhatározástól vezérelve fürkészőn néztem rá. Tekintetemmel fogva tartottam az övét, és igyekeztem nem elveszni benne, mint egyébként, hanem koncentráltam a teste jeleire. – Szóval készen állsz?

– Ühüm – vágta rá azonnal, de pupillái a rémülettől kitágultak, és idegesen nyelt egyet. Könnyű volt a reakcióiból olvasni, ha már a gondolatait nem láthattam. Egyelőre azonban a makacssága tartott ki. – Tehát?

Kihívó volt, mégis reménykedtem. Talán az agya mégsem hagyja cserben. Talán időben észbe kap, és könyörög, hogy ne bántsam. Reménykedtem, miközben lehajtottam a fejemet, míg ajkamat csupán egy milliméter választotta el a bőrétől.

− Most mindjárt? – leheltem a nyakába.

– Igen – súgta vissza, nem tudtam eldönteni, milyen csengése van a hangjának: határozott, vagy rémült. Mindenesetre a teste mesélt nekem. Szíve mint egy riadt kis állaté, szinte ki akart ugrani a mellkasából, míg a lélegzete akadozott. Apró, törékeny kezeit ökölbe szorította, a teste ívben megfeszült, épp csak rám nem kiabált, hogy retteg tőlem. Mégsem szólalt meg. Várta, hogy én a szörnyeteg vámpírrá változtatom.

Az illatát mélyen magamba szívtam, hagytam, hogy megtapadjon a nyelvem hátsó részén, majd továbbkússzon a torkomba, végig le egészen a gyomromig, ahol lávatengerként fortyogott tovább. Éreztem a nyaki ereiben zuborgó forró vérét, emlékeztem az ízére, hogy milyen volt a kínzó szomjúságomat csillapítani vele...

És akkor lágy csókot leheltem selymes bőrére éppen lüktető aortája fölé, majd lassan felemeltem a fejemet. Nem bánta. Nem jött a sikoltozás, elmaradt a kegyelemért könyörgés. Ez a lány valóban eldobná értem mindazt, amiért bármelyikünk odaadná a fél, sőt akár az egész karját.

− Nem hihetted komolyan, hogy ilyen könnyen beadom a derekam – jegyeztem meg, a gúnyos hangnem mögé bújtatva a fájdalmamat.

− Egy lány miért ne álmodozhatna? – felelte merengőn, inkább csak magának, mint nekem.

− És te erről szoktál álmodozni? – kérdeztem cinikusan. – Hogy szörnyeteg lesz belőled?

− Nem egészen − felelte végtelenül szomorúan. − Leginkább arról álmodozom, hogy veled maradok mindörökre.

Éreztem a fájdalmát, mintha az enyém szólt volna. Nem volt jó így látni őt. Szerettem volna visszacsalni a mosolyt gyönyörű arcára, és kizárni minden olyan tényezőt, ami ennyire elkeserít mindkettőnket. Lágyan végigsimítottam puha ajkain, minden gyöngédség, ami bennem élt, miatta létezett. Ezekért a pillanatokért, melyeket együtt töltöttünk.

− Bella! Én mindig veled maradok. – ígértem őszintén. Úgy éreztem, ennyit megtehetek, ennyit be tudok tartani, mivel elhagyni vagy elengedni képtelen lettem volna. – Ennyi nem elég?

Lágy csókot lehelt az ujjaimra, és megajándékozott egy szelíd mosollyal.

− De elég, egyelőre – mondta végül, engem pedig újra elöntött a keserűség. Dühös voltam, amiért ennyire tökéletes munkát végeztem nála. Mint egy agymosás, ami nekem hihetetlenül jólesett és hízelgő volt, mégis tudtam, hogy Bellának nem tesz jót.

Haragosan legyintettem és, hogy megnyugodjak kieresztettem a levegőt a számon keresztül. Ez is a patthelyzet része volt. Nem láttam kiutat belőle, amit pedig Alice kínált fel Bellával vállvetve, számomra elfogadhatatlan volt.

Bella észrevette a hangulatváltozásomat, mert finoman végigsimított fagyott arcomon meleg ujjaival.

− Figyelj rám − már figyeltem, mindig és mindenhol, de azért tudtam, mire gondol. Felnéztem gyönyörű csokoládészemeibe. − Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Ez nem elég?

Elmosolyodtam a visszafordított szóhasználaton.

− De igen, elég. Örök időkre elég.

Nekem mindenképpen. Elég erősnek éreztem magamban az elhatározásomat, hogy tudjam, előbb-utóbb Bellát is meggyőzöm az igazamról. Hogy emlékeztessem magamat a pillanatra, amikor Bella felkínálta nekem a vérét és ezzel együtt az életét, újra előrehajoltam és megcsókoltam lüktető aortája fölött selymes bőrét.

Az illata belém ivódott , én pedig elégedetten éreztem a torkomban lobogó forróságot.

vége

24. Epilógus - Egy különleges alkalom (2.rész) 30 Sep 2009 12:21 PM (15 years ago)

Bella nyelt egy nagyot. A nővérem említése nem volt a legjobb ötlet a részemről, de szerettem volna, ha még itt felkészíti magát, ahol még ül. Kicsit elsápadt, igyekezett megemészteni magában a hallottakat, és úgy tűnt hirtelen eszébe jutott valami.

– Charlie is be volt avatva? – kérdezte, mire hitetlenkedve felnevettem. Képtelenségnek tűnt, hogy Bella valóban nem tudta, mire készülünk már vagy két hete egyfolytában.

– Hát persze! Tyler viszont úgy látszik, nincs – ez a tudat, és ahogy elképzeltem, amint ott áll a Swan rezidencia küszöbén Charlie rendőrfőnök előtt megsemmisülten, kellően jókedvre derített.

Fütyörészni lett volna kedvem, míg megkerültem az autót, hogy kisegítsem Bellát, aki láthatóan nem lelkesedett semmiért, ami körülvette. Beleértve a rengeteg estélyi ruhában pompázó osztálytársát, akik az iskola épülete felé igyekeztek, közben kíváncsi pillantásokat vetve Bella makacsul – kicsit gyerekesen – karba font karjaira. Más esetben szó nélkül kiemeltem volna az autóból, de nem szerettem volna, ha a barátai szemtanúi lennének a megaláztatásának, amint az ölemben viszem be, mint egy gyereket.

– Amikor valaki meg akar ölni, bátor vagy, mint egy oroszlán, de inadba száll a bátorság, ha valaki táncot emleget... – sóhajtottam, aztán elnézően megcsóváltam a fejem. Bella gyökeret eresztett a kocsi ülésén, sápadtabbnak tűnt, mint öt perce, és nagyokat nyeldesett, mintha fuldoklana. Szerettem volna megnyugtatni, biztosítani, nincs félnivalója. – Bella, hidd el, nem engedem, hogy bárki kárt tegyen benned! Még te magad sem. Nem eresztelek el egy pillanatra sem, ígérem!

Ebben biztos voltam. Ez az este Belláé. Amolyan ünnepféle a boldog gyógyulása miatt, és senki kedvéért nem fogok ma éjjel tágítani mellőle. Úgy láttam ez a gondolat őt éppannyira megnyugtatta, mint amennyire engem boldoggá tett. Arcáról eltűnt a gondolkodó ránc, és enyhe mosoly játszott a szája sarkában.

− No, látod! Nem lesz semmi baj! – nyugtattam meg, mire végre engedte, hogy kiemeljem az autóból.

Lassan haladtunk, még a szokásosnál is lassabban, de nem bántam. Bella karcsú derekát magamhoz szorítottam, hagytam, hogy teljes súlyával rám nehezedjen, így araszoltunk a tornateremben kialakított bálterem felé. Amikor beléptünk, Bella torkából hölgyhöz csöppet sem méltó vihogás tört fel. Kérdőn néztem rá, miközben lassan eljutottunk a jegyárus asztalához.

– Ez pont úgy néz ki, mint egy horrorfilm díszlete – jegyezte meg, én pedig elgondolkodva néztem a táncparkett felé, ahol a testvéreim oda nem illő módon keringtek a saját fejükben felcsendülő zene ritmusára, aminek semmi köze nem volt a jelenhez.

– Hát, vámpírból több mint elég van a teremben – mormoltam csöndesen, csak hogy ő hallhassa, mire újra felkuncogott.

− Akarod, hogy bereteszeljem az ajtókat, hogy lemészárolhassátok a gyanútlan polgárokat? – kérdezte tréfálkozva, de inkább volt morbid, mint vicces, ellenségesen néztem rá.

– És te melyik csapatban lennél? – vágtam felé a kérdést, de ő készen állt a válasszal.

– Ó, én természetesen a vámpírokkal vagyok – mondta, mire már nem bírtam megállni mosoly nélkül.

Hogy ragaszkodhat valaki ennyire a kárhozottak bűnös, nem megengedett életéhez? Fel nem foghatom. Aztán úgy döntöttem, hogy nem fogom engedni, hogy a makacssága miatti vitánk beárnyékolja a mai esténket.

– Bármit megtennél, csak táncolnod ne kelljen!

– Bármit a világon! – bólintott rá azonnal, közben igyekezett leküzdeni a helyzettel kialakult ellenszenvét.

Kifizettem a jegyeket, és a táncparkett felé irányítottam Bellát, akinek viszont hirtelen gyökeret eresztett a lába, úgy tűnt, nehezére esik akár egyetlen lépést is tennie. Felhúztam az egyik szemöldökömet, határozottan néztem rémült barna szemeibe.

– Előttünk az egész éjszaka! – mutattam rá kissé önelégülten.

Figyelmen kívül hagytam esedező pillantásait, és hirtelen látványos sántikálását, így sikerült beérnünk a táncparkett közepére. Bella sápadtan nézett fel rám, barna szemeiben rémület csillogott, nem értettem, hogy lehetett valaki ennyire gyönyörű, mint ő. Szerettem volna már a karomban tartani, érezni testének forró lüktetését, ahogy a szíve őrült ritmussal vert mellkasában.

– Edward! – szólalt meg kissé rekedten, csöndesen, de meghallottam a hangos zene ellenére is. – Én tényleg nem tudok táncolni!

Emmett emberi fülre érzékenyen felröhögött, Rosalie dühös pillantása csitította le a feltörő őrületet, ám a gondolatait nem bírta féken tartani.

"Engedd szabadjára, Öcsi! Feldobná az estét egy kis csetlés-botlás!" – szuggerálta felém beteges gondolatait Emmett, mire egy kézmozdulattal felé hajítottam az imént vásárolt jegyeket. Így legalább újra szabaddá vált a kezem, amivel mohón karoltam át karcsú derekát.

– Ne aggódj, butuskám − súgtam a fülébe lágyan. − Elég, ha én tudok!

Óvatosan megemeltem a földről, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzak gipszelt lábának, vagy túl erősen szorítsam magamhoz törékeny testét, és lágyan az övé alá csúsztattam a lábaimat. Karjait a nyakam köré fontam, és mozdultam a saját dallamomra, ami éppen olyan lassú dallammal csendült fel a fejemben, mint a testvéreimnek.

Kizártam mindenki gondolatait, legalábbis nagyon igyekeztem, bár szinte lehetetlen volt meghallani a rengeteg reakciót a megjelenésünkre. Jessica irigykedő pillantása csoda, hogy nem fúrta keresztül Bella hátát: "Ez a ruha... Vajon honnan szerezte?". Mike féltékenykedése pedig kivételesen nem bosszantott, mint inkább mulattatott: "Tökéletesen mutatnak Cullennel. A fenébe, legalább öltönyben néznék ki jobban nála... Akkor az én kezem lehetne Bella derekán.". És persze a bátyámra is lehetett számítani: "Öcsi, sokkal izgalmasabb is lehetne, ha egy kis pörgetést belevinnél. Ha Bella elesik, úgyis elkapod, akkor meg nem mindegy?"

Nem. Én igazán igyekeztem nem figyelni rájuk, helyette inkább Bellára koncentráltam, néma elméje mindenkinél fontosabb volt a számomra. Zavartan nézett körbe, nehezen bírta a forgás közben egyetlen pontra irányítani a tekintetét.

– Úgy érzem, mintha ötéves lennék! – motyogta idegesen, mire végignéztem rajta.

A ruha színe kiemelte bőrének gyönyörű árnyalatát, és a derekáig második bőrként tapadt a testére, kiemelve a dekoltázsát. Ahogy végignézte rajta – többször is – sehogyan nem egy gyerek képe akart eszembe jutni róla.

– Azért kicsit többnek látszol – biztosítottam, és szenvedélyesen magamhoz öleltem egy pillanatra.

Ha nem létezett volna az a hatalmas szakadék, ami a kettőnk létezését elválasztotta, akkor bizonyára meg sem próbálom kontrollálni a vágyaimat. Így azonban mélyet lélegeztem, hagytam, hogy az illata forró lávatengerként végigsöpörjön a torkomon. A fájdalom kijózanítóan hatott, mégis boldogan öleltem magamhoz, és tovább keringtünk a zenére.

Láttam, ahogy egy fordulóban Alice Bellára mosolyog, ide is jött volna hozzánk, ha Jasper nem vontatja el tőlünk kellő távolságra, mondván, hogy hagyjon bennünket egy kicsit lazítani. Már éppen közölni akartam Bellával, hogy mennyire gyönyörű ezen az estén, amikor váratlanul egy új gondolatsor kúszik a fejembe. Az illető zavarban volt – még Bellánál is jobban –, mégsem tudtam sajnálni. Jacob Black az ajtóban toporgott, tekintetével Bellát kutatta, de én előbb találtam őrá, minthogy észrevegyen bennünket.

− Oké, ez nem is olyan rossz! – vallotta be Bella csöndesen, de már nem bírtam rá megfelelően válaszolni.

A gyűlölet, amit éreztem összecsapott a haragommal és gejzírként próbált feltörni belőlem. Bella észrevehette a megváltozott hangulatomat, mert kérdőn nézett rám.

– Mi az? – tudakolta, közben igyekezett követni a pillantásomat.

Mire megtalálta, Jacob Black már elindult felénk, és nem segített rajta, hogy a legszívesebben az ellenkező irányba sétált volna. Igyekeztem visszafojtani magamba, így dühödt morgásom csöndes mormogásként tört fel a mellkasomból. Bella szemrehányóan nézett rám, ami nem tetszett, mivel tudtam, hogy a Black fiú a barátja, azonban beláttam, hogy igaza van. Mégsem csinálhatok jelenetet egy zsúfolt terem kellős közepén estélyi ruhában.

− Viselkedj! – szűrte a fogai közt Bella, és aggodalmas pillantásokat vetett a rezervátumbeli fiú felé.

"Anyám, de kínos... Mindketten a pokolba kívánnak. De ha már idáig eljöttem, átadom apám bogaras üzenetét. Annyi pénzt megér."

− Társalogni óhajt veled – tájékoztattam Bellát, aki erre felhúzta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy semmi kedve meghallgatni a Black fiú mondanivalóját, erre egyik felem kitörő ujjongásba kezdett, a másik pedig bosszankodva, leginkább gyilkos tekintettel fordult a kellemetlen vendég felé.

− Hello, Bella, reméltem, hogy itt talállak! – hadarta idegesen Jacob, és vetett rám egy reménykedő pillantást. Abban bízott, hogy talán leszek olyan dühös, hogy elzavarjam.

Voltam olyan dühös, belül őrjöngtem, de tiszteletben tartottam Bella akaratát.

– Szia Jacob! Mi újság? – fordult hozzá Bella is, udvarias mosolyt erőltetve az arcára. Lehet, hogy csak én képzeltem erőltetettnek...

Jacob válasz helyett rám nézett, pillantása kétkedő, a fejében versenyt futott egyik akarata a másikkal: józanabbik fele továbbra is remélte, hogy szabad folyást engedek a jól látható haragomnak és elzavarom innen a pokolba, míg a másik fele egyáltalán nem bánta, hogy Bellával kell lennie.

– Szabad?

Nem feleltem. Képtelen lettem volna. Vagy mit mondjak? Eredjen a pokol legmélyebb bugyrába? Szívesen segédkeztem volna, hogy odataláljon. Nem kellett volna megerőltetnem magam, hogy belepasszírozódjon a fölbe.

Nem tehettem. Bella a barátjának tartotta ezt a rezervátumbelit. Erre gondoltam, miközben megfeszítve minden izmomat lágyan a földre helyeztem Bellát, majd kelletlenül biccentve hátráltam egy lépést.

– Kösz! – megkönnyebbülten elmosolyodott, bár nekem inkább bárgyú vigyornak tűnt azon az ostoba tinédzser képén.

Bellára fókuszáltam. Egyetlen szavába került volna, hogy visszaküldjem a fajtájához, de Bella túlságosan jólnevelt volt ahhoz, hogy elzavartassa velem ezt a kellemetlenkedő alakot. Keserű szájízzel vonultam a fal mellé, merőn bámultam Bellát, de a táncpartnerének a fejében vájkáltam. Szerelmes volt belé... legalábbis így gondolta, de az érzelmei meg sem közelítették mindazt, amit az én számomra jelentett Bella, vagy amit ő tett meg énértem. Szánalmas volt, a gyomrom felfordult tőle, ugyanakkor meg tudtam érteni a vonzódását.

A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, ökölbe szorítottam a kezeimet, úgy figyeltem őket. Kínzásnak éppen megfelelő volt. Black bizonytalanul, mégis mohón tette Bella karcsú derekára a kezét. Halk morgás rezgette a mellkasomat, amit Emmett is meghallott a terem túlsó végéből. Körülnézett, miközben Rosalie-t forgatta a parketten, hamar rájött a problémámra.

"Ha akarod, szívesen megsimogatom az arcát, hogy a tarkóján mosolyogjon..." – szuggerálta felém derűsen a gondolatait Emmett, de egy finom fejmozdulattal leállítottam. Rosalie önelégült mosolya sem segített, hogy jobban érezzem magam, viszont jó lett volna, ha a bosszantó húgocskám kivételesen hasznossá tette volna magát. Érdekelt volna az elmélete, vajon miért nem látta, hogy Jacob Black idelátogat tönkretenni Bella első bálját.

− Te jó ég, Jake, hogy megnőttél! Milyen magas vagy most? – Bella meglepett hangja visszarántott a gondolatok világából a szörnyű valóságba, ahol egy Black táncol a szerelmemmel, míg én a sarokban ácsorgok.

– 190 centi – jelentette ki elégedetten Jacob, én pedig leküzdöttem a kényszert, hogy a szememet forgassam.

Talán azt képzelte, hogy a magasságnak bármiféle köze lehet ahhoz, hogy Bellának tetszhet-e vagy sem? Belenéztem a fejébe, ahol azt képzelte, hogy Bellának tetszik a hirtelen megnövekedett magassága. Tényleg tetszett neki? Vagy csak udvarias volt? Meddig kell elviselnem a kezét Bella derekán, míg botladoznak egymás mellett? Elhatároztam, ha fájdalmat okoz Bellának, addig tart a táncórájuk...

− Szóval hogy kerültél ide ma este? – érdeklődött Bella.

Udvarias kíváncsiságát betudtam annak, hogy szeretne mielőbb átesni Black üzenetátadásán.

− Apám húsz dolcsit ígért, ha eljövök az iskolabálotokra. El tudod te ezt képzelni? – vihogott idegesen idegesítően Jacob, mire Bella egyértelműen bólintott.

− El én. Hát remélem, legalább jól érzed itt magad – mondta Bella továbbra is udvariasan, én pedig szerettem volna hinni, hogy valóban a puszta etikett miatt ennyire kedves vele. – Találtál már valami kedvedre valót?

– Aha − sóhajtotta Black bánatosan. − De ő már foglalt.

Összeszorítottam az állkapcsomat, láttam, ahogy ránéz Bella pedig naiv ártatlansággal viszonozza a pillantását. Nekitámaszkodtam a falnak, elképzeltem, hogy Black arca van a tenyerem mögött. Az ujjaim akaratlanul mozdultak, míg ők zavartan kapták félre egymásról a tekintetüket, a fal finom porként mállott szét az ujjaim között, méretes lyukat hagyva a terem oldalán.

− Mellesleg, tényleg nagyon csinos vagy ma – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit, amivel elterelheti a figyelmet az iménti – önmaga által bátornak minősített – megjegyzéséről.

"Csinos???" – hát igen, ez a jelző még a bátyám szerint is szürke és jellegtelen a mai estére Bellára vonatkozólag. Hiszen ma éjjel tündöklően gyönyörű volt, mit képzel ez a taknyos, hogy ennyire lehúzza egy ilyen harmadrangú bókkal?

− Uhm, kösz – motyogta Bella zavartan. Még egy ilyen szánalmas próbálkozásra sem tudott kellő méltósággal reagálni. Rosalie minimum egy lenéző pillantással jutalmazott volna egy hasonló bókot. Igyekezett elterelni a kínos témát. – Szóval miért is fizetett neked Billy azért, hogy ide gyere?

24. Epilógus - Egy különleges alkalom (1.rész) 25 Sep 2009 12:00 PM (15 years ago)

– Azt hiszem, ennyi bőven elég lesz, Alice! – hallottam felcsendülni Bella elgyötört hangját az emeleti fürdőszobából.

A húgom már legalább három órája – szó szerint – bevonszolta magával Bellát a fürdőszobájába, aminek a területe legalább akkora volt, mint Charlie hálószobája. Lassan elérkezett az indulás ideje, de Alice továbbra is fogva tartotta Bellát, akit nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, mennyire rémesen érzi magát. Igazán kedves dolog volt tőle, hogy engedte Alice-t tevékenykedni magán. A húgom a phoenixi eset óta mindent megtett, hogy a haragom a múltba temessen, de valahányszor megbocsájtottam volna, mindig eszembe jutott, hogy milyen őrült gondolatok száguldoztak bosszantó agyában.

Carlisle és Esme, lévén, hogy nem kötelező a megjelenésük a bálon, vadászatra mentek, ezúttal kicsit távolabbra. Rosalie már az autóban várta Emmettet, aki viszont Jasperrel és velem együtt várta, hogy megláthassa Alice remekművét. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy bosszankodjam, vagy inkább mulassak a kíváncsiságukon. Nem tetszett, hogy Bellát mind valami kirakati bábuként kezelték, vagy bazári majom, kit ingyen bámulhatnak, de mulattatott a hozzáállásuk.

Rosalie önelégült gondolatai bekúsztak az agyamba, hiába igyekeztem csak az emeletre fókuszálni. A szépsége nem is volt kétséges, de ahogy Bellát láttam Alice szemein keresztül, a nyomába sem érhetett.

"Kíváncsi vagyok lesz-e a kiskacsából hattyú..." – elmélkedett Emmett, mire kérdőn felvontam az egyik szemöldököm. Már éppen felelni akartam, amikor meghallottam a nővérem kiforratlan terveit.

"Ha az ajtó fölé rögzítenék egy nyílásra boruló vizesvödröt talán gyerekesnek tűnne, de biztosan tönkremenne az álomruha a mesebeli frizurával, és akkor hamupipőke nem mehetne a bálba."

– Rose, nem süllyedhetsz le olyan mélyre... – jegyeztem meg félhangosan, mire felszisszent.

– Mi van? Mondott valamit Rose? – kérdezte Emmett, és már indult is az ajtó felé. A küszöbön megtorpant, szemtelenül vigyorogva fordult hozzám. – Azt hiszem elég, ha a suliban találkozunk. Mérges paprika szagot érzek.

Jasper felvihogott, Rosalie dühösen dobbantott a lábával, és elhatározta, hogy a bátyám vállában tölti ki a haragját.

– Alice, most már igazán indulnunk kellene – hallottuk újra Bella panaszos hangját az emeletről, mire egymásra mosolyogtunk Jasperrel. Alice hajthatatlan volt ebben a kérdésben, hiába próbáltuk meggyőzni, hogy ez nem tesz jót Bellának, hiszen normális esetben eszébe sem jutna elmenni erre a bálra, de a húgommal lehetetlen volt vitatkozni. Ahogy a képeket nézegettem a fejében, rájöttem, hogy ez esetben nem is érdemes.

– Még ezt a tincsedet fel kell tűznöm ide – magyarázta Alice lelkesen, de Bellának már fogytán volt a türelme.

– Alice, már így is több fodor és smink van rajtam a többéves átlagomnál. Nem értem, miért kell ez az egész éppen ma?

– Még mindig nem mondtad el neki, hová viszed? – kérdezte Jasper vigyorogva.

A jókedve úgy tűnt kitart a nap végéig, a szomjúság tompa fájdalomként lobogott agyának a hátuljában, alig várta, hogy táncolni vihesse a húgomat nyilvánosan.

Bella fő problémája az utóbbi napokban leginkább az volt, hogy hová megyünk. Én nem árultam el neki, és ahogy az emeletről leszűrődő zajokat figyeltem, hát más sem. Engem kifejezetten mulattatott ez a játék, és nem igazán hittem benne, hogy Bellának valóban fogalma sincs a végcélunkról. Charlie mindenesetre erre az egyetlen, vissza nem hozható napra félretette az ellenszenvét, amit a phoenixi eset óta még inkább táplált velem kapcsolatban, és örömmel segédkezett a meglepetés létrehozásában.

– Ne rontsd el, Bella, légy szíves! – korholta szelíden Alice. – Egyáltalán nincsenek emlékeim ezzel kapcsolatban...

– Mivel kapcsolatban? – szakította félbe Bella gyanakodva, kicsit ingerülten.

– Nem emlékszem, hogy milyen embernőnek lenni – magyarázta Alice lassan, tisztán artikulálva, mintha egy gyerekkel beszélne. – Ne rontsd el az örömöm az ellenkezéseddel. Csak így tudom nagyjából megtapasztalni, milyen nagyszerű embernek lenni.

Bella sóhajtott – szinte éreztem leheletének édes illatát –, de nem ellenkezett tovább. Persze nem bírt csöndben maradni, és mivel ostoba sem volt, így szóba hozta a másik aggasztó gondolatát. Nem volt nehéz követni a gondolatmenetét, még így sem, hogy a földszintről figyeltem a húgom gondolatain keresztül.

– Honnan van ez a ruha?

"Hajjaj!" – Alice azonnal kapcsolt, mi lenne az ideális válasz Bella számára.

– Csak egy régi vacak. Csak egyszer volt rajtam...

– Minden ruha csak egyszer van rajtad – mutatott rá Bella éleslátóan, mire Alice gyöngyözőn felkacagott.

– Ez igaz – mosolygott egy pillanatra elmerülve néhány kellemes emlékben, amikor Jasperrel nem túl sok ruhát viseltek. A szememet forgattam.

– Alice! – mormoltam türelmetlenül, mire bosszankodva szuggerált felém.

"Nem hallottad még azt a nagyon is igaz mondást a hosszú létezésed során, hogy 'Jó munkához idő kell?' Maradj nyugton, ahol vagy!"

Bár Jasper nem hallotta a gondolatváltásunkat, mégis fürkészőn nézett rám, majd a plafont bámulta, mintha koncentrálással át bírna látni a falon, hogy ellenőrizze, miért lett dühös Alice. A húgom azonban igazi művész volt a divat terén, így nem engedte, hogy bármi is befolyásolja ebben. Fojtatta Bella hajának fonatokba rendezését, közben pedig azon töprengett, miként terelhetné el a figyelmet erről a kényes témáról.

– Alice? A ruha? – nógatta Bella, mintha érezte volna, hogy van mit feszegetnie.

– Oh, hát, semmi, csak egy régi vacak. Igazán. Éppen az alkalomhoz illő lesz, majd meglátod! – jelentette ki, mélyen elhallgatva a tényt, miszerint Bella méreteivel tisztában lévén a ruhát már akkor megrendelte, mielőtt hazaérkeztünk Phoenixből. A ruhatervező, Christian Lacroix régi ismeretsége volt Alice-nek, és most derült csak ki, hogy mennyire hasznos, hiszen első szóra nekiállt egy új szabásmintának.

Hallottam Emmettéket távozni Rosalie vörös sportautójával, amire Alice mozdulatai hirtelen felgyorsultak. Megláttam a fejében, amit eddig elhomályosított Bella szépsége a szememben. Előre látta, hogy Bella még idegesebb és ingerültebb lenne, ha indulás előtt vagy közben találkozna Rosalie-val, ezért jobbnak látta húzni az időt.

Nem, mintha nem érte volna meg, és Alice fejéből kilépve még gyönyörűbbnek láttam, mint bármikor eddigi ismeretségünk alatt. A kék szín egyébként is remekül illett sápadt bőréhez, ez a ruha pedig, ahogy az egyik oldalon éppen csak megmutatott, a másik oldalon kivillantott valamit, kápráztatóan gyönyörűnek hatott. Legalábbis az én szememben, mert, ahogy bicegett lefelé a lépcsőn, hallottam Jasper gondolatait, láttam Bellát az ő szemével. Sokkal ridegebbnek, szürkébbnek mutatta, mint amilyennek én láttam, ellenben a húgommal, akit egyáltalán nem akartam őrjítően szexinek látni. Kiléptem Jasper fejéből, és lesegítettem Bellát az utolsó néhány lépcsőfokon.

Amikor leértünk megtorpant és azzal a kába tekintettel nézett rám, amivel akkor szokott, ha éppen "el akarom kápráztatni".

– Gyönyörű vagy – suttogta, mire legnagyobb zavarára, mindenki felnevetett. Arcának egyre pirosabb árnyalata és a kék ruha kombinációja kolosszális sikert aratott a retinám kényeztetésében. Az öröklétig bírtam volna figyelni ezt a jelenséget, ahogy a szíve nekiiramodik, hogy elöntse forró vörösségével bájosan zavart arcát.

– Ahogy te is – mosolyogtam rá gyöngéden, kicsit elnézően, és egy hófehér orchideát tűztem a hajába.

– Mehetünk – jelentette ki Alice, aztán kézen fogta Jaspert, és kivonultak a nappaliból.

"Szebben is odabiggyeszthetted volna azt a virágot!" – szuggerálta felém búcsúzóul, mire csúfondárosan elmosolyodtam. Bella légzése akadozott, szíve őrült ritmusra táncolt a mellkasában. Szerettem volna tudni, mire gondol, mi járhat a fejben, hová viszem ma este? Ahogy ránéztem elakadt a lélegzetem. Tekintetünk egymásba fonódott, úgy tűnt, Bella tudja, mi fog következni, mert szemeit lehunyva kínálta nekem ajkait. Telt érzékiségüknek lehetetlen volt ellenállni, de nem akartam, hogy éppen most essen össze a hatás miatt, amit a csókunk gyakorolt rá szinte minden második alkalommal.

Éreztem az arcomon forró leheletét, érezni akartam, de tudtam, hogy ebben a pillanatban csak ártanék neki, ezért tovább hajoltam és megcsókoltam a kulcscsontjának lágy ívét. Szemei kinyíltak, én pedig, hogy leplezzem a vágyamat csúfondáros vigyort villantottam rá. Azonnal kapcsolt, és durcás csalódottsággal fújtatott egyet, közben igyekezett kontrollálni szívének szédítő zakatolását.

– Nem maradhatnánk inkább itt? – kérdezte ártatlanul, apró kezeit összekulcsolva maga előtt.

– Nem – feleltem egyszerűen, és eszembe jutott, amikor Alice-szal beszélgettünk Bella érkezése előtt. A húgom azt mondta, hogy ez az egész "azt teszem, amit Bella kiejt a száján" nem igaz, hiszen csupán akkor engedem érvénybe lépni, amikor szerintem helyes döntést hoz meg. Így volt ezzel ez a mai este is. Én úgy döntöttem, hogy Bellának később még fontos lehet visszaemlékeznie erre az eseményre, ezért el is viszem. Nem akartam, visszahúzni semmiben. Nem szerettem volna, ha úgy érzi, miattam bármiről is le kellene mondania az ő világából.

Mélyet sóhajtott, és kelletlenül engedte, hogy a karjaimba emeljem. Egy pillanat múlva már a kocsimnál voltunk, óvatosan besegítettem az első ülésre, aztán szépen elrendeztem a ruháját. Biztos voltam benne, hogy Alice rettentő mérges lenne, ha látná, mennyire rendezetlenül, amolyan Bella-féle stílusban, hagytam, hogy csüngjön a ruhaköltemény minden fodra. Nekem azért tetszett.

Beültem a kormány mögé, és óvatosan, nehogy egy bukkanón áthajtva fájdalmat okozzak Bella lábának, ami továbbra is hatalmas járógipszbe volt börtönözve, kitolattam a házunk elől. Nem is reméltem, hogy Bella feladja, de szentül hittem, hogy csak a bolondját akarja járatni velem, és maximálisan tisztában van vele, hogy merre tartunk.

− Mégis, mikor akarod elárulni, hová megyünk tulajdonképpen? – kérdezte továbbra is duzzogva, ajkait bájosan lebiggyesztve.

− Meg vagyok döbbenve, hogy még nem találtad ki! – jegyeztem meg, és megint úgy vigyorogtam rá, mint az imént. Igyekeztem elterelni a figyelmem a ruha mély dekoltázsáról.

A szíve kihagyott egy pillanatra, de azonnal be is indult. A frász kerülgetett, akárhányszor ezt csinálta, de végtelenül jól is esett és legyezgette a hiúságom, hogy egyik emberfiúnak sem sikerült még csak hasonló reakciót kiváltania belőle. Még akkor sem, amikor még esélyük lett volna... bár, jobban belegondolva, soha senkinek nem volt esélye Bellánál.

Az iskolában szinte minden időnket együtt töltöttük, leszámítva azokat a napokat, amikor a bátyáimmal messzebbre mentünk vadászni, vagy amikor a nap üldözött el mellőle. Az éjszakákat is rendszeresen együtt töltöttük, összebújva, mígnem egy nap Bella megbetegedett. Carlisle szerint egyszerű megfázás, javasolta Bellának, hogy öltözzön melegen, mire ő a legfurcsábban reagált erre: elpirult. Rögtön eszembe jutottak az éjszakáink, és rádöbbentem, hogy szinte mindig fázott, valahányszor hozzám bújt, mégsem említette egyszer sem. Akkor nagyon mérges lettem, haragudtam magamra a figyelmetlenségem miatt, és szerettem volna, ha ő alszik az ágyában, én pedig az ágy mellett ülök, és nézem. Nekem ennyi is bőven elég lett volna, de Bella ragaszkodott az összebújáshoz. Onnantól kezdve minden éjjel a teste köré csavartam a takaróját – hidegebb estéken egyéb plédeket is –, így az ő akarata is teljesült és némiképp az enyém is.

– Mondtam már, hogy remekül nézel ki? – kérdezte kissé réveteg tekintettel, én pedig elégedetten szélesebbre húztam a vigyoromat.

– Igen.

Rákanyarodtam a Forksba vezető főútra, közben végighallgattam Bella panaszkodását a húgommal kapcsolatban.

− Nem megyek át többet hozzátok, ha Alice rajtam akarja kikísérletezni, hogyan lehet valakiből Barbie-babát csinálni! – jelentette ki, mire végignéztem rajta.

Sehogy nem sikerült haraggal gondolnom Alice-re, Bella fantasztikusan nézett ki a feje búbjától egészen a gipsze sarkáig. Még nem értünk be a városba, amikor rezegni kezdett a mobilom. Elővettem a belső zsebemből, és igyekeztem nem mutatni mennyire meglep Charlie hívása.

– Hello, Charlie! –üdvözöltem kellő óvatossággal, hiszen bár nem ellenkezett, amikor ezt a tervet kiagyaltuk Bella érdekében, mégis akkor magammal vittem Carlisle-t és Alice-t is, akikkel szemben nagyobb – lényegesen nagyobb – bizalommal viseltetett, mint énirántam.

– Charlie? – csodálkozott Bella. Kezdtem azt hinni, hogy valóban nem érti, miről szól a mai nap.

– Edward, talán egyeztetned kellett volna mindenkivel, hogy mik a terveid a lányommal kapcsolatban – jegyezte meg Charlie, s úgy tűnt, hogy össze van kissé zavarodva. Mikor nem válaszoltam kelletlenül folytatta, én pedig kivételesen szerettem volna telefonon keresztül is olvasni a gondolataiban. – Tudod éppen itt áll velem szemben Tyler Crowley szmokingban és szeretné elkísérni Bellát a bálba.

– Ez nem létezik – nevettem fel hitetlenkedve. Tyler még mindazok ellenére sem akarta elfogadni a visszautasítást, amit az iskolában látott. Mindenki megértette, hogy Bellával Együtt vagyunk, de ő bebeszélte magának, hogy ez csak amolyan átmeneti időszak. A magabiztossága határozottan bosszantott, szerencséjére csak telefon volt a kezemben, ha előttem áll ebben a pillanatban, talán félelmetesebbnek hatottam volna, mint az megengedett.

– Mi történt? – kérdezte Bella, de ezt nem kívántam az orrára kötni. Igyekeztem olyan mély levegőt venni, amivel még nem kívánom őrjítően Bella vérét, de elegendő ahhoz, hogy lecsillapodjak.

– Nem beszélhetnék én vele? – kérdeztem Charlie-tól, nem tudtam elrejteni a hangomban bujkáló mámort, miszerint soha nem létezett más, akinek Bella igent mondott.

– Igen? – szólalt meg fölényesen Tyler, engem pedig elöntött az indulat. A koponyáját egyetlen mozdulattal porrá zúzhattam volna, bár megértettem a rajongását.

– Hello, Tyler, itt Edward Cullen – köszöntöttem barátságosan, bár a haragomat irányában nem igazán sikerült lepleznem. Csak később jöttem rá, nem is igazán akartam. Szerettem volna, ha tudja, hogy mihez tartsa magát. Nem hiányzott még egy ilyen kínos találkozás. – Sajnálom, ha valami félreértés történt, de Bella sajnos nem ér rá ma este. Hogy egészen őszinte legyek, egyik este sem ér rá senkinek, hacsak nem én vagyok az illető. Remélem, nincs harag. Sajnálom, ha ezzel elrontottam az estédet!

Természetesen nem sajnáltam, reméltem, hogy főni fog a saját levében. Reméltem, hogy gyűlölni fog emiatt egész hátralévő életében. Ez a gondolat némiképp megnyugtatott, és engedtem, hogy az önelégültségem szétterüljön az arcomon.

Bella megváltozott szívverése arra késztetett, hogy ránézzek, és legnagyobb megdöbbenésemre épp a könnyeit nyeldeste. Végigfuttattam a beszélgetésemet Tylerrel, de semmi olyat nem találtam benne, amivel ennyire megbánthattam volna Bellát. Sőt, kifejezetten visszafogtam magam. De akkor mi baja lehet?

– Talán túl goromba voltam? Nem akartalak megbántani szögeztem le gyorsan, bár ennek már teljesen nyilvánvalónak kellene lennie, még az ő számára is.

– Te az iskolabálba akarsz engem vinni! – kiabálta Bella néhány oktávval a megszokott hangszíne fölött.

Csodálkozva néztem rá. Kezdtem már valóban, teljesen komolyan elhinni, hogy Bellának fogalma sem volt a báli esténkről. Kíváncsi lettem volna, vajon mi járhatott tekervényes agyában, hová vihetem?

– Ne cirkuszolj, Bella! – kértem csöndesen, közben kezdtem igazán dühös lenni, leginkább magamra, amiért nem avattam be. Talán ha lett volna ideje felkészülni lélekben, akkor könnyebben vette volna. Nem bírtam felfogni, miért ellenkezik ennyire, de már eldöntöttem, hogy megtáncoltatom, ha akarja, ha nem.

– Miért teszed ezt velem?

Mintha legalábbis kínzásra vinném, úgy beszél. Teljesen elkeserítő. Bosszúsan mutattam a szmokingomat neki.

– Komolyan, Bella, mégis, mit gondoltál, hová készülünk? – vontam kérdőre ingerülten, de nem felelt.

Némán bámult maga elé, közben egy pillantást vetett az ablakon a tájra. Vártam, hogy megnyugodjon, látni akartam a mosolyt az arcán. Ez az ő estélye volt, mi már átéltünk több tucat hasonló bált, így unalmas is lehetett volna – legalábbis az én számomra –, Bella jelenléte nélkül.

Már láttam az iskolát, és láttam a szemem sarkából az ingerült mozdulatot, ahogy az arcához nyúlt, majd töprengve nézi a kezét, mintha legalábbis meglepődne, hogy ott látja. Rá kellett néznem, hogy mit csinál, nem értettem, a csönd, ami körülvette szinte ordított bele a fülembe. Frusztráló volt, ingerültebbé tett, mint szerettem volna lenni.

– Ez teljesen nevetséges. Most miért sírsz? Fakadtam ki hitetlenkedve. Szerettem volna, ha legalább rám néz, úgy valamennyit kiolvashattam volna a szemei keresztül az előlem gondosan elzárt eszmefuttatásából, de konokul nézett maga elé.

Bekanyarodtam az iskola parkolójába, ami szinte zsúfolásig tele volt autókkal és emberekkel, a szokásos helyem azonban üres maradt. Gyorsan beparkoltam, leállítottam a motort, közben hagytam, hogy Bella kitombolja magát.

– Mert őrülten dühös vagyok! – sziszegte a könnyei között.

Közelebb hajoltam hozzá, tekintetemet az övébe fúrtam, és legalább annyira hagytam magam elveszni csokoládészemeiben, mint amennyire ő elmélyült az enyémben. Egy pillanatra megszűnt a parkoló, a rengeteg ember, csak mi voltunk ketten, egy külön kis világban, ahol nem létezett a hatalmas szakadék kettőnk létezése között.

– Bella! – leheltem lágyan, biztos hallotta a gyöngédséget a hangomban.

– Mi van? – suttogta kicsit összezavarodva, arcán azzal az üres kifejezéssel, amiből tudtam, hogy biztosan hatok rá.

– A kedvemért... – könyörögtem, a pillantásom minden erejét latba vetve, mire a kábaságot elfújták az arcáról, hogy visszatelepedjen rá a dacosság.

Mennyire kíváncsi voltam, jobban, mint amennyire szomjas, mire gondolhat ebben a percben. Láttam a szemeiben a félelmet, de haragot már kevésbé.

- Rendben! Nem csinálok jelenetet – ígérte, de aztán fenyegetően folytatta. – De aztán magadra vess! Legfőbb ideje, hogy megint valami baleset éren. Valószínűleg el fogom törni a másik lábamat is. Nézd ezt a lábbelit! Valóságos halálcsapda!

Kinyújtotta apró, törékeny lábát, hogy bizonyítsa szavainak az igazát, én pedig kaptam az alkalmon, hogy nyíltan bámulhassam ezt a testrészét. Valóban komoly teljesítmény lett volna a részéről, még két ép lábbal is menni benne, nemhogy eggyel, de Alice figyelmeztetett erre a problémára.

"A szandál biztosan nem fog neki tetszeni, de te úgyis ott leszel mellette, és majd ügyesen támogatod. Az embereknek nem kell tudniuk, hogy nem a gipsz, hanem a cipője miatt szorul leginkább a segítségedre."

– Hmm... Majd emlékeztess, hogy megköszönjem Alice-nek a mai estét – kértem, mire meglepetten, vagy inkább megkönnyebbülten nézett rám.

− Alice is ott lesz?

Istenem, mennyire feledékeny. Rose-nak és Emmettnek ez a hivatalosan Forksban töltött utolsó éve, és Jasper, meg Alice is az iskola tanulói, nekik ez éppen olyan tanévzáró bankett, mint Bellának... igaz nekünk már a sokadik, de ezt nem kötjük a nagy nyilvánosság orrára.

– Igen, és Jasper is, meg Emmett... – egy pillanatig haboztam, de végül befejeztem a felsorolást a valóságnak megfelelően. Nem számított a nővérem, Bellát úgysem engedem el senki kedvéért ezen az estén. – ...és Rosalie...

Patthelyzet (9.-befejező rész) 18 Sep 2009 11:35 AM (15 years ago)

– Úgy látszik, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magamat tőled, úgyhogy, gondolom, úgy lesz, ahogy te akarod... – ebben eddig is biztos voltam, de akartam, hogy tudja, nem tetszik, ahogy kicsikarta belőlem a félig ígéretemet, ezért keserűen hozzátettem. –... akár belehalsz, akár nem.

Nem ijedt meg, dacos elszántsággal nézett a szemembe.

– Helyes! – vágta rá, de nem tűnt teljesen elégedettnek. Szerettem volna tudni, mire gondolhat ebben a pillanatban, hogy lássam, milyen módon tudnám meggyőzni a saját igazamról, zárt elméje azonban újra megtartotta magának a titkait. Már éppen témát akartam váltani, amikor megszólalt. – Elmondtad, hogyan vettél erőt magadon... most azt szeretném tudni, hogy miért?

– Hogy miért? – puhatolóztam, amikor már megint hiába próbálkoztam meghallani a gondolatait. Nem értettem... az agyam nem akarta megérteni, amit közölni próbált velem.

− Igen, hogy miért tetted? Miért nem hagytad, hogy a méreg szétterjedjen bennem? Akkor most én is pontosan olyan lennék, mint te! – hadarta meglepően gyorsan.

Elakadt a lélegzetem. Miről beszél? Nem tudhat semmit! Megtiltottam mindenkinek, hogy bármit is elmondjanak arról. Nem ismertem senkit, aki ellenem szegült volna. Ám ekkor bevillant, az utóbbi napokban annyira el voltam foglalva Bella állapotával, hogy nem fókuszáltam sem Carlisle, sem a húgom gondolataira. Így visszagondolva már teljesen világos volt, hogy Alice titkolt előlem valamit. Ha én is jelen voltam, akkor rövid ideig tartózkodott abban a helyiségben, és egyfolytában az járt a fejében, hogy milyen alaposan gyártotta azokat az átkozott bizonyítékokat. Isteni szerencséje volt a húgomnak, hogy vadászni ment Jasperrel és Emmettel, mert ha ebben a pillanatban valahol a közelben lett volna, biztosan veszem a fáradtságot, hogy felkutassam, és végre valóra váltsam azt a beteges vágyálmom, amiben megfojtom őt.

Összeszorítottam a számat, nehogy véletlenül Bellára zúdítsam azt a dühöt, amit Alice-nak tartogattam. Biztos voltam benne, hogy már látja előre, amint nekitámadok. Mégis mit képzelt? Keresztbehúzza a számításaimat, miszerint Bellát önmagától és szerencsétlen – bár számomra nézve hízelgő – szerelmétől is megvédem. Igyekeztem nyugodtan lélegezni, nehogy Bella észrevegye robbanni készülő lelkiállapotomat. Arra azonban rájöhetett, hogy nem áll szándékomban felelni a képtelenségére, mivel folytatta a győzködésemet.

− Egy percig sem állítom, hogy túl sok tapasztalatom lenne a párkapcsolatok terén − magyarázta kissé szemrehányóan, bár némi könyörgést véltem hallani a hangjában. Majdnem felnevettem, annyira bájos volt, és más esetben bizonyára nem lettem volna képes ellenállni neki, de ebben a témában hajthatatlan voltam. Bella szelíden, mégis bosszús ránccal a homlokán folytatta. −, de logikusnak tűnik..., hogy a férfinak és a nőnek nagyjából egyenrangúnak kell lennie egy ilyen kapcsolatban... az úgy nem működik, hogy az egyikük örökösen felbukkan derült égből, és megmenti a másikat. Az lenne a helyes, ha mind a ketten megmentenénk egymást.

Könnyebb volt így lehiggadnom, miközben a csacskaságait hallgattam. Elképzeltem, amint Bella próbál engem megvédeni valamitől, harciasan elém áll, törékeny vállait kihúzza és vékony lábait stabilan megveti a talajon. Akármilyen komoly témáról beszélt, mégis mulatságos volt elképzelnem ezt így. Azonban a jókedvem azonnal elpárolgott, ahogy bevillant egy másodpercre, ő miként gondolja ezt. Szavainak szó szerinti jelentése közel sem volt mulatságos, inkább kétségbeejtő, de nem tehetett róla. Alice viszont annál inkább, amiért még felelnie kell előttem.

– De hát te megmentettél engem – mutattam rá, de nem voltam benne biztos, hogy érti.

Bármilyen értelemben érthette, több alkalom volt, amit végigsorolhattam volna neki, de elegendő volt csupán az elsőre emlékeznem. Az első és legjelentőségteljesebb pillanat, amikor megmentett a bennem élő szörnyetegtől a puszta létezésével, és vérének különleges illatával. Többet tett értem, mint amit én akár az örökkévalóság alatt viszonozni tudnék.

– Nem lehetek mindig Loise Lane – makacskodott, látszott, hogy fogalma sincs róla, mit tett értem. – Néha én is szeretnék Superman lenni!

Elképzeltem, ahogy Superman szerelésében megjelenik előttem... Abban a testre feszülő szerelésben bizonyára még kívánatosabb lett volna... Ő azonban sajnos nem a ruháját irigyelte, és kiábrándító, de én sem voltam szuperhős. Bellának fogalma sem volt a szerencséjéről, és nem engedte, hogy rávezessem.

– Nem tudod, hogy mit kívánsz! – jegyeztem meg csöndesen, de a képzeletemben szuperhős szerelésben pompázó Bella gyöngédséget varázsolt a hangomba, pedig erélyesnek kellett volna mutatkoznom.

– De igen, azt hiszem, tudom – jelentette ki olyan elszántsággal, mintha valóban tudna bármit. Vajon Alice mennyit fecsegett ki, amiről tudta, hogy ellenezném. Soha többé nem hagyom őket kettesben...

− Bella, hidd el, nem tudhatod! – fakadtam ki elkeseredett-dühösen. Fogalma sincs, mennyi szenvedéssel jár, hogy magamba szívjam minden percben az illatát, mindamellett, hogy boldogság vele lennem. Kettős érzelem, olyan bonyolult, hogy ebbe egy ember biztosan belezavarodott volna. – Én már majdnem kilencven éve gondolkodom rajta, és még mindig nem vagyok biztos benne.

− Bánod, hogy Carlisle megmentett téged? – kérdezte, mintha teljesen ugyanaz a helyzet állna fenn az ő esetében is, pedig teljesen más... új képlet állt elő, még Carlisle sem tudott felidézni hasonlót.

− Nem, nem bánom – vágtam rá azonnal. Bár voltak olyan pillanataim, amikor a legszívesebben visszafordítottam volna az idő végtelen kerekét, hogy megállítsam akkor Carlisle-t, de mégis örültem – bár ez nem a megfelelő szó rá –, hogy megtörtént. De Bellával nem tenném meg ezt. Soha. Ha belepusztulok majd egyszer az elvesztésébe, akkor sem. Jobbat érdemel, hiszen ő annyira törékeny, annyira... jó. – De annak idején én haldokoltam, egy lyukas garast sem ért az életem. Nem mondtam le semmiről.

− Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna! – erejéhez képest már hangosan beszélt, nekem pedig újra beindult a Bella-védő processzorom az agyam hátsó részében, hogy álljak le... állítsam le, mielőtt valami bajt okoz magának.

Ránéztem összeszorult valami a mellkasomban. A szemeiben ugyanazt a dühös kétségbeesést láttam, amit magamban éreztem. Szerettem, jobban semmint meg bírnám ezt tenni vele.

− Nem tehetem, Bella. Nem tehetem ezt veled! – suttogtam őszintén, fájdalmasan.

− Miért nem? − kérdezte, rekedt hangja újra figyelmeztetett, hogy ő még törékenyebb, mint általában. − Ne mondd nekem, hogy túl nehéz lenne. Azok után, amit ma tettél értem, jobban mondva, azt hiszem, nem ma, hanem pár nappal ezelőtt... na, mindegy, szóval ezek után az már semmiség lenne.

A semmiség, ahogy ő nevezte, azért lényegesen túlzás volt. Mély levegőt vettem, hagytam, hogy vérének illata átjárjon, megtapadjon a nyelvem hátulján, végig a torkomon. A kellemes érzéssel, ami ilyenkor átjárt egy időben támadt fel a forró fájdalom, erről pedig eszembe jutott valami. Ha Alice beszélt a három napról, akkor valószínűleg beszélt minden másról is, amit ezzel kapcsolatban tabunak nyilvánítottam.

– És a fájdalom? – kérdeztem szinte nekitámadva, de azonnal megbántam.

Bár az arcán egyetlen izom sem rezdült, szemeiben láttam a fájdalmat, láttam, hogy emlékszik minden egyes pillanatra a Jamesszel való találkozásból. Gyűlöltem magam, amiért ilyen szörnyű emlékeket hordoz magában énmiattam. Szerettem volna, ha elfelejt mindent... engem is.

− Ez hadd legyen az én gondom − mondta, s igyekezett közönyösnek mutatkozni. Hangja remegett, szemeiben rettegés és elszántság. − Meg tudok birkózni vele.

Eszembe jutott a listám, amit róla vezettem a fejemben. A bátorság volt a második a jóság mögött szorosan.

− A bátorság egy ponton túl már őrültség! – jegyeztem meg, de ő lazán vállat vont, amennyire fájdalmai engedték.

− Igazából nem is számít. Három nap az egész. Nagy ügy!

Ha lehetséges lett volna, akkor most még jobban elsápadok a dühtől. Alice tehát mindenről részletesen beszámolt neki. Az ujjaim között már szinte éreztem, ahogy összeroppannak Alice csontjai. Ettől kicsit jobban éreztem magam, és kijátszottam az adu ászomat ezzel a témával kapcsolatban. Ha a józan eszére nem is tudok hatni, akkor csak egy dolog van, ami miatt megváltoztatná a döntését. Sápadt arcbőre újabb jelzés volt, hogy igyekeznem kell rövidre zárni ezt a témát.

– Na és Charlie? Renée? – kérdeztem, és láttam rajta, hogy KO-val győztem. A meccset megnyertem, de a háború még hosszú lesz.

Figyeltem, ahogy az érzelmek végigvonulnak az arcán, a szemeiben... Gyötrődött, hiszen szerette a szüleit, szeretett emberként élni. Nem engedhettem, hogy miattam megváltozzon ez az érzelem benne. Elszigetelten élni, csak mert egy vámpírba szerelmes. Vagy csak éppen azt hiszi, hogy szerelmes. Megvédem minden létező veszélyforrástól a világon... köztük magamtól és önmagától is.

− Figyelj, igazából ez sem számít − a szemembe nézett, úgy válaszolt, de mint mindig, ezúttal is pocsékul hazudott. − Renée mindig olyan döntéseket hozott, amelyek neki megfeleltek, és tőlem is ugyanezt várja. Ami pedig Charlie-t illeti, ő elég rugalmas: megszokta, hogy egyedül legyen. Különben sem istápolhatom őket a végtelenségig. A saját életemet kell élnem.

− Pontosan! − kaptam a szavain azonnal. Megszeppenve nézett rám, én pedig keményen fúrtam a tekintetemet az övébe. – És én nem fogom ezt az életet elvenni tőled!

− Ha meg akarod várni, amíg én is a halálomon leszek, akkor van egy nagy újságom számodra: már ott voltam!

– De te meg fogsz gyógyulni! – ellenkeztem vele elkeseredetten. Nem értettem, nem fért a fejembe, miért nem látja a szerencséjét. Örülnie kellett volna, hogy sikerült megtennem, de ő a legkevésbé tűnt hálásnak ebben a pillanatban. Leginkább... csalódottnak.

− Nem − szólalt meg egy percnyi csönd után halkan. − Nem fogok.

− Dehogyis nem fogsz! Lehet, hogy marad rajtad egy vagy két forradás... – védekeztem a szavai ellen, pedig nem vádoltak, csupán egyszerű megállapítások voltak.

−Tévedsz! − folytatta a kínzásomat. − Meg fogok halni.

Csöndes mondat volt, szinte alig hallható, mégis mintha robaj lett volna, fájt a füleimnek ezt hallanom.

− Ugyan már, Bella! − horkantam fel ingerülten, hogy leplezzem a kétségbeesett félelmet a hangomban. − Néhány nap és kikerülsz innét. Legfeljebb két hét.

− Most talán nem halok meg... de valamikor igen. A nap minden percében közelebb kerülök hozzá. És meg fogok öregedni! – kíméletlen volt, kínzott a gyöngédség, ahogy erről beszélt. Nem lenne szabad ilyen szelídnek lennie. A halála gondolata is felforgatta körülöttem a világot. Már most sötétnek, kietlennek tűnt minden, pedig itt ragyogott előttem, és azért könyörgött, hogy velem maradhasson az öröklétig. Bele kell őrülni!!

Ujjaimmal a halántékomat kezdtem masszírozni, hátha könnyebben látom a dolgokat, ha nem kell elmerülnöm csokoládészínű szemeibe, melyek továbbra is kétségbeesett könyörgéssel fürkésztek.

− Ez a dolgok rendje – jelentettem ki végül, de továbbra is lehunyva tartottam a szemeimet. Egyfolytában megjelent Alice víziója, amiben Bellát halottnak látta. Riadtan hadartam az elméletemet. – És ez is kell, hogy legyen! És pontosan így is történt volna, ha én nem léteznék... és nekem nem lenne szabad léteznem!

Olyan hang tört fel belőle, amit eddig nem hallottam soha. Leginkább egy felháborodott horkantáshoz hasonlított, ezért ránéztem, hogy megtudjam, mi váltotta ki belőle ezt a különös hangot.

− Miket beszélsz?! – nézett rám hitetlenkedve. – Ez olyan, mintha odamennél valakihez, akinek ötöse volt a lottón, elvennéd a pénzét, aztán azt mondanád neki: „Figyelj, legyen megint minden úgy, ahogy azelőtt volt, mert ez így van rendjén. így sokkal jobb lesz.” Ezzel engem hiába is próbálsz megetetni!

Különös eszmefuttatás volt, és csöppet sem reális. Agyának ködös furcsasága, amivel nem bírt meggyőzni.

– De én nem vagyok lottó főnyeremény! – nyögtem fel fáradtan. Nem érti, amit beszélek, nem érti, miért nem tehetem.

− Igaz. Te sokkal-sokkal jobb vagy – mutatott rá, mintha ez magától értetődő lett volna.

A plafonra irányítottam a tekintetem, jelezve nemtetszésem. Badarság.

− Bella, ezt a beszélgetést befejeztük! Nem vagyok hajlandó örökös éjszakára ítélni téged, és kész! – jelentettem ki határozottan, bár tisztában voltam vele, hogy korán sincs lezárva ez a téma.

Nem tévedtem...

− Hát, ha azt hiszed, hogy ezzel befejeztük, akkor nem ismersz engem − jelentette ki, és szinte láttam magam előtt, hogy ha módjában állna, akkor durcásan dobbantana apró lábával, mint egy kisgyerek. Következő szavaiban azonban semmi tréfásat nem találtam. − Nem te vagy az egyetlen vámpír, akit ismerek.

Láttam magam a szemében. Szemeim elsötétültek a haragtól, arcomon elszánt kifejezés, ajkaim egyetlen vonallá préselődtek, úgy szűrtem a fogaim közt a választ.

– Alice nem meri megtenni.

Pontosabban talán megtenné, de amint visszatér a vadászatból, lesz vele egy komoly beszélgetésem, ami után valószínűleg még a gondolattól is irtózni fog, hogy Bella vérét ontsa. És akkor még örülhet, ha csak társalogni fogunk.

– Alice már látta, hogy így lesz, igaz? − kérdezte éleslátóan, én pedig közben igyekeztem lenyelni a haragomat, de legalábbis félretenni, míg a megfelelő személlyel állok szemben. − Ezért zaklatnak föl téged azok a dolgok, amiket mond. Ő már tudja, hogy én is olyan leszek, mint te... valamikor.

− Alice téved. Meghalni is látott téged, és az se következett be – ismételtelgettem akaratosan, mintha attól igazabbak lennének a szavaim.

Tudtam, hogy nagy a valószínűsége Alice víziójának, mégis hittem, hogy megtaláltam az arany középutat. Muszáj volt, hogy így legyen... Nem engedem, hogy megtörténjen. Soha!

− Azt lesheted, hogy én Alice ellenében fogadjak! – vágott vissza, mire keményen a szemeibe néztem.

Arra számítottam, hogy egy idő után elfárad, hiszen még benne voltak az altató utóhatásai, de Bella barna szemei elmerültek az enyémben, még csak nem is pislantott. Hosszú ideig kitartott, de minket ebben nem lehetett felülmúlni. Mégis változott valami. Beletelt néhány percbe, mire rájöttem, hogy elhatároztam magam. Nem Bellára voltam mérges, ez nyilvánvaló, hanem a húgomra, méghozzá annyira, mint még soha az ismeretségünk során. Bella pedig Bella marad. Az n Bellám... és nem azért, mert én akarom, hanem azért, mert ő ragaszkodik hozzá.

Éreztem, ahogy a feszült dühöt sikerül a háttérbe generálnom, hogy úgy viselkedjek Bellával, ahogy megérdemli... amennyire tőlem telik: gyöngéden.

– Szóval akkor most mi van? – kérdezte, letaglózott a naivitása, emiatt kitört belőlem a nevetés.

– Alighanem ezt hívják patthelyzetnek – feleltem, mire hangosan felsóhajtott.

Szívverése felgyorsult – bizonyára fájdalommal járt ez a sóhaj –, és a saturáció is leesett a kritikus százalék alá. Tudtam, hogy valami nem stimmel, amikor feljajdult.

– Aú!

– Rosszul vagy? – kérdeztem azonnal, bár sejtettem, mit fog válaszolni.

– Dehogyis, jól vagyok – felelte túl gyorsan. Tudtam, nem szereti mutatni a gyengeségét, ezért a nővérhívó gombja után kezdtem kutakodni.

– Nem hiszek neked – nem tudtam elrejteni a gyöngédséget a hangomban. Magamra vállaltam azt, amire ő nem volt képes: vigyázni saját magára.

– Nem akarok újra elaludni – suttogta könyörgőn.

− Pihenned kell. Ez a sok vitatkozás nem tett jót neked – nyugtattam lágyan, pedig csupán a saját gyávaságomat igyekeztem befedni az ő állapotával.

Nem akartam erről a témáról beszélgetni vele, egyszerűen csak boldog voltam, hogy él. Szinte lehetetlent tettem vele, és annyira büszke voltam magamra, amiért sikerült őt megmentenem a haláltól vagy attól, ami még annál is rosszabb. Ő pedig éppen emiatt haragudott meg rám, és szövetségre lépett a húgommal ellenem. Téboly!

− Akkor ismerd el, hogy nekem van igazam! – nógatott elszántan és a kitartása újabb mosolyt csalt az arcomra.

− Ügyes próbálkozás!

– Ne! – kért még utolsó szárnycsapásként, de nem figyeltem rá, és megnyomtam a gombot.

− Igen? − szólalt meg azonnal a csöppet sem kedves éjszakás nővér minden kedvességtől mentesen.

− Azt hiszem, jöhet a következő adag fájdalomcsillapító – magyaráztam neki csöndesen, de jól érthetően, s már hallottam is negatív gondolatait, amiben éppen azért dohog, mert a mai fiataloknak olyan alacsony a fájdalomtűrő képességük. Újra feltámadt bennem a vágy, hogy megvédjem Bellát ezektől a gondolatoktól. Éppen azon elmélkedtem, hogy talán szembesíthetném ezekkel a sérülésekkel ezt a robotszerű ápolónőt, hogy megértse, miért van szükség a fájdalomcsillapításra, amikor úgy döntött, hogy mégsem ő fogja beadni.

– Küldöm az ápolónőt – morogta a mikrofonba, én pedig némileg megkönnyebbültem.

Azt az ápolónőt akarta beküldeni, aki segített Renée-nek visszatalálni a kórterembe. Ő nem volt annyira morózus, mint ez a másik, csupán azért haragudott, amiért olyan sok időt töltök Bellával. Meg is értette, de jobban szerette volna, ha több pihenési időt hagyok neki. Talán ebben igaza volt...

– Nem fogom bevenni! – makacskodott tovább Bella, és újra láttam a rémületet barna szemeiben.

− Szerintem senki nem kérdezi meg, hogy volnál-e szíves lenyelni valamit – jegyeztem meg az ágya melletti állványon függő infúziós palackra mutatva, melyből egyetlen hosszú cső vezetett Bella karjába.

Hiába igyekeztem lazán kezelni a dolgokat, mégis hallottam, ahogy szíve rémült iramra vált, szemei pedig olyan rémületről árulkodtak, amit sehogy sem értettem. Beszélni kezdtem hozzá újra, mintha egy kisgyereknek magyaráznék, bár Bella semmilyen szempontból nem emlékeztetett egy kisgyerekre.

− Bella, fájdalmaid vannak. Pihenned kell, hogy gyorsabban gyógyulj. Miért ellenkezel? – kérdeztem, aztán megnyugtattam abból a szempontból, ami szerintem a számára legfélelmetesebb lehetett. – Több tűt már nem fognak beléd szúrni.

− Nem a tűktől félek − motyogta, mire értetlenül meredtem rá. − Attól félek, hogy be kell hunynom a szemem!

Attól félt, hogy itt hagyom. Kellemes bizsergés járta át a szívem környékét. Az én Bellám! Nem számított a megszámlálhatatlan sérülés, amit James okozott neki, nem érdekelte, hogy mennyi tűt döfnek még a testébe. Csupán arra vágyott, hogy mellette maradjak.

Elmosolyodtam ettől a végtelen és naiv kedvességtől. Óvatosan a két tenyerem közé fogtam törékeny arcát, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem forró leheletét az arcomon.

− Mondtam már, hogy nem megyek sehová. Ne félj! Itt maradok mindaddig, amíg az téged boldoggá tesz – ígértem gyöngéden.

Mosolyom az ő arcán tükröződött, még így is gyönyörű volt, a rengeteg horzsolás ellenére.

− Remélem, tudod, hogy az örökkévalóságról beszélsz! – jegyezte meg, félig ugratva, félig pedig halálosan komolyan.

Lezseren vállat vontam.

– Ugyan-ugyan, előbb-utóbb kigyógyulsz belőlem, ez csak afféle diákszerelem – idéztem az anyjával való beszélgetésből, mire hitetlenkedve meredt rám.

− Én már azon is csodálkoztam, hogy Renée bevette ezt a diákszerelem-szöveget. Azt hittem, legalább neked több eszed van – rótt meg, és feltűnt, már megint úgy beszélt, mint egy szülő, és nem úgy, mint egy gyerek.

– Ez a gyönyörű az emberi lényekben − feleltem csúfondáros mosollyal ajkamon. − Hogy változnak.

− Ne tartsd vissza a lélegzetedet! – figyelmeztetett, mire felnevettem.

"Nocsak, milyen jókedvük lett hirtelen... Azért nem kellett volna ilyen sokáig várni ezzel a fájdalomcsillapítóval!" – az ápolónő szurkálódásai sem zavartak már. Semmi nem számított, csak Bella mosolya.

– Bocsánat, egy pillanatra! – mordult rám az ápolónő, mire félrehúzódtam és a falnak támaszkodtam.

A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, közben Bellát figyeltem. Pontosabban viszonoztam a pillantását, mert pislogás nélkül nézett engem. Mintha valóban attól félne, hogy amint lehunyja a szemét, én eltűnök. Higgadtan néztem rá, túlcsordulva az iránta érzett szerelemmel.

− Így ni, meg is vagyunk, drágám – mondta negédes hangot megütve a nővér, én pedig megkönnyebbültem, hogy a gondolataiban tartotta a bosszankodását rám vonatkozólag. Az infúziós zacskóba injekciózta a gyógyszert. − Mindjárt jobban fogod érezni magad.

– Köszönöm – mormolta Bella, de még az ápolónő is észrevette, hogy nem túl hálás az újabb könnyű elalvás miatt.

– Ez majd megteszi a hatását – nyugtatgatta tovább az ápolónő, félreértelmezve az ellenségességet Bella hangjában.

"Remélem, most már hagyod nyugodtan pihenni. Eddig is túl sokáig hagytam, hogy felzaklasd!" – gondolta magában, de láttam, hogy nem Belláért aggódik, csupán egy nyugodt éjszakát szeretne. Hát rajtam nem fog múlni. Tudtam, hogy Renée hamarosan visszatér. Akkor akartam én is elmenni a szállodai szobánkba, ahol Carlisle várta Bella felépülését. Mégsem lehettem hosszú napokig szülői felügyelet nélkül egy ilyen nagyvárosban, és mivel Alice is nagyon megszerette Bellát, ezért ő is maradhatott. Amint Renée megérkezik, azonnal ellenőrzöm, hazaért-e már a húgom a vadászatból.

Odasimítottam az arcomat Belláéhoz, megrebbent egy pillanatra.

– Maradj itt! – követelte gyöngén, szemeit nem bírta nyitva tartani, gyorsan hatott az altató.

− Itt maradok – ígértem lágyan, aztán minden szavamat alaposan megválogatva folytattam. − Már mondtam, hogy mindaddig maradok, amíg ez téged boldoggá tesz... amíg ez a legjobb neked.

Hiába volt félig kábított állapotban, mégis észrevette a különbséget.

– A kettő nem ugyanaz – mutatott rá álmosan, mire csöndesen felnevettem.

− Ezzel most ne törődj, Bella! Majd ha felébredtél, tovább vitatkozhatunk! – javasoltam, ő pedig megajándékozott egy újabb halovány mosollyal.

– Rendben... – lehelte, én pedig a füléhez hajoltam, hogy hallhasson engem útban oda, ahová soha nem tudom követni.

– Szeretlek! – vallottam meg.

– Én is – súgta vissza, mire újból felnevettem, óvatosan, nehogy felriasszam.

– Tudom – mondtam némi keserűséggel, hiszen, ha nincs ez a szerelem, amit irántam érzett, akkor most nem feküdne tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva. Soha nem fogom ezt megbocsájtani magamnak, de úgy tűnt, hogy ő már régen megtette ezt helyettem is.

Felém fordította a fejét, nem tudtam, mit akar, de az ajkai hívogatóbbak voltak, mint valaha. Lágy csókot leheltem rá, de abbahagytam, mielőtt belelovallhattam volna magam.

– Kösz – sóhajtotta, mire a szemeim az égnek emeltem. Ilyen dologért köszönetet mondani...

– Szívesen, máskor is – ugrattam, de már távol járhatott, mert nem reagált.

Elszundított egy pillanatra, de hallottam a légzésén, hogy még nem alszik mélyen. Gyönyörködtem az arcában, ahol egyetlen centiméternyi terültet sem volt mentes a horzsolásoktól, mégis láttam azt a bájt, amit annyira szerettem benne.

– Edward? – szólalt meg váratlanul újra.

– Igen?

Talán csak arra volt kíváncsi, valóban itt maradok-e.

– Én Alice-ra fogadok! – lehelte, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem.

– Aludj csak! Majd hazárdírozhatsz, ha felépültél – ígértem neki, de hallottam szabályos szívverését, egyenletes légzését, és tudtam, hogy már valóban mélyen elaludt.

Két óra múlva megérkezett Renée Phil társaságában. Úgy tűnt a férfi jó hatással van Renée-re, aki sokkal higgadtabbnak és összeszedettebbnek látszott, mint az elmúlt néhány napban bármikor. Régi ismerősként üdvözölt, éreztem, hogy teljesen elfogadott engem Bella első igazi nagy szerelmeként, amivel beloptam magam a szívébe. Phil udvarias tartózkodással köszöntött, igazából nem nagyon érdekelte, hogy ki vagyok, csak az számított, hogy Renée-vel minden rendben legyen. És mivel Bella a javulás útjára lépett, mindenki boldog volt.

Nekem azonban még volt egy elintézetlen ügyem. Könnyű volt kimentenem magam, hiszen napok óta az idő lehetséges nagy részében Bella ágya mellett rostokoltam. Renée kifejezetten örült, amikor közöltem, hogy hazamennék letusolni és átöltözni.

Már a kórház ajtajában jártam, amikor rezegni kezdett a telefonom. Mire felpattintottam, már abbahagyta, csak egy üzenet volt.

– "Az erdőben várlak!"

Alice.

Az itteni erdő körülbelül húszpercnyire lehetett a kórháztól, nekem öt percembe került odaérnem. A nap már lenyugodott a távoli, kietlen látómező mögött, átadva helyét a sötét éjszakának, mely fekete lepelként borult Phoenix száraz, forró városára.

Bevágtattam a sűrűbe, tudtam, hogy a húgom valahol ott van a közelben, ezért minden energiámmal rá fókuszáltam. Megkönnyítette a dolgomat, pedig bizonyára tudta, miért keresem.

"Itt vagyok!" – hallottam meg a gondolatait a következő facsoport mögül.

Egy fa előtt állt néhány lépésnyire, megszaporáztam a lépteimet, hogy megragadjam karcsú, törékenynek ható nyakát. Végre látni akartam, hogy belátja, ezúttal túl messzire ment, átlépte azt a határt, amit eddig is túlságosan széles ívre kerítettem neki. Sajnálkozva nézett rám, már majdnem elértem, amikor megláttam a fejében, hogy miért nem menekül. Látta előre. Látta, hogy ezúttal komolyan elhatároztam, hogy bántani fogom, de nem akart harcolni velem.

Csalódottságomban ordítottam, már hallottam, hogy kit hívott segítségnek. Jasper azelőtt rontott rám, mielőtt a húgom nyakát elérhettem volna, a fáról pedig Carlisle ugrott nekem. Küzdöttem ellenük, de közben le nem vettem Alice-ről a szemeimet.

– Ne merészeld! – ordítottam neki. – A közelébe ne merj menni, Alice! Nem teheted! Ő az én sorsom, nem a tied!

– Ő is akarja! – makacskodott konokul, mire újabb hörgés hagyta el a mellkasomat.

– Neem! – kiabáltam, és már igazán dühös voltam.

Carlisle fogta az egyik karomat, Jasper a másikat, én pedig minden létező erőmmel igyekeztem szabadulni, hogy igazán móresre tanítsam a minden lében kanál húgomat.

– Nem dönthetsz helyette! – magyarázta Alice kétségbeesetten. – Az ő élete, az ő döntése.

– Alice, nem hiszem, hogy tovább kellene ebben az állapotában ingerelned! – jegyezte meg Carlisle, miközben két karjával igyekezett féken tartani.

"Edward, nem hiszem, hogy igazán ez lenne a helyes megoldás. Nem akarod bántani Alice-t!" – szuggerálta felém a gondolatait az apám, de ezúttal erősebben fókuszáltam, hogy kizárjam őt. Jaspernek persze csak egy dolog járt a fejében: "Nem engedem, hogy bántsd!"

– Alice!! Nem ítélhetjük erre az életre, jobbat érdemel! – próbáltam lehiggadni, láttam a fejében, hogy ez az egyetlen módja, hogy meggyőzzem. A józan eszére kellett hatnom. Az egyetlen, amit soha senkinek nem kívántunk volna, az a mi létezési formánk.

– De ez így nem vezet sehová, Edward! – esdeklett Alice, és intett Jaspernek hogy elengedhet. – Nem látom tisztán, mi történik, te is tudod, de abban biztos vagyok, hogy nem jó felé haladtok!

– Nem a te dolgod!

– De igen, az enyém is!– vágott vissza, most már ő is dühös volt. – Én is szeretem őt...

– De nem úgy, ahogy én! Te sem dönthetsz helyette!

– Ennek a vitának semmi értelme – jegyezte meg Jasper, aki igyekezett úgy helyezkedni, hogy Alice és közém kerüljön. Már fölösleges volt.

Alice fejében nem lehetett haragot tartani. De a szavát akartam. Ezúttal nem elégedtem meg félszavakkal, félígéretekkel, ki kellett mondania.

– Még gondolnod sem szabad rá!

Egy pillanatig dacosan nézett velem farkasszemet. Tudtam, hogy nem akart rosszat, láttam, hogy csupán engem féltett az előttem álló időtől, amikor Bella huszonnégyórás kísértésként lesz mellettem.

– Fájni fog neked! Boldogtalanná teszed őt is a szenvedéseddel – jósolta Alice, de csak megérzés volt, egyetlen látomása sem támasztotta alá. Ezzel ő is tisztában volt, mert végül Carlisle legnagyobb örömére, fejet hajtott az akaratom előtt. – Rendben... Bár nem értek egyet, azért a szavamat adom, hogy nem fogom megtenni. Neked kéne...

– Boldog leszek – ígértem csúfondáros fél mosollyal ajkamon. – Mert mellettem lesz!

100.000 jubileumi különrész: Eclipse-Vérmérséklet 13 Sep 2009 1:08 PM (15 years ago)

Igyekeztem. Jobban akartam megérteni, mint bármikor eddigi ismeretségünk alatt, de hiába. Bella agyának rejtélyes működésével nem tudtam megbirkózni, így elméje továbbra is elnyelte előlem minden gondolatát. Így váltunk el, mikor három napja vadászni indultunk a bátyáimmal és Carlisle-lal, én pedig azóta is ezen rágtam magam. Nem szerettem tőle távol lenni. Jobb szerettem, ha biztonságban tudhatom a közelemben.

Mennyire ironikus... Hiszen mellettem van a legnagyobb veszélyben. Vérének csábító íze egyfolytában dübörgött a mellkasában, eljutva testének minden egyes milliméternyi helyére, mint valami riasztó lávafolyam, csábítva engem, hogy szabadjára engedjem a gonoszt. Azonban azt már régen eltemettem magamban, már amikor megbizonyosodtam felőle, hogy Bella halott. A gondolat – akkor a tudat – valamit megmozdított bennem, helyrebillentett, ezért könnyebben álltam ellen a kísértésnek. A határokat azonban igyekeztem szigorúan betartani. Már amennyire bírtam, de Bella persze ebben sem könnyítette meg a dolgomat.

Ütést éreztem a vállamban, mire Emmett büszkén felröhögött, Jasper és Carlisle pedig megmosolyogták a bátyámat.

– Ilyen is ritkán adatik meg nekem, Öcsi! – örvendezett, aztán kíváncsian villantotta rám az imént legyilkolt medve vérétől barnuló szemeit. – Most akkor vagy nagyon elbambultál, vagy nagyon "bellázgattál" gondolatban. Ezt persze csak te tudhatod, hiszen én csupán egy szerény képességű, átlagos vámpír vagyok.

Elmosolyodtam, ezt a jelzőt a bátyám biztosan nem véletlenül használta, de még mielőtt kideríthettem volna, mi lehet a kiváltó ok, megérkeztünk a dzsiphez, amiben váltásruhát tároltunk. Csupán néhány kilométerre lehettünk Forkstól, kínzó három nap állt mögöttem. Ha éppen nem amiatt a kapcsolat miatt bosszankodtam, ami az átkozott korcshoz fűzte, akkor a hiányától szenvedtem.

– Végre – morogta Emmett, mikor bevágódott a hátsó ülésre Jasper mellé, aki jókedvűen rávigyorgott.

– Hosszú vadászat volt, igaz? – kérdezte sejtelmesen rám sandítva, és rádöbbentem, hogy ezzel a viselkedésemmel őket is megkínoztam.

Emmett nem felelt, csupán mordult egyet, de a fejében cikáztak a gondolatai. Egyik fele bosszankodott, mert ez a három nap élvezetesebb is lehetett volna, ha éppen nem hiányolom Bellát olyannyira, másrészt viszont már boldog volt, amiért újra otthon lehet és "rosalie-zgathat" amolyan Emmett módra.

"Hosszú? A maratoni táv, az hosszú, de ez felért a kínai nagyfal felépítésével... oda-vissza."

Carlisle vezetett, hiszen Forksban ugye tartani kellett a látszatot annak ellenére is, hogy valószínűleg késő éjjel fogunk a Cullen házhoz érni. Nem bántam, semmi más nem érdekelt, csak hogy végre a karjaimban tartsam Bellát. Szinte fizikailag érzékeltem a hiányát. A gondolatra, hogy hamarosan viszontláthatom, a gyomrom izgatottan összerándult.

– A rendőrfőnökkel azért nem ajánlatos összefutnunk – jegyezte meg Carlisle, és erre már én is elnevettem magam. Elképzeltem Swan rendőrfőnök elképedt arcát, amikor rájön, hogy korábban érkeztünk haza, és éppen abba a házba tartunk elkölteni fáradt álmunkat, ahol az ő pici lánya éppen pizsamapartin vesz részt. – Úgyhogy csak figyelj!

Bólintottam, nem mintha egyébként nem szoktam volna ilyen dolgokra odafigyelni, de Carlisle mintha megérezte volna a szétszórtságomat. Kinyitottam a táskámat, az alján megtaláltam a mobilomat. Szinte biztos voltam benne, hogy semmi nem történik, ha beüzemelem, ezért meglepődtem az üzenet láttán: hangposta érkezett.

"Az asszony majd jól helyrerakja helyettem is." – elmélkedett Emmett és Jasperrel egyszerre kuncogtak fel hátul, mint a csibész kölykök. Carlisle-lal pedig elnézően összemosolyogtunk, de azért kíváncsian tettem a fülemhez a telefont, hogy meghallgassam Bella üzenetét.

"Bajban vagy" –hangzott fel fáradt, bosszús hangja a vonal túlsó végén. Lassan hangsúlyozva ejtette ki a szavakat, mintha így akart volna nyomatékot adni a mondanivalójának. – "Hatalmas bajban! Mérges grizlimedvék megszelídülnek attól, ami itthon vár rád."

– Úúú, ez aztán... – kommentelte Jasper.

– Na, ez már valami. Kezd alakulni a csaj – kontrázott rá Emmett, aztán bevillant neki valami, amire dühös morgás szakadt fel a mellkasomból.

Hátrafordultam felé, és rávillantottam a fogaimat. Hiába volt erősebb nálam, azért biztos voltam benne, hogy ki bírom verni a fejéből ezt az ostobaságot. Jasper azonban résen volt, szinte azonnal éreztem, ahogy a békés zsibbadtság elbódítja az agyam, amikor megérintette a vállamat békítőleg.

– Mi a baj? – kérdezte Carlisle, hangjában nem tudta leplezni a kíváncsi fennhangot. Érdekelte, mivel hozott ki a sodromból egy pillanat alatt a bátyám.

– Csak egy játék – magyarázta Emmett, és vádlón villant felém a szeme, azonban arcán széles, szemtelen vigyor ült. – De túlérzékeny drakula persze ezt is elrontja.

– Nem lehetsz dühös Edwardra emiatt – csitította Carlisle, de szája sarkában mosoly bujkált. Mindig is kedvelte Emmett beteges humorát, és a könnyed életszemléletet, amit képviselt. – Csak Bellát óvja mindenkitől. Ugyanúgy önmagától is.

Kezdett kicsit idegesíteni, ahogy úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék, és nem látnám, mi megy végbe a fejükben, de azért szó nélkül hallgattam őket. Sikerült lecsillapodnom. Úgy látszik, Bella hangja gyógyír volt minden sebre, amit az elmúlt néhány napban ejtettem magamon önmarcangolás címszó alatt.

– Bellának nem kell tudnia róla – jegyezte meg Jasper, kivívva ezzel egy gyilkos pillantást tőlem. Ártatlanul tárta szét a kezeit, közben keresztülhajtottunk Forks kietlen utcáin. Már a házakban sem jelezte fény az ébrenlét jelét, én pedig akaratlanul arra gondoltam, hogy bizonyára Bella is éppen alszik az én szobámban... az én ágyamban. Ez a gondolat felvillanyozott, hiába, hogy tudtam nagyon mérges rám.

– Csak eszembe jutott, vajon hányszor fog hibázni Bella utána – elmélkedett Emmett hangosan, én pedig hiába fékeztem magam, a mellkasomat újabb morgás rezegtette meg.

– Ez érdekes gondolat – csatlakozott hozzá Jasper, de én átláttam rajta Természetes, hogy reménykedik benne, hogy Bella nem lesz tökéletesen makulátlan múltú, éppen úgy, ahogy Alice, vagy Emmett, vagy a családunk legtöbb tagja. Carlisle-t valóságos csodabogárnak tartotta, amiért anno önszántából állt ellen mindannak, aminek ő maga pedig hosszú évekig hódolt.

– Fogadjunk, hogy tíznél többször nem fog – nyújtotta a kezét Emmett Jasper felé, aki egy pillanatig habozva nézett rá.

Láttam a fejében megszületni a gondolatot, és elborzadva meredtem rá.

– Tíznél többször fog, ebben biztos vagyok! – csapott bele a hatalmas tenyérbe végül Jasper, és büszkén egymásra vigyorogtak.

"Remélem, hogy többször fog. Nem akarok én lenni a fekete bárány... Bella annyira emberi... annyira halandó, lehetetlen, hogy ellen tudjon állni" – morfondírozott magában Jasper, és gondolat, hogy Bella talán a nyomába érhet gonoszságai terén felvillanyozta.

Kizártam őt a fejemből, nem akartam haragudni rá, de nem tetszett az, ahogyan elképzelte Bellát az után az átváltozás után, aminek továbbra sem voltam a híve. Szemei vörösen izzottak, tekintete tébolyultan kereste az áldozatát, amire gondolkodás nélkül rávetette magát, amikor a közelébe került. Meg sem próbált ellenállni, nem bírt megküzdeni a természetünkből adódó gyilkolásnak.

Eltéptem magam Jasper fejéből. A kép, amit Belláról lefestett a legszörnyűbb rémálom volt, ami valóra válhat, amitől mindig is féltettem őt: a lelke elvesztésétől. Jasper bűnbánó gondolatai áttörték a kizárás akaratát, és sajnálkozva gondoltak Bellára, akit végre úgy látott, ahogy mindig is szokott.

– Carlisle, te mit mondasz? – kérdezte Emmett, mire mindannyian Carlisle felé fordultunk.

– Természetesen Bella senkit nem fog bántani, amikor elérkezik az ő pillanata – jelentette ki határozottan, de a gondolatai tovább fokozták a rémületemet.

"Ha mindent alaposan megtervezünk, ha mindannyian jelen leszünk, hogy meg tudjuk fékezni, ha szükséges, és ha megfelelően felkészítjük mindenre... Sajnálom!" – tette hozzá, mikor észrevette, hogy rá fókuszálok.

Rátértünk az ösvényre, éjfél után jártunk az éjszakában, én pedig igyekeztem felvértezni magam arra a dühkitörésre, amit Bella fog produkálni, méghozzá teljes joggal. Hisz ki vagyok én, hogy bezárjam őt az akarata ellenére, még csak nem is a saját otthonába? Erről eszembe jutott Alice. Bosszús voltam, hisz azt ígérte, Bella remekül fog szórakozni vele, azonban a telefonban felcsendülő hang minden volt, csak önfeledten boldog nem.

Bekanyarodtunk a ház előtti feljáróra, nekem pedig ledermedt minden végtagom a látványtól. A garázsban egy ütött-kopott motor parkolt, amiből nem volt nehéz leszűrni, Bella hol töltötte a napját.

"Hajjaj, valaki nagy bajban van!" – fordította a visszájára Bella üzenetét Emmett, aztán a markába röhögve kiszállt a kocsiból, hogy felkeresse Rosalie-t. Jaspert hiába várta cinkosának, ő már inkább aggódott – nem véletlenül – Alice miatt. Tőlem nem megszokott lassúsággal szálltam ki az autóból, Jasper árnyként követett a motorhoz, amit csöndes elégedetlenséggel szemléltem.

– Ne haragudj rá, Edward! – kérte Jasper, bár inkább hangzott követelésnek.

Kezemet lassan felemeltem, és megérintettem a motor oldalát. Csaknem teljesen kihűlt a motor, tehát már legalább négy órája visszatért a Cullen házba. Az emeletről hallottam egyenletes szívversét, ahogy a húgom lelkiismeret furdalását is, mely az ajtót döngette.

– Nem hiszem, hogyne tett volna meg minden tőle telhetőt – szállt be a védőbeszédbe Carlisle is, mire rávillantottam a tekintetem.

– Esme a dolgozószobádban vár.

– Már megyek – bólintott Carlisle, de a garázs ajtajából még visszafordult. – De gondolj csak bele, Alice sem tévedhetetlen.

Carlisle besétált a házba, láttam a fejében a bizonyosságot, miszerint nem ártok a húgomnak. Túlzott bizalommal volt felém, főleg ebben a helyzetben, amikor fortyogott bennem az indulat, és minden vágyam volt, hogy Alice karcsú nyakára tekeredjenek az ujjaim. Elnyomtam ezt a vágyamat és a bejárat felé indultam. Láttam mindent, Alice képtelen volt másra gondolni, csak a hibákra, amit elkövetett. Gyötrődése – szörnyű, de így volt – mély örömet keltett bennem. Megérdemli, hisz a szavát adta, hogy Bella remekül fog szórakozni.

"Volt már rá példa, hogy tévedett." – elmélkedett Jasper, mire ezúttal határozottabban zártam ki őt a fejemből, nem akartam látni, ahogy az emlékeiben Alice önmagát vádolja a volterrai kaland miatt. Amióta a húgom a családunk tagja volt, még soha akkorát nem hibázott, és ez is azok miatt az átkozott korcsok miatt.

Mélyet lélegeztem, Bella illata a levegőben terjengett, kígyózva kúszott a lépcsőről felém, és csalogatott magához. Rádöbbentem, már mindennél jobban vágyom rá, hogy viszontlássam Bellát, a közelemben akartam érezni testének melegét. Alice gondolatai azonban egyik döbbenetből a másikba ejtettek, már meg sem próbált elrejteni előlem semmit az elmúlt napok eseményeiből.

Láttam, amint Bella elkeseredetten – akkor még dühösen – üzenetet hagy nekem a telefonon, láttam, amint a húgom igyekszik minél otthonosabbá varázsolni neki rideg szobámat, és láttam, ahogy Bella Jacob Black derekát karolva elszáguld a motorral, miközben sajnálkozó pillantást vet a lesápadt Alice-re. A kilincsért nyúltam, láttam a húgom félelmét, jogosnak érezné a haragomat, ahogy én is annak érzem majd Belláét, mégsem tudok igazán dühös lenni, ahogy meglátom őt a nappaliban tétován álldogálva.

– Sajnálom, Edward! Ügyesek voltak, kicselezett az a kutya! – mentegetőzött, mire egy kézmozdulattal félbeszakítottam.

– Tudom – mondtam, majd kétkedve, fél mosollyal néztem rá. – De azért Alice... ők tizennyolc évesek, te pedig százhat. Azt hiszem, öregszel, ha egy ilyen taknyos is túljárhat a médiumi agyadon.

– Tudod, hogy őket nem látom... – motyogta zavartan, de boldog volt, mert tudta, nem haragszom rá. Jasper előbújt az árnyékból, persze Alice látta, ahogy felmennek majd az emeletre és elmeséli a kutya és Bella szökését részletesen. – Menj csak, Edward, kellemes éjszakád lesz.

Nem kellett noszogatnia, magam mögött hagytam a szörnyű képeket, amiben Bella egy őrült, kiszámíthatatlan kölyök mögött ült a motoron – amit már önmagában véve is riasztónak találnék –, ráadásul ez a kölyök akármikor átváltozhat vérfarkassá – vagy akármivé –, hogy aztán Bellám cafatokban egy fára passzírozódjon. Igyekeztem nem gondolni hasonlókra, és ahogy caplattam föl a lépcsőn, mint egy öregember, rájöttem, hogy nem is haragszom. Egyszerűen megszületett a fejemben ez a gondolat. Bella sem ostoba, tudja, kiben bízhat, nem engedhetem, hogy egy ilyen apróság, mint ez a Jacob Black, közénk álljon. Mennyire örülne neki, ha tudná az a korcs, hogy miatta van az első komolyabb nézeteltérésünk Bellával. Nem adhatom meg neki ezt az örömet. Egyébként pedig, csak mert én nem bízom benne, és mert a legszívesebben a pokolra küldeném, Bella miért ne barátkozhatna azzal, akivel éppen szeretne, és aki óvta őt, míg én a világ végére menekültem az érzelmeink elől. Ezzel ráadásul még nagyobb bánatot okozva Bellának, mint a jelenlétemmel.

Kinyitottam a szobám ajtaját, zajtalanul beléptem, és magamba szívtam csöndes szuszogását. Megnyugtatott dallamos szívének nyugodt dobbanása, az illata, mely kínzóan édes volt, és égette a torkom, mégis kellemes ismerősként üdvözölt. Összegömbölyödve feküdt az ágyamon, illata bejárta a helyiséget, halovány ránc rontotta el az összhatást, mely a két szemöldöke közé fészkelte magát. Vajon ennyire haragszik, hogy még álmába is magával vitte a bosszúságát? Kiabálni fog? Soha nem hallottam Bellát veszekedni, de még a hangját sem emelte meg velem szemben.

Lefeküdtem az ágy másik felére, amely mintha rám várt volna, érintetlenül pihent Bella ernyedt teste mellett. Egy normális életben boldogabbak lehettünk volna bárkinél,, ha tegyük fel én éppen nem a vérszomjamat csillapítani lettem volna, hanem egy éjjeli műszakból térek haza. Bella ilyet érdemelt volna, de hát az ő gondolkodása és a realitás teljesen külön meghatározást vontak maguk után. A könyökömre támaszkodva figyeltem, ahogy egy olyan helyet van, ami számomra nem adatott meg... bár, ha figyelembe vesszük azt az eufóriát, amit a viszontlátása okozott, hasonló helynek képzeltem az állapotot, amikor álmodik valaki.

A könyökömre támaszkodtam, hogy jobban lássam az arcán. A gondolkodó ránc eltűnt, szívverse megváltozott, légzése pedig jelezte közelgő ébredését. Oldalra fordult, miközben nyújtózkodott, de váratlanul, mintha észbe kapott volna, visszafordult, nem adva meg nekem az esélyt, hogy megakadályozzam a földre hullástól.

Visszakucorodott a kiinduló pozíciójába, és felém hunyorgatott, mintha lehetséges lett volna, hogy meglásson ebben a vaksötétségben.

– Ne haragudj! – szólaltam meg óvatosan, nehogy megijesszem. – Nem akartalak felébreszteni!

Láttam, ahogy megfeszül a teste. Mire gondolhatott most? Vártam, hátha csak éppen ébred, hogy kiadhassa rám visszafojtott dühét. De nem éreztem semmit, ami arra utalt volna, hogy leordítani készül éppen a fejemet. Kellemesnek éreztem a hangulatot, csöndes meghittség lengte be a szobámat, mely máskor rideg ürességgel üdvözölt, most megtöltötte Bella minden szerves része. Egész lénye ideillett, én pedig boldog voltam, hogy mellettem van.

Kinyújtotta a kezét, éppen egy pillanattal megelőzve engem, és vakon tapogatózott utánam a sötétben, míg rátalált fagyos ujjimra. Belém kapaszkodott és közelebb fészkelte magát, de én nem értem be ennyivel. Magamhoz öleltem és szorosan a mellkasomra húztam, míg éreztem testének forróságát minden lehetséges ponton, ahol találkozhattunk. Úgy tűnt, Bella éppannyira el van bűvölve a viszontlátásunk miatt, amennyire én. Fészkelődött a karjaimban, illata égette a torkomat, selymes haja lágyan cirógatta csupasz alkaromat, miközben Bella érzéki ajkaival lágy csókokat lehelt a nyakamra, az államra, míg végre ajkaink egymásra találtak.

Csókban forrtunk össze, de aztán bevillant a telefonüzenete és hangosan felnevettem. Kérdőn nézett rám, mire elmagyaráztam neki hirtelen támadt jókedvem indokát. Igyekeztem egyúttal távolabb kerülni tőle, puha ajkainak vágyakozó csábítása sejtetőn hatottak szunnyadó érzékeimre.

– Fel voltam készülve egy olyan kitörésre, ami a tomboláshoz képest semmi és ezt kapom? – költői kérdés volt persze, nem is válaszolt rá, csak nézett felém továbbra is, szemeiben olyan dolog lángolt, amit jobb szerettem volna nem megpillantani idő előtt. Próbáltam tréfára vinni ezt a dolgot. – Sűrűbben kellene, hogy feldühítselek.

Szemei huncutul felcsillantak a sötétben, karjai kitartóan fonódtak körém, nem tudtam, meddig vagyok képes ellenállni annak a fajta csábításnak, amit kivételesen a teste és nem a vére állított elém.

– Adj egy percet és felkészülök rá – incselkedett velem, miközben ajkai újabb ostrom alá tették az akaraterőmet.

– Addig várok, ameddig csak akarod – ígértem neki, de kezeimnek már nem bírtam megálljt parancsolni.

Ujjaim önkényesen szántották végig hosszú, selymes haját, hallottam, ahogy légzése töredezik az enyémmel párhuzamosan. Teljese bolond! Egy vérfarkas a játszópajtása, és egy vámpír az a személy, akivel le akarja élni az életét. Azonban nem számított. Semmi nem számított, éreztem, hogy kezdem elveszíteni az önkontrollomat, ahogy karcsú teste az enyémnek feszült.

– Majd talán reggel – javasolta elcsukló hangon, én pedig azonnal bólintottam.

– Ahogy óhajtod – mondtam neki. "Ahogy mindig is!" – tettem hozzá gondolatban, hiszen mindig is igyekeztem úgy alakítani a dolgokat, hogy minden Bella akaratának megfelelően, de legalábbis nagyon közel hozzá valósuljon meg.

– Üdvözöllek itthon! – súgta a fülembe, éreztem forró leheletét jéghideg bőrömön. – Örülök, hogy visszajöttél!

– Az jó... – mormoltam a nyakába, miközben magamba szívtam émelyítő illatát. Vére őrült tempóban száguldott az ereiben, szíve olyan hangosan dörömbölt a mellkasában, hogy biztos voltam benne, a családom minden tagja hallja.

– Mmm...

Karjai sóvárogva fonódtak a nyakam köré, én pedig éreztem, ahogy az önmegtartóztatásom falai feladva a képtelen küzdelmet, hogy ellenálljanak Bellának, utat engedtek szunnyadó vágyaimnak. Kezeim óvatosan siklottak lefelé, minden mozdulatomra ügyeltem, nehogy kárt tegyek törékeny testében, amely most kívánatosan simult az enyémhez. Lágyan simítottam végig bordáin, majd tovább merészkedtem csábítóan gömbölyödő csípőjére.

Mellkasa egyenetlenül emelkedett és süllyedt, szíve őrült iramot diktált, én pedig úgy éreztem, mintha az adrenalin bennem is buzgólkodott volna. Ujjaim a térdeit cirógatták, töprengve néztem őt a sötétben, éreztem testének forróságát, amitől én is felmelegedtem kissé. Őrjítő szenvedély, amelyet kordába zártam, most feltörni készült követelve magának Bella gyönyörű porcelántestét.

Megragadtam a vádlijánál – erősen, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki –, aztán hirtelen felrántottam magamhoz, és lábait lazán a csípőm köré tekertem. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, és megálltam egy pillanatra, hogy megbizonyosodjak róla, nem okoztam neki semmilyen sérülést. Ziháló légzése, és csókomra éhes szája azonban biztosított, hogy semmi baj.

Ajkaimmal nyakának azt az apró gödröcskéjét csókolgattam, ahonnan a legerősebben éreztem forró vérének zuborgását, szinte égette a bőrömet, mégis felkorbácsolta a vágyaimat.

– Ne izguljunk fel túl korán – leheltem a bőrébe, és tudtam, hogy meg kell állnom, míg a józanabbik részem működőképes. Valahogy bevillant egy kép, de nem az én emlékem volt, hanem Alice-é: Bella összegömbölyödve fekszik a kanapén, az ágy teljesen érintetlenül. Nem értettem, de gondoltam jó ürügy, hogy visszatereljem magam az álmaimból a rideg valóságba. – De megmondanád, mi az, amit ellenzel az ágyban?

Tudtam, hogy hagynom kellene, mégsem bírtam abbahagyni. Ziháló légzése, piruló arcbőre, amit én a sötétben is láttam elbűvöltek, megbabonázva hatottak rám. Akartam őt, jobban bárminél, és megnehezítette a dolgomat, hogy ő viszontakart engem. Nem taszította kemény, fagyott bőröm, sem méreggel átitatott fogaim.

Oldalra gurultam vele, szorosan tartottam a karjaimban, éreztem testének minden apró centiméterét, ami szinte teljesen az eszemet vette. Tenyerembe temettem bájos arcát, gyöngéd erőszakkal oldalra fordítottam a fejét, hogy könnyebben hozzáférhessek a nyakához.

– Az ágy – mormoltam a bőrébe, továbbfűzve a gondolatmenetemet, amikor nem válaszolt. – Nekem tetszik.

– Nincs szükségem rá! – nyögte határozottan, a szám széle megrándult a visszafojtott mosolytól.

Makacsságát ma talán sikerül megtörnöm, legalábbis az ágytémában biztosan. Hogy elejét vegyem a tiltakozásáradatának, fejét újra magam felé fordítottam, így szomjazó ajkaim újra rátaláltak az övére. Nem váltunk el egymástól, és ezúttal lassabban fordultam egyet, míg fölé nem kerültem. Éreztem az enyém alatt karcsú testét, melyben olyan erővel száguldott a vér, hogy úgy éreztem menten lángra kap. Szíve dübörgött a mellkasában, én pedig csöndesen felnevettem, nem bírtam tovább magamban tartani.

– Az nem úgy van – ellenkeztem incselkedve, míg nyelvemmel lázasan ízlelgettem bársonyos ajkainak körvonalát. – Nehéz lenne a kanapén.

Szórakoztatott a szavaim kétértelműsége, mígnem Bella elhallgatott. Nem reagált, nem tudtam azért, mert olyan nagy hatással vagyok rá, vagy talán azért, mert már meggondolta magát kettőnket illetően. Zárt elméje ezúttal több, mint frusztráló volt, muszáj voltam hangosan is kimondani a félelmeimet, hogy megbizonyosodjak azoknak az alaptalanságáról. Reméltem...

– Meggondoltad magad?

Csöndesen meredt rám, mintha a szavaim értelmét próbálná eljuttatni az agyáig, hogy ott aztán fordítottan feldolgozza. Mélyet sóhajtott, aztán csöndesen, szinte emberi füllel alig hallhatóan szólalt meg.

– Lehet, hogy több jelentősége van ennek az ágynak, mint ahogy én eredetileg gondoltam – lehelte, hangjában talán reménykedést hallottam, de talán csak a képzeletem űzött velem botor tréfát.

Milyen képtelen gondolatok cikáznak az ő tőlem elszigetelt elméjében. Mindennél jobban szerettem volna őt igazán szeretni, úgy, ahogy még senkit, de nem tehettem. ég így is nehezemre esett visszafognom magam, hát hogyha még közelebb engedem magamhoz. Ha hagynám, hogy szabaddá tegye tökéletes testét, ha érezhetném bőrének selymességét...

Nem! Nem engedhetem, hogy kárt tegyen benne átkozott létezésemnek gyilkos ereje. Még akkor sem, ha ezzel, önmaga akaratával is szembe kell szállnom. Mindenben igyekeztem úgy irányítani a dolgokat, hogy Bella kedvére tegyek, de ebben az egy dologban nem voltam hajlandó egyetérteni vele.

Lágyan oldalra gördültem vele, és kisimítottam egy tincset az arcából.

– Ne légy csacska, Bella! – róttam meg szelíden, de tudtam, mire céloz. Nem akartam megbántani, ezért gyöngéden mutattam rá az én nézőpontomra. – Csak azt próbáltam bemutatni, hogy milyen előnye van egy ágynak, ami neked nem tetszik. Ne engedd el magad!

– Késő – motyogta, míg ujjainkat összefonta. Érintése felborzolta lenyugtatott vágyaimat, de igyekeztem szem előtt tartani a testi épségét. Nem könnyítette meg a dolgomat továbbra sem, hangja csábítóan incselkedő volt. – És tetszik ez az ágy.

– Örülök – mosolyodtam el, és szándékosan figyelmen kívül hagytam a mondatának kétértelműbb jelentését. – Nekem is.

Egy pillanatig csöndben hallgattuk Bella lassuló légzését, éreztem, hogy nem akarja annyiban hagyni.

– De még mindig azt mondom, hogy nem olyan fontos, ha nem engedjük el magunkat, akkor minek – jegyezte meg, mire égnek emeltem a szemem, bár ezt ő nem láthatta.

– Százszor mondtam, Bella, túl veszélyes! – sóhajtottam kicsit elkeseredetten, amiért csalódást okozok neki.

Szerettem volna ebben is a kedvére tenni, vágytam rá, hogy ne álljon közénk semmi, de ez nem állt módomban. Az ő élete és az én létezésem közötti hatalmas szakadék feneketlen űrként tátongott, emlékeztetve minden alkalommal, ha túl közel kerültünk egymáshoz, hogy én tartom Bella függőhídjának köteleit.

– Szeretem a veszélyt! – dacoskodott, nekem pedig újra eszembe jutott a garázsban a motor, és amit Alice fejében láttam. Egy emlékkép, amiben Bella elszáguld Jacob Blackkel, dupla veszély, dupla kockázat.

– Tudom – mutattam rá, és még én is kihallottam a csalódottságot a hangomban. Durcás kisgyereknek tűnhettem, talán kicsit az is voltam, de nem számított. Bella élete nem kockázati tényező az értékrendemben.

– Majd én megmondom neked, mi veszélyes! – hadarta hirtelen, de átláttam rajta, csupán a figyelmemet akarta elterelni a kényes témáról. Nem akartam veszekedni, vagy éppen most tisztázni a nézeteltérésünket, ezért hagytam magam félrevezetni. – Hamarosan, egy közeli napon kitörök magamból, és te majd csak magadat hibáztathatod!

Ez igazán valódi fenyegetés volt. Elképzeltem Bellát, amint levetkőzi minden gátlását, é naiv ártatlanságával próbál elcsábítani... Nem kellene sokáig győzködnie a cselekedeteink helyességéről, hagynám magam meggyőzni. Hiszen őt sem bírtam elhagyni, ezt az önzőséget is bevenné a gyomrom.

Lágyan távolabb akartam helyezni, mindkettőnk védelmében, de ő rémülten kapaszkodott a karomba.

– Mit csinálsz?

– Védelek a kitöréstől, hogyha ez neked túl sok... – magyaráztam, reméltem nem veszi észre a sajnálkozást a hangomban.

– Elbírok vele – ígérte.

Igen, tudtam én ezt, de én nem voltam biztos benne, hogy a végletekig kitartok az elveim mellett. Azért engedtem neki, hogy visszabújjon a karjaimba. Mivel a régen várt üdvözlést a jelek szerint lezártuk, úgy véltem ideje, hogy színt valljak neki.

– Ne haragudj, hogy félrevezettelek! – mondtam neki lassan, gondosan megválogatva a szavaimat. Nem felelt, ezért folytattam. – Nem akartam szomorúságot okozni, ez nem volt szép.

– De igazából nagyon-nagyon szép volt – jegyezte meg, és legnagyobb meglepetésemre az arca nem váltott vörös színbe, ugyanolyan csábítóan sápadtan festett, mint azelőtt.

– Nem vagy fáradt? Hagynom kéne, hogy aludj! – motyogtam, miközben mélyen magamba szívtam hajának mámorító illatát.

– Nem, nem vagyok – mondta csöndesen, tekintete az enyémet kereste. – ... ha esetleg újból félre akarnál vezetni...

– Az nem egy jó ötlet! – figyelmeztettem, hátha ettől megriad kicsit és visszakozik, de hiába. – Itt nem csak te vagy az, aki elengedi magát.

– De igen! – ellenkezett, és ezúttal ő tűnt dacos kisgyereknek.

Csöndesen felnevettem a helyzetünk képtelenségén. Mindketten ugyanarra vágytunk, mégsem engedhettük meg magunknak az ép eszünk kikapcsolását. Végzetes lehetett volna.

– El nem tudod képzelni, Bella, mennyire nem segít az, hogy te ilyen buzgón megpróbálod az én higgadtságomat alábombázni – magyaráztam neki. Akartam, hogy tudja, mennyire önző vagyok, mennyire szeretném őt gazán szeretni, hátha könnyebben elbírná viselni, hiszen osztozom a szenvedésében.

– Nem fogok ezért bocsánatot kérni! – jelentette ki konokul, én pedig láttam, hogy hiába is próbálnám meggyőzni az igazamról. Ideje volt témát váltani.

– Bocsánatot kérhetek én? – kérdeztem ártatlanul közömbös hangot megütve.

– Miért? – kérdezett vissza értetlenül, mintha kissé kába lett volna az elmúlt néhány perc miatt.

– Mérges voltál rám, emlékszel – emlékeztettem.

– Oh, azért – felelte mintegy beleegyezésképpen, vagy csak n értettem így, mindenesetre elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy elnyerjem a bocsánatát.

– Elnézést, hibáztam – ismertem be, de nem szégyenkeztem, hiszen a hiányába bármelyik ember belebetegedett volna. Karommal még szorosabban öleltem, hogy érezzem, valóban mellettem van, és nem holmi vízió. Éreztem forró testét, ahogy az enyémhez simul és egészen biztos voltam benne, hogy egyetlen vízió sem lehet ennyire vonzó. – Könnyebben látom a dolgokat, ha itt vagy velem biztonságban. Mikor próbállak elhagyni, ingerülté válok. Nem hiszem, hogy messzire fogok elmenni! Nem éri meg!

– Nem találtál hegyi oroszlánt? – incselkedett újra halovány mosoly játszott érzéki ajkai körül.

– De találtam. Akkor sem éri meg – mondtam és úgy tűnt, ez az igazság ott lebegett a levegőben már a kezdetektől. – De sajnálom, hogy Alice Fogságban tartott. Rossz ötlet volt.

– Igen – helyeselt, de már nem tűnt dühösnek.

Ha jobban belegondoltam, amióta visszatértem, egyáltalán nem volt mérges, ez pedig a józanabbik felemet megijesztette, hiszen legyen dühös, ha egyszer jogos, ám az önzőbbik felem ujjongott örömében.

– Többé nem teszek ilyet – ígértem neki, de biztos voltam benne, hogy valamilyen módot találok rá, hogy távol tudjam a veszélyes dolgoktól.

– Oké – hagyta rám, aztán közelebb húzódott, testét az enyémhez szorította, és finom csókot lehelt a vállamra. – Te bármikor túszként tarthatsz engem!

A javaslata nem is tűnt annyira hajmeresztőnek. Kifejezetten a kedvemre való gondolat volt.

– Hmm... Még szavadon foglak!

23. Patthelyzet (8.rész) 7 Sep 2009 1:08 PM (15 years ago)

Biztos voltam benne, hiszen a műszerek és, amit hallottam jelezték, hogy lecsillapodott, mégis hallani akartam az ő szájából. A lelkét is nyugodtnak akartam tudni, nem csupán a fizikumát.

– Jobban vagy?

Pillanatnyi szünet után, mintha ő maga is attól félt volna, hogy kiakadnak a monitor figyelmeztetői, csöndesen válaszolt.

– Igen.

Fellélegeztem, megkönnyebbültem, hogy nincsen komoly baja, és bosszankodtam, amiért olyan ígéretet csikart ki belőlem, amivel nem értettem egyet. Hitetlenkedve, és frusztráltan csóváltam meg a fejemet.

– Miért kell túlreagálni mindig mindent túlreagálni? – morogtam inkább csak a magam feszültség levezetésére, de valahogy mégis rájött, hogy nem tetszett a reakciója.

– Miért mondod ezt? – suttogta riadtan, rémülettől tágra nyílt szemeivel fogva tartotta az enyémet. Képtelenség volt józanul gondolkodni, ha így nézett rám. – Belefáradtál, hogy örökké meg kell mentened? Talán te akarod, hogy itt hagyjalak?

Micsoda bődületes butaságot alkotott már megint az agya. Még hogy én akarom. Illetve hát persze, hogy akarom, hiszen a józanabbik felem még képes volt az ésszerű gondolkodásra, így tisztában voltam vele, hogy az lenne a helyes, ha valóban elválna az utam Belláétól, bármilyen módon, bármilyen indokkal történjen is ez meg. Viszont az önzőbbik felem minden bizonnyal nagyobbra növelte magát, ezért, mint mindig, ezúttal is képtelen voltam azt tenni, ami helyes.

– Nem, dehogyis akarom, hogy elhagyj, Bella! – szaladtak ki a szavak a számon, közben úgy éreztem, hogy Bella halálos ítéletét írom éppen alá. Akartam, hogy tudja... lássa, mennyire önző vagyok, ezért engedtem a szavakat ömleni, mintha egy gátat, mely eddig visszafogta őket, felrobbantott volna kétségbeesett pillantása. – Ne beszélj bolondokat! És azzal sincs semmi bajom, hogy időnként meg kell mentselek, leszámítva azt az apró tényt, hogy éppen én vagyok az, aki veszélybe sodor... hogy én vagyok az oka, hogy ide kerültél.

– Igen, te vagy az oka! Te vagy az oka, hogy itt vagyok és élek! – vágta hozzám, szemei dühösen rám villantak, én pedig értetlenül meredtem hirtelen haragjára.

– De csak alig – mondtam bűnbánón, hátha tisztázhatjuk és kérhetem a bocsánatát. – Tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva, és alig bírsz moccanni.

– Én nem a legutóbbi, halál közeli élményemről beszélek – mondta, én meg továbbra is értetlenül meredtem rá. Mi másról beszélhetne, hiszen nem olyan régen csaknem meghalt énmiattam, az önzőségem miatt? Folytatta, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom a gondolatmenetét. Néha kifejezetten hasznos volt, hogy nem hallottam a gondolatait. – Hanem az összes többiről, válassz közülük tetszésed szerint! Ha te nem lennél, én már a forksi temetőben oszladoznék.

Mintha arcul ütött volna, úgy rándultam össze. Elképzelni is szörnyű volt, hogy Bella egyszer majd nem fog létezni, csupán a nagyon is valóságos emlékeimben, míg az én napjaim ugyanúgy folytatódnak, ahogy őelőtte. De nem akartam ezen rágódni, hiszen élt, túlélte azt, amibe más ember belehal. Itt volt velem, és csak ez számított.

Láttam azonban, hogy még mindig nem érti, és bár tartottam tőle, hogy eltaszít magától, ha megtudja, mégis úgy döntöttem, meg kell hagynom neki – ebben az esetben is – a választás lehetőségét.

– De nem is ez volt a legrosszabb a dologban – szólaltam meg végül csöndesen, figyelmen kívül hagyva, amit mondott. – Nem az, hogy láttam, amint ott heversz a padlón... mint egy rongycsomó, törött csontokkal – kimondani is szörnyű volt, már olyan halkan folytattam, hogy nem voltam biztos benne, hall engem. – Nem is az, hogy azt hittem, későn érkeztem. Még csak nem is az, hogy hallottam, ahogy sikoltozol a fájdalmadban, bár ezek az emlékek is kísérteni fognak az örökkévalóság hátralévő részében. Nem, a legeslegrosszabb az volt, amikor úgy éreztem... hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Amikor azt hittem, én magam foglak megölni.

– De nem tetted – jegyezte meg könnyedén, mintha csupán egy iskolai dolgozat puskázásáról társalognánk.

– De megtehettem volna – mutattam rá megrovón, nem vette elég komolyan ezt az egész dolgot, túlságosan bízott bennem... Eszembe jutott, amit próbáltam elnyomni minden pillanatban, mióta hártyavékony bőrén áthatoltak borotvaéles fogaim. Hogy benne is nyomatékosítsam, még hozzátettem. – Könnyen.

Szívverése felgyorsult, légzése szaporábbá vált, én pedig újra megijedtem, hogy komolyabb kárt okozok neki ezzel a beszélgetéssel.

– Ígérd meg! – követelte csöndesen, szemében kétségbeesés, arcán rémület.

– Mit? – igyekeztem húzni az időt. Nem akartam olyasmit tenni, ami később egyáltalán nem tudok módosítani, legalábbis nem úgy, hogy véglegesítsek bármit.

– Nagyon jól tudod, hogy mit – jelentette ki Bella. Keresztüllátott rajtam.

Kezdtem magam igazán bosszúsnak érezni. Miért kell ragaszkodnia valamihez, ami csak a saját egészségének a kárára van?

23. Patthelyzet (7.rész) 4 Sep 2009 12:56 PM (15 years ago)

Az éjszakás nővér, aki nem oly rég visszakísérte Renée-t Bella kórtermébe, unottan, robotszerűen ellenőrizte a monitor adatait, valamint a csövek szívását. Már indult volna tovább a dolgára, de a Bella szívműködését ábrázoló grafikonon megakadt a szeme.

"Nocsak, ez még akkor sem normális kiugrás, ha éppen ekkor ébredt fel." – töprengett magában, én pedig nem idegeskedtem, hiszen tisztában voltam vele, hogy Bella általában így reagál a testi kontaktusra velem.

– Aggódsz valamiért? – kérdezte aggodalmasan a nővér, majd magyarázatképpen Bella értetlen arckifejezésére hozzátette. – A szívritmusod itt egy kicsit felgyorsult.

– Jól vagyok, köszönöm – igyekezett Bella megnyugtatni, sejtettem, hogy nem akar elaludni, míg minden részlet a helyére nem került a fejében a történtekkel kapcsolatban.

"Na, persze. Ez a pulzusszám semmi jóra nem utal. A legjobb lesz, ha..."

– Szólok a főnöknek, hogy felébredtél – folytatta hangosan a gondolatmenetet, miközben a háta közepére kívánta az egész munkáját. – Egy percen belül itt lesz, hogy megnézzen.

Kiviharzott a kórteremből, mielőtt megszólalhattunk volna, én pedig Bella ágyához siettem. Szerettem volna megkérdezni, hogy minden rendben van-e, de megelőzött.

– Te elloptál egy kocsit? – tromfolt le szemrehányón, én meg önfeledten rámosolyogtam.

Ő már valóban az én Bellám volt.

– Jó kis kocsi volt, nagyon gyors – ecseteltem, de azt már nem kötöttem az orrára, hogy a kocsival nem én jöttem, hanem a családom, mert én túl lassúnak találtam ezt a szupergyors járgányt.

– Hogy esett a szunyókálás? – kérdezte évődve, mire a mosoly lehervadt az arcomról.

– Érdekes volt – jellemeztem, de nem a legmegfelelőbb szót találtam meg erre a helyzetre.

– Merthogy? – kíváncsiskodott, én pedig összeszűkült szemmel figyeltem a reakcióit, miközben beszéltem.

– Meglepődtem – mondtam csöndesen finomítva az érzelmeimet, amikre leginkább a döbbenet volt a jobb jelző. Nem akartam megijeszteni, de tisztán akartam látni. Tudni akartam, miért akar Forksban maradni, amikor imádott anyja egy olyan helyen biztosít neki biztonságos otthont, amire mindig is vágyott. – Azt hittem, Florida... és édesanyád... szóval, hogy pontosan erre vágyakozol.

Nem értette, miről beszélek, én meg nem értettem, hogy mi nem világos a számára a kérdésemből. Logikus lépés lett volna, ha egyszerűen összecuccol és valóban elköltözik Forksnak még a környékéről is. Szemöldökét összevonva próbálta összerakni a szavaimat.

– De hát neked Floridában egész nap a szobában kellene rostokolnod – magyarázta olyan hangnemben, mintha az, amit mond magától értetődő lett volna. – Csak éjszaka jöhetnél elő, mint egy valódi vámpír.

Naivitásán csaknem hangosan felnevettem. Más esetben nem is bírtam volna visszafojtani a mosolyomat, hiszen ennél valódibb vámpír, mint amilyen jelen állapotomban létezem, nem is lehettem volna. Kíváncsi lettem volna, vajon mire akart ezzel célozni, de elméje a sérülések következtében sem lett nyitottabb, igyekeztem nem bosszankodni emiatt.

– Én Forksban maradnék, Bella. Vagy valamilyen hasonló helyen, ahol nem árthatok neked többet – mondtam neki, lassan beszéltem, jól artikuláltam, hogy a gyógyszerek okozta esetleges ködöt áttörjem, és a szavaim eljussanak a tudatáig, hogy én miként képzelem a jövőnket. Készen álltam elhagyni őt, ha erre kér. Egyébként semmiképp.

Végre láttam a szemeiben a felismerést, megértette, mit szeretnék a tudtára hozni, és egyik felem bizakodott, hogy értsen egyet velem. Az önzőbb felem ujjongott, amikor a monitor hangos csipogása jelezte felém Bella tiltakozását. Belenéztem barna szemeibe, melyek tágra nyíltak a rémülettől. Szíve őrült iramot diktált, zihálva szedte a levegőt, beletelt néhány perbe, mire rájöttem, hogy amiatt borult ki ennyire, amit én mondtam neki.

Addigra már megérkezett a főnővér, és ellenőrizte mindazt, amit a másik nővér alig egy perccel ezelőtt. A gondolatai lényegesen barátságosabbak voltak, mint a másiké, bár a megjelenése kevésbé volt megnyerő.

"Szegénykém, jól összetörte magát. Nem tudok most máshogy segíteni rajta, csak ha elaltatom. Könnyebben átvészelné a szentem. De ez a fiú sem semmi, mindig mellette van, amióta bekerült. Még gondoskodóbb, mint a szeleburdi mamija." – elmélkedett, de fennhangon csak a szigorú elhatározást közölte.

– Itt az ideje egy újabb adag fájdalomcsillapítónak – jelentette ki megkocogtatva az infúziós palackot, szinte ledöbbent, amikor Bella tagadólag próbálta megrázni a fejét.

– Nem, nem. Nincs szükségem semmire – mondta és igyekezett nagyon határozottnak, épnek mutatkozni, de még a főnővér is észrevette az arcán, meg a hangjában a pánikot.

Most értettem csak meg, amit egyszer mondott nekem Bella még az elején. Egyszer mesélte, hogy Renée úgy gondolja, olyan, mint egy nyitott könyv, ha az érzelmeiről van szó. Végeredményében igaz állítás volt, csak ismerni kellett hozzá a testbeszédet és Bellát.

– Nem kell hősködni, aranyom. Nem szabad megerőltetned magad, pihenned kell! – nyugtatta a nővér, és igyekezett meggyőzni őt, persze hiába. Végül beadta a derekát. – Rendben! Ha mégis úgy érzed, itt az ideje, csak nyomd meg a hívógombot.

"Kapnak fél órát a boldog ébredésre, aztán mindenképpen beadom neki. Nem hiányzik, hogy kimerültségében visszaessen a gyógyulásban" – töprengett mélyet sóhajtva, aztán még egy utolsó pillantást vetett a monitorra és visszavonult a nővérszobába.

Elhatároztam, hogy mindenképpen ráveszem Bellát, hogy engedje beadni a nyugtató-fájdalomcsillapító adagot magának, de előbb le kellett nyugtatnom. Kezeim közé fogtam rémült arcát, elvesztem a barna szempárban.

– Sss, Bella, nyugodj meg! – esdekeltem neki, de csak egy valamit akart hallani.

– Ne hagyj el! – könyörgött remegő hangon, nekem pedig belesajdult a szívem, vagy legalábbis valami összeszorult azon a tájékon.

Mit tettem vele? Már nem tud józanul gondolkodni, vágyik rá, hogy vele maradjak, sőt, kétségbe van esve a lehetőségre, hogy normális életet éljen. Őrjítő, mégis bizsergető boldogság áradt szét a testemben, közelebb hajoltam hozzá, tudtam, hogy a leheletem mindig változtató hatással van rá. Nem volt tisztességes, de reméltem, hogy elég hatékony.

– Nem hagylak el! – mondtam ki végül kelletlenül, amit hallani akart. – De most nyugodj meg, vagy visszahívom a nővért, hogy adjon be neked egy adag nyugtatót!

Hiába volt, fenyegetőzéseim üresnek hatottak, Bella szíve pedig továbbra is menekült valami elől. Kezdtem megijedni, hogy komolyabb bajt okozok a kijelentésemmel, idegesen simogattam arcának selymes bőrét. – Bella! Nem megyek sehová, itt maradok, mindaddig, amíg szükséged van rám!

– Megesküszöl, hogy nem hagysz el? – zihálta kétségbeesetten, én pedig legyűrve a bosszúságomat, amiért ennyire ragaszkodik a végzetéhez, a tenyerembe fogtam az arcát, vigyázva, nehogy kárt tegyek benne.

– Megesküszöm – leheltem csöndesen, gyötrődve fájdalmasan Bella illata égetett, napok óta nem voltam vadászni, és vérének íze, mely selymesen cirógatta a torkomban lángoló tüzet néhány napja, még élénken élt - és élni is fog az öröklét hátralévő részében bennem – az emlékezetemben.

Bella szemeiben a rémület csillapodott, szívének táncoló ritmusa lágyabb dallamra váltott, teste végre ernyedten hevert a gézek és gipszek tömkelege alatt. Megnyugodott.

23. Patthelyzet (6.rész) 3 Sep 2009 12:27 PM (15 years ago)

A lélegzetemet is visszafojtottam, annyira figyeltem, vajon Renée felteszi-e azt a kérdést, ami ott motoszkált a fejében. Persze az már kiderült, hogy Bella kitől örökölte az éleslátását, hiszen abból, ahogy az ágya körül virrasztottam, Renée azonnal leszűrte, mit is érzek egy szem lánya iránt pontosan. Viszont ugye Bella néhány perce ébredt fel, nem látott minket együtt, így nem tudhatta, hogy éppen megcsókoltam őt, mielőtt betoppant a szobába. Az ajkam már az emlék hatására is égni kezdett, fájdalommentesen és vágyakozón.

– És te hogy érzel iránta? – bökte ki végül engedve a kíváncsiságnak Renée, és éppoly feszülten figyelte Bellát, ahogy én.

Tisztában voltam vele, hogy Bella – legyen akármilyen bizalmas viszonyban az anyjával – soha nem árulna el bennünket. Egyébként is azt gondoltam, amit a legelején, amikor a majdnem balesete után a szemébe hazudtam: senki nem hinne neki. Aztán bevillant, hogy mit válaszolt akkor, pedig akkor még szinte csak sejtett, de semmit nem tudott: "nem fogom elmondani senkinek". Ahogyan akkor, most is fog találni kiutat a célzott kérdések kavalkádjából.

– Teljesen odavagyok érte – felelte végül, én pedig csaknem felnevettem, keserűen, hisz ez a szerelem a legnagyobb veszély, ami érhette őt ebben az életében.

Renée is meglepettnek tűnt, tagadásra számított, ehelyett beismerő vallomást kapott. Bella szavai egy pillanatig csak csüngtek a levegőben a fejünk felett, már egyre jobban szerettem volna elhagyni színlelt álmom játszóterét, de vallomása olyan volt, mint puha kezeinek becéző simítása.

"Oh, atyaisten! Elcsavarták szegénykém naiv kis buksiját. Legközelebb majd azzal hívnak, hogy készülődhetek egy hideg forksi esküvőre, vagy... Oh, te jó ég, vagy talán egy keresztelőre." – Renée kétségbeesve próbálta leküzdeni a pánikot, ami kitörni készült belőle, a házasságnak a gondolata is kiborította, nem még egy isten háta mögötti esküvő, ahol a menyasszony hófehér bundakabátban mondja ki az igent.

Azért kíváncsi lettem volna, vajon hogyan reagálna Renée, ha közölném vele a kilétem, és felvilágosítanám, hogy sem egyik, sem másik nem lehetséges a mi fajtánknál. Valószínűleg rövid úton kerülne a gumiszobába.

– Hát ami azt illeti, rendes srácnak látszik, és istenkém, tényleg szívdöglesztő, de te még olyan fiatal vagy, Bella... – tétován elhallgatott.

Soha senkiről nem hallotta még így beszélni a lányát, tehát többet érzett e mögött, mint a puszta megjelenésem.

– Tudom, Anyu. Ne aggódj! Ez csak olyan diákszerelem – jegyezte meg Bella hanyagul, erőltetett lazasággal, Renée pedig fellélegzett. Elhitte a lányának, mert el akarta hinni, de én láttam a fejében, hogy a gyanakvás továbbra is ott élt benne, meglapulva, alattomosan megbújva az agyának hátterében.

– Igen, igen – bólogatott hevesen Renée, aztán most, hogy Bellát viszonylag épségben tudhatta, eszébe jutott a nem olyan régi telefon beszélgetése Phillel, amiben megígérte neki, hogy elé megy a reptérre.

Persze Bella szeme a rengeteg altató ellenére is élesen látott, röntgensugarakkal pásztázta anyjának gondolatait.

– Menned kell?

Renée szégyenkezve sóhajtott, aztán röpke pillantást vetett a fali órára.

"Jaj, miért kellett ennek éppen így történnie. Milyen rossz időzítés" – gyötörte magát Renée, miközben alsó ajkát harapdálta. Míg ő igyekezett magyarázatot adni, addig azon tűnődtem, vajon ez az ajakrágcsálás örökölhető-e.

– Phil azt ígérte... Nem tudhattam, hogy éppen most fogsz felébredni...

– Semmi baj, Anyu! – jelentette ki Bella, éreztem a hangján a feszültséget, ebből rájöttem, hogy szeretne már túllenni a kötelező anyai üdvözlésen. Kíváncsi lettem volna, miről akar társalogni, vagy csupán szeretne velem kettesben lenni. – Nem maradok egyedül.

– Nemsokára visszajövök – ígérte Renée. – Végig itt aludtam a kórházban, tudod...

– Erre semmi szükség – jelentette ki határozottan Bella, mire Renée megütközve nézett rá. – Nyugodtan hazamehetsz... észre sem fogom venni, hiszen alszom.

Kicsit zavarodottnak tűnt, mint aki nincs tisztában az idő múlásával, de Renée valami oknál fogva ezt nem vette észre. Különös volt látni mindazt, amit eddig csak sejthettem. Az anya lánya viszony fordítottan működött náluk, de Renée-t mégis teljesen a szívembe zártam, amiért az elmúlt napokban szinte minden idejét Bella ágya mellett töltötte.

– Félek hazamenni. A közelben bűncselekmény történt, és nem szeretek egyedül lenni a házban – magyarázta Renée, mire Bella szemei tágra nyíltak a rémülettől.

– Bűncselekmény?

– Valaki betört a közeli táncstúdióba, s felgyújtotta. Porig égett, nem maradt semmi belőle. És egy lopott autót találtak előtte. Emlékszel kicsim, te is oda jártál táncolni.

– Emlékszem – felelte Bella, és arcán fájdalmas fintor vonult végig. Nem tudtam eldönteni, az átélt szörnyűségek miatt, vagy mert újra fájdalmai voltak.

– Itt maradhatok, szívem, ha szükséged van rám! – javasolta Renée bizonytalanul, fejében az ígéret szavai csengtek, amit Philnek tett felelőtlenül.

– Nem, Anyu, menj csak nyugodtan, én elleszek – nyugtatta Bella, én pedig úgy láttam, ideje lenne, hogy egy újabb adag álomhozó gyógyszert kapjon, amitől tud pihenni. – Edward itt lesz velem.

"Hát igen, éppen ezért gondoltam én is, hogy maradok. Attól tartok, ez a Grál lovag elvette a munkámat... Na sebaj, holnap én nyerek" – gondolatai hangvétele barátságosak voltak és megkönnyebbültek. Hálás volt nekem, valamiért bízott bennem, mégsem tudta teljesen nyugodtan rám bízni a lányát.

– Este visszajövök! – mondta ki végül a végszót, közben engem figyelt.

"Vajon tényleg alszik, vagy csak arra vár, hogy lelépjek? Na, megálljatok, csak legyen jobban Bellám, a végére járok ennek az ügynek!"

– Szeretlek, Anyu!

– Én is szeretlek, Bella! Légy nagyon óvatos, ha felkelsz, nem akarlak elveszíteni! – adta ki a szigorú parancsot Renée, miközben kihátrált a kórteremből, én pedig már nem bírtam visszafojtani a mosolyomat.

23. Patthelyzet (5.rész) 2 Sep 2009 12:42 PM (15 years ago)

– Én tényleg Forksban akarok élni – folytatta Bella a képtelen eszmefuttatást, Renée gondolatai sehogyan nem tudtak egyetlen összefüggő fonallá alakulni. Külön-külön értette a lánya szavait, de nem állt össze értelmes egésszé. Bella kicsit bizonytalanul suttogta el vallomását. – Már egészen jól beilleszkedtem az iskolában, van egy csomó barátom... – láttam Renée pillantását, ahogy ezeknél a szavaknál vádlón, bizalmatlanul rám nézett, majd gyanakodva vissza Bellára, aki rendíthetetlenül mondta a magáét. – Charlie-nak is szüksége van rám. Teljesen egyedül van, és egyáltalán nem tud főzni.

– Te Forksban akarsz maradni? – visszhangozta a döbbenettől kissé kábultan az anyja, és egész sor emlék villant át az agyán, miben Bella különböző korokból panaszkodik a most agyondicsért városra, és ecseteli, hogy mennyire gyűlöli. Renée szemei újra engem pásztáztak, remélve, hogy a puszta jelenlétem elárulja neki azt, amit már sejtett. – Miért is?

- Már mondtam, az iskola, Charlie és aúú...

Ezúttal nem kellett ránéznem, Renée gondolatai mutatták, mennyire szeretne enyhíteni a szenvedésén, tétován keresve azt a helyet, ahol nem okozhat újabb fájdalmat Bellának. Furcsa logika volt, hogy mi be van kötve, az fáj, ami szabadon van, az nem annyira, ezért Bella homlokát simította végig lágyan. Hirtelen azt kívántam, bárcsak már menne az ő Philjéhez, hogy a helyébe léphessek, szerettem volna én érinteni Bella selymes bőrét.

– De, Bella, drágám, hiszen te utálod Forksot – próbálkozott újra Renée.

– Nem is olyan rossz hely...

– Ez a fiú az oka? – dobbantott Renée, én pedig alig bírtam megállni, nehogy hangosan felnevessek a helyzet abszurditásán. Ha ez a Swan lady tudta volna, hogy a pici lánya képes volt egy vámpír karjaiba sétálni, csak hogy megmentsen egy másikat, valószínűleg a szimpátiája, amit irántam érzett apró porszemekként hullott volna a földre.

– Igen, részben – vallott színt Bella, s biztos voltam benne, hogy arcán megjelentek a piros foltok, hiába igyekezett közönyösnek színlelni a hangját. – Szóval volt alkalmad beszélgetni Edwarddal?

– Igen – felelte Renée, és mint mindig, ezúttal is meglepett az őszinteség, ami körbejárta a kapcsolatukat. Sehol nem éreztem azt a feszült szeretetet, mint Charlie jelenlétében. Mindketten szerették Bellát, csak máshogy, és meg sem közelítette az ő érzelmeik mindazt, amit a lányuk jelentett az én számomra. Nekik csak a lányuk volt, míg nekem A létezés. Minden. – És szeretnék veled beszélni erről a dologról – tért vissza eredeti témájához, amit Bella egyszer már sikeresen elterelt.

– Mégis, pontosan miről? – terelt Bella ezúttal gyengébben, én csaknem felröhögtem, Renée pedig olyan volt, mint egy kutya, amelyik megérezte a vér szagát.

– Azt hiszem, ez a fiú szerelmes beléd – jegyezte meg Renée, úgy állította be, mintha Bella boszorkányos varázslattal kötött volna magához.

Kíváncsian vártam, mit fog felelni, kicsit eggyé váltam Renée-vel, legalább annyira figyeltem a válaszra és a reakciókra, mint ő.

– Én is azt hiszem – suttogta, és biztos voltam benne, hogy a hangjában bujkáló boldogságot egyedül én hallom, mert nekem szól.

23. Patthelyzet (4.rész) 31 Aug 2009 4:03 AM (15 years ago)

"Istenkém, ez annyira kínos!" – csendült fel a folyosó végéről Bella édesanyjának szégyenkező gondolatmenete, mire vigyorogva elhúzódtam Bellától.

– Azt hiszem anyádat hallom – jegyeztem meg, persze teljesen biztos voltam benne.

Senki mástól nem származhatott ez a teljesen jellemző gondolatsor.

– Ne hagyj itt! – suttogta Bella, s rémült szemeit az enyémbe fúrta.

Őszinte félelmet láttam az arcán, és bár az elméje zárva volt előttem is, mégis biztos voltam benne, nem akarja, hogy itt hagyjam. Ez is bizonyára a fordítottságnak volt betudható, hiszen a történtek után mindenki más világgá menekült volna a közelemből, de legalábbis fellélegzett volna, ha távozni készülök, de Bella persze éppen ettől pánikolt be igazán. Úgy tűnt, ő is igazán szeret, bár ez meg sem közelítette azt a szerelmet, ami bennem lángolt őiránta.

– Nem hagylak itt – lehetetlen volt nemet mondani neki, nem is bírtam, ezért inkább a szavamat adtam, ledöntve a józan ítélőképesség minden formáját. Aztán bevillant, hogy mióta itt vagyok Renée még nem látott pihenni, így remek indokot találtam, hogy elaltassam a gyanakvását. – Szundítok egyet.

Jelentettem ki mosolyogva, és átültem a székről a fotelba, ahol ezelőtt Renée pihente ki magát, amikor fáradt volt. Hátradöntöttem a támláját, hogy hitelesebbnek tűnjön színlelt álmom, majd lehunytam a szemem. Renée a folyosón beszélgetett az éjszakás nővérrel, aki hitetlenkedve csóválta a fejét.

"Nem semmi ez a nő. Nem csoda, ha a lányának ilyen nagy balesete volt. Csoda, hogy a nevére emlékszik." – a nővér maga sem tudta eldönteni, hogy igazán dühös legyen, vagy inkább kedvesen elnéző Renée-vel, aki iszonyatosan zavarban volt.

– Ne felejts el lélegezni! – súgta Bella, a hangja megkönnyebbült, én pedig boldog voltam, amiért a maradásommal ilyen örömet okoztam neki.

Mélyet sóhajtottam, magamba szívtam vérének illatát, végre olyannak éreztem, amilyen régen volt: édes és csábító. Fájdalmas volt... és megnyugtató.

– Sajnálom, nem akartam kellemetlenséget okozni – szabadkozott a folyosón Renée az ápolónőnek, aki igyekezett türelmesnek és együttérzőnek mutatkozni.

– Nincs semmi probléma. Bizonyára a fáradtság az oka – trillázta az ápolónő kedvesen, de közben a háta közepére kívánta Bella fáradt édesanyját. Egyébként sem volt szimpatikus az a nő, de ezzel a viselkedésével végkép lejjebb került a szimpátiás listámon. – Később még benézek Isabellához, hátha felébred és szüksége van valamire.

– Köszönöm – hálálkodott fásultan Renée, aztán elindult befelé, közben magát szidta gondolatban.

"Eltévedni a büféből visszafelé, ilyenre is csak én lehetek képes. Mit gondolhat most rólam?"

– Anyu! – sóhajtotta Bella, hangjában nem lehetett nem észrevenni mindazt a szeretetet, amit érzett.

Érdekes volt, hogy Renée fejében Bella éppen olyan gyönyörű volt, mint amilyennek én láttam. Ez már az első nap feltűnt, amikor a szörnyű várakozás közben végigfuttatta az agyában a legkedvesebb emlékeiket, és mindenben éppen olyan szép volt, ahogy bennem élt, ráadásul az ügyetlenkedéseit legalább annyira nem vette észre, mint én a kezdetekkor.

– Lám csak, egy percre sem hagyja egyedül – jegyezte meg csöndesen, míg Bella ágyához lépdelt.

"De legalább már alszik végre. Komolyan kezdtem aggódni." – ez a gondoskodás zavarba hozott, de igyekeztem egyenletesen lélegezni, közben Renée gondolatain keresztül figyeltem Bella sápadt vonásait.

– Anyu, úgy örülök, hogy látlak! – suttogta Bella, mohón várta, hogy anyja végre ott legyen a közelében.

Renée könnyei záporozva hulltak az arcára, de nem bánta. Ahogy ott feküdtem, hiába, hogy Bella tudta, nem alszom, és láthatóan nem zavarta a jelenlétem, mégis kívülállónak éreztem magam.

– Bella, annyira aggódtam érted! – jegyezte meg hüppögve Renée, és láttam, ahogy akaratlanul is szemrehányón néz a lányára.

– Sajnálom, anyu! – felelte őszinte bűnbánattal Bella, majd sietett gyorsan megnyugtatni. Csak most, hogy láttam őket közvetlen kontaktusban, csak most tűnt fel, hogy mennyire fordított a kapcsolat kettejük között. Renée szipog, mint egy gyerek, és Bella nyugtatja. – De most már minden oké, minden a legnagyobb rendben van.

– Örülök, hogy végre nyitott szemmel látlak – mondta Renée, és igyekezett úgy elhelyezkedni az ágy szélén, hogy lehetőleg ne legyen hatással a monitor vezetékeire, vagy az egyéb csövekre, amelyek Bellából eredtek és ki tudja merre kanyarogtak az ágya mögött.

– Mióta volt csukva a szemem?

– Ma péntek van, szívem, jó sokáig nem voltál magadnál – magyarázta Renée, de nem voltam benne biztos, hogy Bella tisztán emlékszik arra a napra, amikor megsérült.

– Péntek? – kérdezett vissza engem igazolva Bella.

Renée ránézett így láthattam, hogy az arca töprengő, majd mintha egy pillanatra ráncolódott volna a homloka, amit annak tudtam be, hogy valamijébe belenyilallt a fájdalom. Kezdtem aggódni, de aztán a homloka újra márványsima lett, így megnyugodtam.

– Kénytelenek voltak altatni egy darabig, drágám, rengeteg sérülést szenvedtél – fűzte tovább a magyarázkodást Renée, Bella pedig bólintani próbált, de csupán egy biccentésre futotta tőle.

– Tudom.

– Szerencséd, hogy Dr. Cullen éppen itt volt – csevegett Renée. Az apám említésére éppen úgy reagált, ahogy a legtöbb nő, megremegett, aztán enyhén elpirult, erre csaknem elmosolyogtam magam, de időben észbe kaptam és arcomat merev maszkba rejtettem. – Micsoda remek ember... bár meglepően fiatal. És inkább úgy fest, mint egy férfimodell, nem úgy, mint egy orvos...

Ebben a pillanatban nem akartam a fejébe látni... egyáltalán...

– Te találkoztál Carlisle-lal? – érdeklődött Bella, engem pedig meglepett a hangjából sugárzó meglepettség. Kíváncsi lettem volna, mire gondolt, hogyan került kórházba.

– Igen, és Edward húgával, Alice-szal is – sorolta Renée, és mint mindig ezúttal is tetszett, ahogy a gondolataiban mindannyian pozitív színben foglaltunk helyet. Nem úgy, mint Charlie-éban, ahol az apámat leszámítva mindannyiunkat valami különös homályba burkolt, mintha nem bízna bennünk. Természetellenesen rendesen viselkedünk a szemében. Renée kedves emlékező mosollyal ajkain hozzátette. – Kedves lány.

– Szerintem is – helyeselt Bella buzgón, és talán, ha nem fájt volna minden porcikája, még bólogatott is volna mellé.

Renée hátrafordult, a fejében már láttam, milyen kérdések következnek, igyekeztem egyenletesen lélegezni és uralkodni azokon az arcizmaimon, amelyek a mosolyt kontrollálják. Feszült izgatottsággal vártam, mit fog felelni Renée éleslátó kérdéseire Bella.

– Nem is említetted eddig, hogy ilyen közeli barátokra tettél szert Forksban – jegyezte meg óvatosan, én pedig kíváncsian vártam Bella válaszát.

Ehelyett csak fájdalmas nyögése jutott el hozzám. Rémülten néztem rá, készen, hogy azonnal értesítsem a személyzetet, ha Renée esetleg túl lassúnak bizonyulna.

– Mid fáj? – kérdezte aggodalmasan, lánya fölé hajolva.

– Nincs semmi baj – sietett megnyugtatni, valószínűleg mind a kettőnket Bella, de bár Renée fellélegzett, én továbbra is szemmel tartottam őt. A monitor kitartóan hangoztatta szívének ritmusát, semmiféle rendellenességet nem jelzett. Bella észrevehette a bizonytalanságomat az állapotára vonatkozóan, mert további magyarázattal szolgált. – Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem szabad mozognom. Hol van Phil?

Csaknem hangosan felnevettem. Az egyik pillanatban a frászt hozza rám, a következőben pedig úgy eltereli Renée figyelmét egy számára kibontakozóban lévő kínos beszélgetésről, hogy azt az anyja észre sem veszi.

– Floridában – felelte, aztán nem bírta magában tartani a lelkesedését. Inkább nézett ki izgatott tinédzsernek, mint negyvenes érett asszonynak. – Jaj, Bella! Sose találnád ki. Már éppen el akartunk jönni, de képzeld, mi történt!

– Philt leszerződtették? – motyogta Bella, hangjában csöppnyi érdeklődést sem lehetett hallani. Úgy tűnt, mindennel így van. Mindenről mindent tud, de igazán csak a veszélyes dolgok érdeklik, mint például kimenteni az édesanyjának vélt videofelvételt egy vámpír kezei közül, ezzel a saját vesztébe rohanva, avagy éppen én, aki a létező legnagyobb fenyegetést hordoztam magamban rá nézve.

Renée őszintén ledöbbent.

– Igen! Hogy találtad ki? – kérdezte meglepetten, de a Phillel együtt töltött akkori időszak, amikor mindez kiderült még mindig átjárta, és most, hogy végre látta Bellát felébredni, a felszínre engedhette a boldogságát. – Méghozzá a Sun, gondoltad volna?

– Hát ez nagyszerű! – mosolygott Bella bátortalanul, nem értettem, hogy Renée hogy nem veszi észre, amit még én is láttam az ő gondolatain keresztül Bella arcán. A lányának fogalma sem volt, melyik baseball csapat melyik.

Renée gondolatai csapongtak, nehezen lehetett kikövetkeztetni, hogy mikor melyik dolgot mondja ki hangosan. Ahogy az élete, ő maga is tökéletes káosz volt.

– És Jacksonville annyira fog tetszeni neked – bökte ki végül azt, amiről eddig azt hittem, hogy nem beszélte még meg Bellával. Viszont úgy tűnt, ez már eldöntött tény, a fejében már egy előre elképzelt otthont megteremtett hármuknak a napos vidéken. A lélegzetem is visszafojtva vártam, hogy Bella miként reagál, de ő legnagyobb kétségbeesésemre csak hallgatott, és kábán nézett az anyjára. – Egy kicsit aggódtam, amikor Akront kezdte emlegetni Phil, tudod, az a sok hó meg minden, hiszen tudod, mennyire utálom a hideget, na de Jacksonville. Ott mindig süt a nap, és a levegő sem olyan párás. És tündéri házat találtunk, sárga, fehér szegéllyel, és a veranda pont olyan, mint azokban a régi filmekben, meg ott az a hatalmas tölgyfa, és az egész alig pár percnyire a tengertől. És neked is lesz saját fürdőszobád...

– Várj már, Anyu! – szakította félbe Bella az ömlengést, én pedig feszült figyelemmel vártam, hogy a fürdőszoba ötlet nem tetszik neki, vagy a sárga szegély. – Miről beszélsz? Én nem megyek Floridába. Én Forksban lakom.

Ledöbbentem... nem értettem. Mire akart ezzel célozni? Az ő helye nem a fénytelen és esős hegyi városkában van, hanem a napfényben, a tengerparton, ahogy az anyjának is. Ebben nagyon hasonlítottak egymásra. Bella is leszögezte már az elején, hogy mennyire nem szereti a hideget és a nedvességet, később pedig kifejtette, hogy Forksban minden zöls, amit ő barnának ismert.

Fordított agya ismét megmutatta magát, hiszen ahelyett, hogy repesve ugrott volna az anyja nyakába, úgy nézett rá, mintha elment volna az esze, de legalábbis tökéletes képtelenségeket beszélt volna.

– De most már nem kell ott laknod többet, csacsikám – nevetett Renée felszabadultan, láttam a fejében, hogy ő sem érti, mire akar Bella kilyukadni. – Phil mostantól sokkal többet lesz otthon... Többször is átbeszéltük a dolgot, és eldöntöttem, nem rohangálok vele ide-oda, hanem az idő egyik felét veled töltöm, a másik felét vele.

Kedves dolog volt tőle, hogy nem árulta el, vitaforrásaik fő témája a költözés volt. Philnek nem fűlt hozzá a foga, hogy letelepedjen, de úgy tűnt, Renée ebből kivételesen nem enged.

– Anyu... – Bella tétovázott, én pedig Reneével együtt vettem a levegőt, összevontam a szemöldököm, vajon Bella valóban azt mondja-e, amit hallok.

23. Patthelyzet (3.rész) 26 Aug 2009 12:08 PM (15 years ago)

Azt gondolná az ember, hogy egy vámpírtámadás után legalább fájna valamije, de Bellának egyetlen aprócska tű okozott problémát, ami ráadásul a gyógyulását szolgálta.

– Fél a tűtől – jegyeztem meg inkább csak magamnak, félhangosan, hitetlenkedve csóváltam a fejemet. – Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka, hogy halálra kínozza... ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele. Viszont egy infúzió, ugye...

A szemeit forgatta, aztán váratlanul más témába kezdett.

– Na és te miért vagy itt? – kérdezte, mire a szemeibe fúrtam az enyémet.

Mire gondolt, sehogyan nem értettem, kivételes erővel támadt fel a frusztrációm, amiért nem bírtam megfejteni agyának rejtélyes működését. Nem is értettem miről beszél, ám akkor, mintha kattant volna egyet az agyam, beugrott, mire célozhatott.

Persze teljesen logikus volt, mégsem számítottam rá, hogy távol akar tudni magától. Megdöbbentő volt számomra a saját reakcióm is, mintha tőrt döfött volna keresztül a szívemen, vagy éppen azon a szervemen, amivel a végtelen szerelmet éreztem iránta.

Láttam magam a szemeiben, ahogy a szemöldököm egyetlen vonallá olvad össze a gondolatra, távol kell lennem tőle.

– Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra, csak hogy csipetnyi időt nyerjek magamnak.

Szemei tágra nyíltak, légzése felgyorsult, ahogy rémülten rám nézett. Rémülete ezúttal valóságos felüdülés volt számomra.

– Dehogyis! Úgy értettem, hogy anyám mit gondol, miért vagy itt? Mielőtt visszajönne, muszáj tisztáznunk, mit mondjak neki? – magyarázta, és eszembe jutott a felelősségtudata. Előrelátó volt, magamban tudomásul vettem újra, míg a másik felem repesve ujjongott, amiért mégsem igazolódott be a borúlátásom.

– Vagy úgy! Azért jöttem Phoenixbe, hogy észre térítselek, és rábeszéljelek, gyere vissza Forksba – magyaráztam megkönnyebbülten, a szokásos betanult stílussal, amit az évek során magunkra vettünk az ehhez hasonló helyzetekre vonatkozólag. – Beleegyeztél, hogy találkozzunk a hotelben, ahol Carlisle-lal és Alice-szal megszálltunk, mert természetesen szülői felügyelettel érkeztem, de hasra estél a lépcsőn, és... – nem akartam még egyszer elismételni, tisztában voltam vele, hogy Bella minden információt szomjazva iszik, aztán tárol, amit ezekben a pillanatokban elejtek neki. Legyintettem. – ... a többit már tudod. De nem muszáj pontosan emlékezned: remek mentséged van rá, ha a történeted némely ponton zavaros.

Vártam, míg megemészti a hallottakat, biztos voltam benne, hogy nyüzsögnek benne a kérdések, én pedig türelmes voltam. Évekig is vártam volna, ha arra van szüksége, nem bántam, csak hallhassam, lássam, érezzem.

– Van egy-két hiba a történetben – jegyezte meg, megrándult a szám sarka a visszafojtott mosolytól. Sejthettem volna, hogy hibákat keres, de Alice-t lehetetlen volt rajtacsípni. – Például hiányzik a törött ablak.

– Nem igazán. Alice nagy élvezettel gyártott bizonyítékokat – magyaráztam félmosollyal az arcomon. – Mindenre gondolt, és nagyon meggyőzően tette, úgyhogy ha gondolod, akár be is perelheted a szállodát. Nem kell aggódnod semmi miatt! – nyugtattam meg, míg kőkemény kézfejemmel végigsimítottam arcának bársonyosan puha bőrét. – Most csak az a dolgod, hogy meggyógyulj!

Szíve váratlanul olyan őrült iramba kezdett, hogy még a monitor is hangos pittyegéssel jelezte a rendellenességet. Rémülten rántottam el a kezemet, hátha valamit rosszul csináltam, de Bella nem úgy nézett ki, mint akinek az állapota rosszabbra fordult, inkább...

– Ez kínos – motyogta zavartan, bőrének színe pedig felöltötte azt a színt, amelyet a legjobban szerettem rajta és elpirult.

– Hmm, kíváncsi lennék... – kezdtem kuncogva, de aztán a hangom elhalkult, ahogy közeledtem hozzá. Szinte hihetetlen volt, az egyik pillanatban még a Volturi jár a fejemben, majd Bella gyógyulásáért görnyedek összeroncsolt teste fölött, a következőben pedig már a piruló ajkait csókolom.

Bódítóan hatott rám az illata, a gyomrom helyén hatalmas sziklát éreztem, hallottam szívének őrült ritmusát, ahogy forró vére száguldott a vénáiban. Épphogy megérintettem az ajkait, a monitor csipogója olyan tempót diktált, amelyet már nem bírt, majd hirtelen elhallgatott. Riadtan egyenesedtem fel, aztán ellenőriztem a monitoron látható adatokat. Minden rendben volt, még a saturáció is a normális 99%-ot mutatta.

Megnyugodtam, mosolyogva rájöttem, hogy kifejezetten hízelgő rám nézve ez a reagálási mód, amit Bella produkált a közelségemre.

– Látom, most még jobban kell vigyáznom rád, mint általában.

– Még meg sem csókolhatlak rendesen – jegyezte meg bosszankodva, szemei közt a ránc mímelve odaerőszakolta, mert a szemei mosolyogtak. – Ne akard, hogy én menjek oda hozzád!

Elmosolyodtam. Bella és a fenyegetései mindig jókedvre derítettek, és bár szívesen végignéztem volna a kivitelezését, mégis engedelmesen fölé hajoltam. Éppen úgy zajlott minden, ahogy néhány perce, de ezúttal nem akartam megállni, ízlelni szerettem volna mézédes ajkait, figyelmen kívül hagyva a monitor pittyegését, de valami mégis elvonta a figyelmem.

23. Patthelyzet (2.rész) 24 Aug 2009 12:53 PM (15 years ago)

Csak nézett rám rejtélyes mélységeket szántó barna szemeivel, én pedig megint éreztem a szokásos frusztrációt, amit áthatolhatatlan elméje okozott nekem. Arcán a megkönnyebbülés oda nem illő érzelme telepedett meg, de nem értettem, miért. Semmi oka megkönnyebbülésre, hiszen csaknem meghalt miattam. Mégis megkönnyebbülés áradt a tekintetéből, és talán bűnbánat.

– Edward, annyira sajnálom! – suttogta sajnálkozva, mire én megráztam a fejem.

Merő képtelenség a történtek miatt bocsánatot kérnie. Mégis én vagyok leginkább a felelős, az ő bűne csak annyi, hogy beleszeretett a számára legveszélyesebb lénybe a világegyetemben.

– Sss! Most már minden rendben lesz! – ígértem keserű szájízzel.

Egyetlen vámpír – sem más hozzánk hasonló veszélyes lény – nem fenyegeti már a testi épségét, ezért, ha úgy dönt, kénytelen leszek elhagyni Forksot és környékét, amíg Bella ott él. Ahogy ránéztem a tetőtől talpig gézbe bugyolált testére, biztos voltam benne, hogy milyen választ kapok kimondatlan kérdésemre.

– Mi történt? – kérdezte összeráncolva a homlokát. Bármit megadtam volna, csak ne kelljen többé aggódnia, vagy akár fájdalmat éreznie.

– Majdnem túl későn érkeztem. El is késhettem volna – vallottam meg lelkiismeret furdalásom minden valóságával, amit magamban hordoztam az elmúlt néhány napban. Önmarcangolásom alól csak Bella nyújthatott feloldozást, és Alice szerint, akivel legújabb látomása óta csak telefonon beszéltem, meg fog lepni engem. Ez korántsem volt meglepő hír, hiszen Bella soha nem a várt, a megszokott módon reagált dolgokra, ezért biztos voltam benne, hogy a megtörtént szörnyűségeket is egészen máshogy fogja értékelni, ahogyan más, épeszű ember.

– Olyan buta voltam, Edward. Azt hittem foglyul ejtette anyut – ismerte el a hibáját ő is, mintha ezt sokkal nagyobb véteknek tartaná, mint amit én elkövettem.

– Mindnyájunkat becsapott – mutattam rá, de mintha nem is hallaná, amit mondok, folytatta.

– Föl kell hívnom Charlie-t és anyut – mondta kétségbeesetten, de gyorsan félbeszakítottam, mielőtt belemelegedne a túlzott felelősségtudatába.

– Alice már felhívta őket. Renée itt van a kórházban. Most éppen elment, hogy egyen valamit – magyaráztam türelmesen, de láttam, ahogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a pánik.

– Anyu itt van? – riadt meg, én pedig döbbenten figyeltem, ahogy megpróbál felülni. Ezt meg hogy gondolja? Napokig altatásban, aztán hirtelen felébred és fut néhány kört, csak hogy anyuci megnyugodjon?

– Mindjárt visszajön – nyugtatgattam, miközben a vállánál fogva gyöngéden visszanyomtam a párnái közé. – Neked viszont nyugton kell maradnod.

Figyelmeztetésem süket fülekre talált, mert tovább rémüldözött egy ilyen semmiségen.

– De mit mondtatok neki? –kérdezte, láttam az arcán, hogy próbálja felfogni a történteket, de nem kerülnek a puzzle darabkái a helyükre a fejében. – Mit mondtatok neki, hogy kerültem ide?

– Hogy gurultál vagy két lépcsőfordulónyit, aztán kiestél egy csukott ablakon – magyaráztam a mesénket, és kivételesen büszke voltam Alice kreációjára, amivel mindenki fejét ügyesen teletömte. Láttam Bellán a feszültséget, nem akartam, hogy túl sokat agyaljon, inkább pihennie kellett volna, de annyira jó volt végre a szemébe nézni és szót váltani vele, hogy reméltem Renée valóban nagyon éhes volt. Igyekeztem kicsit jobb kedvre deríteni. – Lásd be, nincs ebben semmi hihetetlen!

Úgy tűnt, lehiggadt kissé, akadozva felsóhajtott, aztán végignézett magán, mintha fel akarná mérni, miért fáj ott, ahol nem lát sérülést.

– Mennyire súlyosak a sérüléseim? – kérdezte, én pedig egy pillanatra összeszorítottam a fogaimat.

– Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén, s jó sok vért veszítettél. Többször is kaptál vérátömlesztést – már az emléktől kirázott volna a hideg, ha képes lettem volna rá, de így csak egy fintorral fejeztem ki a nemtesztésem. – Nem mondhatnám, hogy a kedvemre volt, mert egy időre teljesen megváltozott a szagod.

– Legalább részed volt egy kis változatosságban! – vetette oda incselkedve, de megráztam a fejem.

– Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem – jelentettem ki határozottan, nem voltam vevő az egészségére vonatkoztatott tréfáira, amikor előttem feküdt egy kórházi ágyon.

– Hogy bírtad megtenni? – suttogta szinte hangtalanul, én pedig lesütöttem a szemeimet, nehogy meglássa bennük a szörnyet, amely csaknem elvette az életét.

Elterelésképpen a tenyerembe helyeztem gézbe tekert kezét, és lágyan simogattam, mintha a porcelánnál is törékenyebb lenne. És az is volt... számomra.

– Magam sem tudom – sóhajtottam, de képtelen voltam a szemébe nézni. Rájöttem, nem is az ő pillantásától félek, hanem attól, ahogyan meglátom magam a tekintetében. Vérének íze halványan belengte a szobát illat formájában, de az emlékeimben élénken megmaradt az aromája, amit sehol máshol nem érezhettem, csak Bellánál.

Nem nógatott, egyszerűen kivárta, míg önszántamból színt vallok.

– Lehetetlen volt... abbahagyni – mondtam végül csöndesen, szemeimmel a géz redőit tanulmányozva, gondolatban felidézve a pillanatot, amikor Bella vére a számba ömlött. Már a gondolatra elöntött a szomjúság, torkomban lángolva támadt fel a szomjúság, égetően fájt, de aztán felidéztem, ahogy sikeresen eltéptem az ajkaimat a karjáról. Rádöbbentem, hogy amit érezek, büszkeség. Talán először a létezésem alatt, büszke voltam magamra... arra, amit tettem, illetve nem tettem meg. – Lehetetlen, de én megtettem – magyaráztam neki és az önelégültségem kifejezetten mulattatott, ezért tudtam végre ránézni. Szemeiben sem félelem, sem megvetés nem tükröződött, csupán kíváncsiság. Elmosolyodtam, ugyan mi mást várhattam tőle? – Úgy látszik, tényleg nagyon szeretlek.

– Talán nincs olyan jó ízem, mint szagom? – incselkedett mosolyogva.

– Sokkal jobb – ismertem be, bár inkább hangzott győzködésnek. Ebben a dologban legalább elégedettnek kellett lennie magával. Nem férhetett kétsége ebben a dologban, ami a vérének a tökéletességét illette. – Még annál is jobb, mint képzeltem volna.

– Sajnálom – mentegetőzött, mire égnek emeltem a szemeimet.

Annyira jellemző Bellára. Megkönnyebbültem, hogy nincs semmi baj a fejével, maradt odabenn minden éppoly fordítottan, mint a "balesete" előtt.

– Hogy valakinek éppen ezért jusson eszébe bocsánatot kérni.

Összeráncolta a homlokát.

– Miért, mi az, amiért bocsánatot kellene kérnem? – kérdezte naivan, mire keményen a szemei közé fúrtam a tekintetem.

– Azért, hogy kis híján örökre megfosztottál magadtól – jelentettem ki.

– Sajnálom – felelte őszintén, én pedig megenyhültem.

– Tudom, miért tetted – igyekeztem megnyugtatni, de azért nem bírtam magamban tartani a véleményemet. – Persze, attól még tökéletes őrültség volt. Meg kellett volna várnod, el kellett volna mondanod nekem.

Szinte esdekeltem, könyörögtem neki, hogy miért nem az ép eszére hallgatott, kivételesen cselekedhetett volna normálisan, a létfenntartó ösztöneire hallgatva. De az nem ő lett volna.

– Nem engedtél volna el – mutatott rá, én pedig hevesen bólintottam.

– Nem – helyeseltem, keményen néztem a szemébe, és szinte ígéretként folytattam. – Nem bizony.

Figyeltem, hátha reagál valamit, de legnagyobb rémületemre fájdalmasan fintorgott. Azonnal odahajoltam, pedig tudtam, hogy semmit nem tehetek a kínjai enyhítésére. A kezem már indult a nővérhívó gombja felé.

– Mi baj van, Bella?

– Mi történt Jamesszel? – kérdezte hirtelen, amivel teljesen meglepett és összezavart egy pillanatra.

Leállt nekem az idő, gyorsan ellenőriztem a monitort, ami az állapotához képest normálisnak mutatta Bella állapotát. Az egyetlen, ami eltért az oxigén saturáció volt, de ezt betudtam a váratlan ébredésének. Azért igyekeztem fél szemmel figyelni, hogy ha esetleg a kritikus százalék alá esne, akkor azonnal értesíthessem az éjszakás nővért vagy az ügyeletes orvost.

– Letéptem rólad – feleltem végül, mikor meggyőződtem róla, hogy viszonylag jól van. Számomra hosszabb idő volt, de biztos voltam benne, hogy Bellának nem tűnt fel a kis szünet. –, aztán Emmett és Jasper végeztek vele.

Mai napig beleőrültem a gondolatba, hogy nem vehettem részt annak a kivégzésében, aki ezt művelte Bellával. Szerettem volna minden dühömet és gyűlöletemet rázúdítani a vadászra abban a pillanatban, amikor megláttam abban a teremben.

– Nem láttam Emmettet és Jaspert abban a balett-teremben – jegyezte meg kissé összezavarodva összevont szemöldökkel. Mennyire szerettem volna kisimítani a redőket a homlokán, és bármit megadtam volna, ha újra láthatom a mosolyát felragyogni.

– Ki kellett menniük... – magyaráztam, majd habozva hozzátettem. – ... túl sok volt a vér.

Pillanatnyi szünet, megemésztette a hallottakat, aztán továbbra is kíváncsi tekintettel fordult hozzám. Nem fogytak a kérdései, és én – bár tudtam, hogy pihennie kellene – igyekeztem minél türelmesebben vázolni neki a helyzetet.

– De te ott maradtál – jegyezte meg csöndesen, ámulattal.

– Igen, én ott maradtam – hagytam rá természetesen, hisz mit is tehettem volna.

Láttam rajta, mennyire igyekszik visszaidézni a történtekből bármit, talán olyasmit is, amiről lemaradt. Szerettem volna, ha a kellemetlen emlékeket sikerül kitörölnie az elméjéből.

– És Alice és Carlisle is... – folytatta az emlékezést, én pedig bólintottam újra.

– Ők is szeretnek téged, tudod – mutattam rá, hogy megnyugodjon, nem esett senkinek nehezére a közelében maradnia, de ehelyett rémület futott át az arcán, aztán a felismerés.

– Látta Alice a videófelvételt? – kérdezte riadtan, sajnálkozva, bennem pedig újonnan kelt életre a gyűlölet, és a megvetés, amit a vadász felé éreztem.

– Igen, látta – feleltem tömören, aztán hozzáfűztem, mert Bella nem tudhatta, mit jelent Alice számára ez a töredék információ a múltból. – Azelőtt nem is sejtette, miért nem emlékszik semmire.

– Tudom – mondta Bella, én pedig meglepődtem. Úgy látszik, valóban baráti viszony alakult ki Bella és a húgom között. Nem is értettem, min lepődtem meg, hiszen Alice korábbi látomásai már jelezték a dolgok ilyetén fordulatait, mégis döbbenet volt Bellától olyan információt hallani, amit nem én árultam el neki.

– Most viszont már tudja – jegyezte meg keserűen, aztán megmozdult, majd feljajdult. – Áuu!

– Mi a baj? – kérdeztem és aggódva ellenőriztem a monitort. Komolyabb változást nem láttam, ezért nem értettem a kifakadását.

– Tűk – mondta és fintorogva bökött a karjába behelyezett kanülre, aztán valahová a falra szegezte a tekintetét és igyekezett nem elájulni.

23. Patthelyzet 22 Aug 2009 12:42 PM (15 years ago)

Forró nyári nap volt, de szerencsénkre elbújt egy hatalmas, sűrű felhőréteg mögött, ezért olyan volt, mintha üvegbúra alá tették volna Phoenixet. A fülledt meleget az emberek többsége önmagukhoz hűen élte át: agresszívek és ellenségesek voltak, de Carlisle szerencsére rendelkezett annyi tapasztalattal, hogyan lehet levenni a lábukról a fáradtságtól és hőségtől tompa ügyeleteseket. Én az autó kesztyűtartójából kaptam egy napszemüveget az orromra, nehogy feltűnjön bárkinek a szemem, amit Bella vére festett vörösre.

Csaknem három napig tartott az őrület, Bellát a mesterséges altatás tartotta egy olyan helyen, ahová én képtelen voltam követni. A szemeim viszonylag hamar, másnapra nyerték vissza normális csillogásukat, ahogy azonban telt az idő, és én nem óhajtottam tapodtat sem mozdulni Bella ágya mellől, egyre sötétebb színt öltöttek.

Alice minden látott, a jövő már nem burkolózott ködös homályba. Részletesen ecsetelte, hogy Bella a szállodában éppen hozzánk indult a földszintre, de a lépcsőfordulónál az útjába került egy takarító kocsi, amin keresztülesve legurult a lépcsőn és kizuhant egy zárt ablakon. Ez a magyarázat mindenkinek kellőképpen hihető volt, ráadásul a szálloda igazgatósága ezek után mindenben sokkal szívélyesebben segítettek Jaspernek és Alice-nek, akik őszinte felháborodással mutogatták a bizonyítékokat, amiket annak előtte ők maguk gyártottak.

Renee csütörtök éjjel ért a kórházba, fáradt volt, elcsigázott, és halálra rémült, amiért a lányát ilyen állapotban látta. Egészen más gondolatok mászkáltak a fejében, mindenféle rendszer nélkül, mint amit Belláról gondoltam volna, milyen rendszerrel működhet az agya. Mindenkivel kedves volt, de szertelen és éppoly ügyetlen, mint a lánya. Láttam a fejében az elmúlt napjainak az eseményeit, láttam Philt is, aki szárnyalt a boldogságtól, amikor kiderült, hogy melyik csapat szerződtette, és végtelenül csalódott volt, amiért Renee-nek ott kellett hagynia őt Floridában.

A napok hosszú éveknek tűntek, az órák mázsás ólomlábakon vánszorogtak, míg Bella ébredésére vártam. A vérátömlesztések nem pusztán azért érintettek nehezen, mert a bűntudat kínzott, hogy Bella ilyen állapotba került miattam, de még ráadásul az illata is teljesen megváltozott. Lehetetlen, Bellához nem illő esszenciák voltak, frusztráló volt őt nézni és valaki más illatát érezni, nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor végre a szíve erőteljesen pumpálni kezdte azt a vért, amit a sors számomra fejlesztett ki.

Péntek reggel Renee már jobban nézett ki, a gondolatai is kisimultak, talán a Phillel való előző éjjeli telefonbeszélgetés nyugtatta meg, mindenesetre már nem tűnt egészen tébolyultnak, ha Bellához közelített. Azon a reggelen már tudott annyira tisztán gondolkodni, hogy feltűnjön neki, állandóan, szünet nélkül Bella ágyánál virrasztok, de ahhoz legalábbis elég koncentráltan gondolkodott, hogy szóba is hozza. Korábban már találkozott Alice-szal és Carlisle-val és természetesen el volt bűvölve tőlük.

– Ha szeretnél elmenni, enni vagy tisztálkodni a szállodába, akkor menj nyugodtan, én maradok egy darabig vele – ajánlotta fel kedvesen, de én azonnal készen álltam az udvarias visszautasító válasszal.

– Köszönöm, de míg nem voltál itt, addig én is elintéztem az ilyen irányú teendőimet. Inkább maradnék én is, ha nem bánod – igyekeztem hatni rá a mosolyommal, hogy eloszlassam a kételyeit velem szemben, de hiába volt megnyerő a külsőm, amire minden ember ugyanolyan imádattal reagált, úgy tűnt, Renee csak a lányának hajlandó elhinni, hogy valóban nem akarok rosszat neki.

– Ahogy gondolod – felelte szintén mosolyogva, de gondolataiban gyanakvóan méregette minden mozdulatomat. Egy ideig a csöndet csak a Bella ágya fölé erősített monitor ütemes pittyegése törte meg a csendet, de végül Renee nem bírt a kíváncsiságával. – Szóval együtt jártok az én Bellámmal, igaz?

Megrándult a szám sarka a megfogalmazásra, de nem tettem szóvá. Némán vettem tudomásul a célzást, mint amolyan figyelmeztetést, hogy Bella nem tartozik hozzám. De ennek eldöntését kizárólagosan Bellára bíztam, mert én továbbra sem voltam képes arra, hogy elmenjek, és hagyjam élni a saját életét, ami egy olyan világhoz köti, ahol nekem hosszútávon nincs helyem.

– Mondhatni... igen... együtt járunk – feleltem, gondosan megválogattam minden szavamat, figyelve a reakcióit.

"Választékosan fogalmaz, és nagyon csinos, a család többi tagjával együtt... vajon mit csinálhatnak Forksban?" – Renee elmélkedése rádöbbentett, hogy Bella kitől örökölhette az éleslátását.

A délelőtt ilyen közbeszúrós finoman célozgató kis kérdésekkel telt, csakúgy, mint a nap hátralévő része, Renee igazán szórakoztató egyéniség volt. Megesett, hogy egy kérdést kétszer tett fel, vagy ami fontos lett volna, és gondolatban már megfogalmazta, de mire odajutott volna, hogy elmondja, már elfelejtette. Sikerült egy kicsit elvonnia a figyelmem az önmarcangolásról, amely már szinte beterített, mint valami hatalmas sárkupac, ami ragad és lehetetlen lemosni.

Késő éjjel lehetett, amikor Renee gyomra hangos mordulással megtörte a kórterem csendjét. Ezen jót nevettünk, aztán rávettem, hogy nézzen be a büfébe.

– Azzal nem segítesz rajta, ha téged is a földről kell összekaparni – nógattam, mire kissé bizonytalanul meresztette a szemeit Bella továbbra is mozdulatlan testére, de végül elszánta magát és elindult a földszint felé. Közben megállt, hogy beszéljen az éjszakás nővérrel, figyeljen ránk, míg ő távol van. Mindig megmosolyogtatott a felém irányuló aggodalma, hisz ha tudná, mi is vagyok, valószínűleg ő maga próbálkozna meg a lehetetlennel, hogy eltávolítson Bella közeléből.

Amikor elment leültem a kis székre, ami a vendégeknek volt fenntartva, és az államat az ágy szélének támasztottam. Figyeltem az arcát, hátha megszólal álmában, mint amikor otthon aludt, de olyan mély altatásban volt, hogy egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Minden nap ugyanabban a pózban, ahogy a mosdatás után hagyták, úgy maradt reggelig és így tovább.

Ez a pénteki éjjel azonban más volt. Ahogy ott figyeltem, az arca alig néhány centire az enyémtől, végre megmozdult. Persze Bellától természetes módon az első mozdulata is önpusztító volt: ép kezével az oxigént adagoló csövet próbálta kiszedni az orrából.

– Azt már nem! – kaptam a keze után, és fagyott ujjaim közé temettem forró kezét. És akkor, ha csöndesen is, de meghallottam a hangját, amint kimondja végzetének nevét, aminél jobban semmi nem imádhatta őt, és ami csaknem a vesztét okozta.

– Edward?

22. Türelmetlenség (3. rész) 20 Aug 2009 12:37 PM (15 years ago)

– A tűz! Valaki oltsa el a tüzet! – Bella sikolya bezengte a termet, beleégette magát átkozott memóriámba, mint valami intő figyelmeztetésként arra, ki vagyok én, és kicsoda ő.

Emmett és Jasper is meghallották, akik éppen benzint próbáltak szerezni, ezért elindultak a közeli benzinkút felé. Nem volt időm rájuk koncentrálni, nem is akartam. A döbbenettől elakadt a lélegzetem.

– Carlisle! A keze! – lehelte Alice.

– Megharapta! – döbbent le Carlisle is, a bűntudat elemi erővel lángolt fel bennem.

Mekkora borzalmakat kell átélnie miattam, csak mert létezem. Iszonytató volt ebben a gyötrelemben látnom őt, vonaglott a fájdalomtól, mi pedig tehetetlenül figyeltük a kínjait. Pontosan tudtuk, min megy keresztül ebben a pillanatban, mind átéltük ugyanezt, és tisztában voltunk, hová vezet a szenvedése. Nem! Nem lehet ilyen vége... nem lehet ez a sorsa Bellának!

"Tudtam, Edward, láttam, emlékszel!" – sugallta felém Alice, és ha tetszett, ha nem belém szuggerálta a látomását, amiben Bella jövőjének két kizárólagos útját mutatta: amikor megölöm, és amikor átváltoztatom.

– Edward, meg kell tenned! – utasított akaratosan és sürgetően Alice, miközben márványujjaival letörölte Bella könnyeit.

– Nem! – kiáltottam kétségbeesetten a húgomnak és minden egyéb abszurd feltételezésnek, ami kipattant jövőbelátó agyából, de a szemeim Bella szenvedő arcára tapadtak. Képtelenség, hogy ártsak neki, nem lennék képes megölni.

– Alice! – lehelte Bella segélykérőn, fájdalma az én gyötrődésem volt.

– Van még egy esély – vetette közbe Carlisle, mire mindketten meglepetten néztünk rá.

– Micsoda? – kérdeztem kapva a szavain, mintha a szakadék fölött csüngtem volna, és az apám kivetette nekem az utolsó darab kötelet, nehogy a mélybe zuhanjak.

– Megpróbálhatod kiszívni a mérget – javasolta, de a gondolatai határozottnak tűntek. – A seb viszonylag tiszta.

Úgy néztem rá, mintha lehetséges volna, hogy egy vámpír elveszítse az ép elméjét. Hogy is juthat ilyen őrültség a fejébe? A legképtelenebb gondolat, ami valaha átfutott briliáns elméjén, és úgy tűnt, nem csak én kételkedem a terv kivitelezhetőségében.

– Gondolod, hogy sikerül? – kérdezte Alice, és fejében Bella élettelenül a semmibe meredő tekintete lebegett.

– Nem tudom – felelte Carlisle őszintén, de elszántan. – De mindenképpen sietnünk kell.

– Carlisle, én... – mit is mondhatnék? Hiszen Bella vérére áhítozom, amióta ismerem. – Nem hiszem, hogy meg tudom tenni – vallottam meg végül szégyenkezve, kín volt minden perc, amit Bella ilyen állapotban töltött. Vonaglásai mutatták nekem, milyen szánalomra méltó is vagyok valójában.

– Neked kell döntened, Edward, akár így, akár úgy – magyarázta, aztán mintha olvasna a gondolataimban, hozzátette. – Én nem segíthetek. El kell állítanom ezt a vérzést, ha vért veszel a kezéből.

Ördögi csapdába kerültem, és a hurok nem engedett szabad utat, csak ha valami módon kárt teszek Bellában.

– Edward! – sikoltotta, szemeit leszorította a pokoli fájdalom.

Segíteni akartam, ha tehettem volna, minden fájdalmát azonnal átvállalom. Első emlékünk a keserű, halhatatlan létezésből az a fájdalom, amelyet Bella érzett ezekben a hosszúra nyúló percekben. Szinte éreztem a kínt, amely végigszántja törékeny idegeit. Tudtam, ha nem teszek semmit, akkor még legalább három napig fog ebben a félelmetes fájdalomban vonaglani, mintha az ereiben nem vér, hanem vulkáni láva folydogálna.

Tétováztam, s gyötrődve figyeltem, amint kinyitja a szemeit, és rám emeli fájdalomtól elsötétült tekintetét. Tudtam, hogy ezt a pillantást soha, míg létezem, nem fogom elfelejteni. Barna szemeiben tengernyi kín örvénylett, én pedig gyűlöltem magam, amiért gyáva módon tétovázok.

De a vére annyira csábító, az illata... akkor hogyan lennék képes ellenállni, ha már megízleltem?!

– Alice, hozz már valamit, amivel rögzíthetem a lábát! – csattant fel türelmetlenül Carlisle, amikor észrevette a húgom szenvedését.

Hálás voltam Alice-nak, aki kitartott, pedig láttam a fejében, milyen nehezére esik kontrollálnia magát, de egy látomás segítette, amiben boldogan újságolja Jaspernek, hogy ellenállt Bella vérének. Mennyire jó is volt neki, a víziói segítették, bárhogy is alakult a sorsa. Kerestem a fejében, hátha meglátom magamat, amint elengedem Bella kezét, de nem volt semmi. Semmi! Kétségbeejtő, őrjítő... ilyen bizonytalanságot soha nem éreztem még.

Végre eljutottam egy szintre, elértem, hogy együtt tudjak lenni Bellával anélkül, hogy egyfolytában meg akarnám ölni, erre tálcán kínálják fel nekem. Megkóstolhatod, de ne fogyaszd el mindet! Mintha valóban egy leszokott heroinistának nyújtanának tűt és fecskendőt egy adag heroinnal.

"Túl sok vért veszít, nem várhatunk tovább!" – elmélkedett Carlisle, miközben a Bella homlokán éktelenkedő sebet ellenőrizte. A táskájából rugalmas pólyát vett elő, hogy majd szükség esetén, ha sikeresen kiszívtam a testéből a mérget, nyomókötést készíthessen rá. Carlisle egy pillanatig tétován, üres fejjel bámult a semmibe, majd határozottan fordult hozzám, és keményen a szemeimbe nézett. Gondolatai és szavai tele voltak bizalommal.

– Edward, most kell megtenned, vagy késő lesz!

Bellára néztem, összekapcsolódott a tekintetünk és ebben a perben nem tudtam volna eldönteni, melyikünk szenved jobban. Könyörgött, gyötrődött, mégis kíváncsi volt, mire alakulnak a dolgai az elkövetkezendő néhány percben. Vámpír lesz vagy halott, vagy talán valami csoda folytán mégiscsak sikerül megállnom és talán olyan élete lehet, mint ennek a borzalomnak a megkezdése előtt.

Szemeim résnyire szűkültek, ahogy néztem a szeretett arcot, és ha semmi másban nem is egyvalamiben teljesen biztos voltam: nem engedhetem, hogy Bella átváltozása befejeződjön. A mi fajtánk létezésénél még a halál is jobb, könnyű álom csupán, ezért döntöttem. Ha választanom kell Bella vámpírléte és az életének vége között, akkor inkább haljon meg. Jobban el bírtam viselni a gondolatot, hogy énmiattam halt meg – így követhetem a Volturi segítségével, ahogy tervezgettem idefelé jövet –, semmint létezzen egy örökkévalóságon keresztül gyűlölve önmagát azért, amivé tettem.

Alice ráült Bella lábára, lefogta ép kezét, Carlisle úgy zárta két karja közé Bella fejét, mintha satuba szorította volna, én pedig elszántam kulcsoltam az ujjaimat a csuklójára. Összeszorítottam a fogaimat, bőre forrón lángolt fagyott bőröm alatt, vére csábító dallammal töltötte be a torkomat, s a szörnyeteg kacagva tombolt feltörve a mélyből ahová temettem és kínoztam hónapokig.

Szorosabbra fontam az ujjaimat, nehogy elránthassa, aztán a csuklója fölé hajoltam, s bár irtózott minden porcikám, ajkaimat oda tapasztottam, ahol James fogainak nyomát éreztem. Bella puha, lágy bőrén borotvaéles fogaim csöndes roppanással hatoltak át, mint kés a puha vajban.

Az illata meg sem közelítette azt a csodát, amikor a számba ömlött forrón lüktető vére. Édesebb volt mindennél, amit valaha kóstoltam, selymesen simogatta mérgező fogaimat, torkomat, melyben a pokol összes lángja burjánzott. Éreztem James mérgét a vérében, de ez nem vette el a nektarikus esszenciáját Bella nektárjának. Nem telítődtem vele... többet akartam... még többet. Ha az örökkévalóságban mindig ízlelem, akkor sem éreztem volna elégnek.

Alig érzékeltem a külvilágot, hallottam Alice-t, ahogy csitítja Bellát, aki sikított szinte egyfolytában, és mintha Carlisle is próbált volna valamit a tudtomra hozni. Nem számított, semmi nem érdekelt, csak a forró vér, amit szünet nélkül szívtam Bella törékeny csuklójából.

Aztán egyszer csak csendesült a vére. Még selymesebb, még kívánatosabb, édesebb lett, és tudtam, hogy a vadász mérge kitisztult a vénáiból. tisztában voltam vele, hogy most kell megállnom, le kell állnom, különben Bellának vége lesz. Már nem hallottam sikoltozni, nem fájt neki, az én torkomban azonban még ott lobogott a tűz, szűnni nem akaró fájdalommal, mely kívánta, hogy még több vérrel csillapítsam.

Nem akartam abbahagyni, de Carlisle figyelmeztetései utat törtek maguknak tébolyult elmémbe, mely őrjöngve taszította ki az ép gondolatokat.

"Edward, ha tiszta a vére, állj le! Le kell állnod, különben vége lesz!" – sugallta felém, aztán, ahogy ezt az agyam felfogta, további figyelmeztetéseket fogadott be. Egyre többet, már Alice-t is hallottam.

"Atyaisten, Edward, megölöd!"

Az elmém önálló életre kelt, elszakítva magát a szörnyetegtől, mélybe taszítva, hogy többé ne kelljen előhívni. Bella kacagása csengett a fülemben, a mosolya ragyogott a szemeim előtt, simogatása az ajkaimat súrolta, és ekkor, mintha valami erős tárggyal fejbe vágtak volna tisztán láttam. Azonnal eltéptem a számat Bella csuklójáról, megőrizve magamban, mint keserédes emléket, hogy mit is rejt hártyavékony bőre, szívének ritmikus dallama.

– Edward – lehelte némán, ajkai alig mozogtak, talán még ő maga sem hallotta a saját hangját.

Igyekeztem összeszedni magam, míg Carlisle szorosan bekötözte a csuklóján a sebet. Őrjítő, képtelenség volt, de sikerült. Ránéztem a húgomra, láttam magam obszidián szemeiben, ahogy az ajkamon megcsillan Bella piros nedűje, szemeim vörösen villognak az elfogyasztott vérétől, de sápadt arcomon elégedett kifejezés telepedett meg.

"Tudtam én, hogy képes vagy rá!" – szuggerálta felém Alice, és rám kacsintott Carlisle feje fölött.

Benzinszagot is éreztem, tehát időközben Emmett és Jasper is visszatértek. Fókuszáltam rájuk, így egy kicsit könnyebben el tudtam vonatkoztatni Bella vérének illatától, mely továbbra is csábítóan lengte be a termet. A bátyáim a kocsinál várakoztak, amit még a reptérnél loptak el. Hallották, mi történt idebenn, mindketten ámulva gondoltak a történtekre.

– Itt van melletted, Bella – magyarázta Carlisle Bellának, míg újabb fehér kötéssel borította be ezúttal a fején tátongó sebet.

– Maradj, Edward, maradj velem – könyörgött erőtlenül, én pedig fölötte görnyedtem maradék vérét kívánva, mégis diadalittasan, amiért sikerült félbeszakítanom őrjöngő étvágyamat.

– Veled maradok – feleltem természetesen, hisz hová is mehetnék, ahol nem ő van? A létezésem már valóban Bellától függött.

Mélyet sóhajtott, megkönnyebbülten, mintha eddig nem sikerült volna egy tisztességes légvétel a tüdejének. Kábának tűnt, mintha álmos lenne, de bizonyára a morfium kezdett hatni a szervezetében most, hogy a méreg már teljesen kiürült.

– Sikerült? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

– Tisztának érzem a vérét – válaszoltam mosolyogva lanyhuló piros szemeimmel, és visszakacsintottam Alice-ra. – Valóságos morfium.

Alice rám vigyorgott, a megkönnyebbülés elárasztott bennünket, önfeledtnek éreztük magunkat, és bár Bella vérének illata körénk fonódott, a világ újra létezett a számunkra. A James által létrehozott rémálomból visszatérhettünk az emberek átlagos életébe.

– Bella! – szólította meg Carlisle, de úgy láttuk alig van magánál, a szemeit legalábbis nem volt képes nyitva tartani.

– Mmmm?

– Kialudt a tűz? – kérdezte Carlisle aggodalmasan. Ezt mindenképpen tudnunk kellett, mielőtt további lépéseket teszünk.

– Igen – suttogta. – Köszönöm, Edward!

Micsoda butaság ilyesmit megköszönni... Az egész lényemben tombolt az iránta érzett szerelem.

– Szeretlek – csak ennyit bírtam kinyögni.

– Tudom – lehelte, és ez éppen olyan lehetetlen válasz volt, amit egy ép Bellától is vártam volna.

Csöndesen felnevettem, éreztem, ahogy a megkönnyebbülés végigszántja az elmémet. Carlisle azonban sokkal józanabb volt nálam, igyekezett minél előbb a tárgyra térni, hogy rendezhessük a sorainkat, míg Alice lemászott Bella lábáról.

– Bella!

– Igen? – nézett fel Carlisle-ra kábán.

– Hol van édesanyád?

Renee-ről teljesen elfeledkeztem. Semmi nem számított, csak Bella, hogy ő életben maradjon, minden mást mellékesként könyveltem el. Carlisle irányában érzett tiszteletem ettől csak még nagyobb lett. Nem sokan bírnánk a friss vér közelében ilyen következetesen gondolkodni. Alice eddig bírta, kilibbent könnyed mozgásával az előtérbe, hogy valóra váltsa saját vízióját, amiben Jaspernek újságolja, milyen ügyes volt. Jasper persze mindenképpen irigykedni fog mindannyiunkra, amiért kibírtuk a vér csábítását.

– Floridában – sóhajtotta Bella, és szemei közt a homlokán megjelent az a ránc, ami jelezte nekem zárt elméje ellenére, hogy valami nem tetszik neki. – A vadász becsapott, Edward! Megnézte a videóinkat – ezt úgy mondtam, mintha saját magát okolná valami képzelt butasága miatt, de őrültség volt, hiszen a nyomkereső mindnyájunkat becsapott, nem csak őt. Kiváltképp engem. Bella kis szünetet tartott, aztán riadtan folytatta, miközben minden erejével azon volt, hogy ébren maradjon. – Alice! Alice, a videó... Ismert téged, Alice, tudta, honnét jöttél. Benzinszagot érzek.

Bella váltásait nehéz volt követni, mindenesetre annyit sikerült kihámoznunk, hogy a videó kamerát nem kellene megsemmisítenünk az épülettel együtt, amit James sírhelyének szántunk. Carlisle magához vette a készüléket, aztán megállt felettünk a benzines kannával, amit a bátyáim készítettek az ajtóba.

– Ideje elvinnünk innen! – figyelmeztetett, mire Bella csalódottan feljajdult.

– Nem, én inkább aludni szeretnék.

Összemosolyogtunk Carlisle-val, fejével az ajtó felé intett, míg én felnyaláboltam Bellát.

– Nyugodtan alhatsz, kedvesem, majd én viszlek – mormoltam, miközben az arcomat a hajába fúrtam, s magamba szívtam az illatát. Magamhoz szorítottam és elindultam vele az ajtó felé, hogy mielőbb kivigyem ebből a rémületből. – És most aludj, Édes!

Kivételesen úgy tűnt, hogy szót fogadott, mert azonnal mélyálomba zuhant. Micsoda megkönnyebbülés volt a karjaimban tartani, érezni testének melegét, hallani vérének vad zuborgását a vénáiban, és szívének gyönge, mégis jól kivehető ritmusát. Carlisle a vadász darabjaira locsolta a benzint, de csak akkor gyújtotta meg, amikor mi már az épületen kívül voltunk. A lángok magasra csaptak, mikor beültünk egy sötétített ablakú Mercedesbe, amiért Jasper rohant el, hogy ne kelljen a lopott autót használni.

– Hol van a kamera? – szegezte nekem a kérdést Alice, és átengedte a kormányt Jaspernek. Mi Bellával hátul ültünk, Carlisle bevágódott mellénk és átnyújtotta a készüléket a húgomnak. Alice mohón kapott utána, bizonyára hallotta, mikor Bella összefüggéstelenül említette őt is, mielőtt teljesen elájult volna.

– Húsz perc a kórház – jegyezte meg Jasper, gondolataiban merő elismerésként járkáltam fel és alá.

– Siessünk – mondta helyettem Carlisle. – Sokkot kaphat a vérveszteségtől.

A Mercedes motorja felbőgött, mi pedig egy emberként szegeztük a tekintetünket a videokamera kis képernyőjére. Az első amit meghallottunk Bella fájdalmas sikolya volt, és én innentől kezdve nem is nagyon tudtam másra figyelni. Bő órányi anyag volt a gépen, Alice úgy nyomogatta a gombokat, hogy a fájdalmas részek kimaradjanak. James monológja közben Bella még épen ácsorgott, haja ziláltan lógott az arcába, melyen rémület uralkodott. Félt, sőt rettegett, ezt a tekintetet kerestem benne az elején, amikor megtudta, hogy mi is vagyok valójában.

– ... Egyszer már megtörtént, sok-sok évvel ezelőtt – hangzott fel rövid szünet után a nyomkövető émelyítő hangja. Undor kerülgetett, Alice feszülten figyelt, bár egy látomás már megmutatta neki, mit fog hallani. – Akkor történt meg először és utoljára, hogy a zsákmányom megszökött előlem. egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vámpír, aki ostoba módon annyira odavolt egy lányért, hogy azt a megoldást választotta, amihez a te Edwardodnak nem volt elég bátorsága – halk moraj hagyta el a mellkasomat, mely csöndesen erősödött, ahogy hallgattam gyűlölt ellenségem. Beteg elméje volt, megvetettem minden szót, ami elhagyta a száját. Alice a következő szavaknál felszisszent.– Amikor ez az öreg vámpír, aki abban az elmegyógyintézetben dolgozott, ahová a lányt bezárták, rájött, hogy a kis védencére fáj a fogam, kicsempészte őt az intézetből. Soha, de soha nem fogom megérteni, egyes vámpírok miért vannak annyira oda értetek, emberekért. Amint kiszabadította a lányt gondoskodott róla, hogy biztonságban legyen tőlem... – és a vadász beszélt, mesélt Alice vámpírlét előtti életéről, mi pedig döbbenten hallgattunk.

Soha nem hittük volna, hogy Alice a sokkoló elektromos terápia miatt nem emlékszik a múltjára, de ezt így tudva ő maga is úgy gondolta, talán jobb is, hogy rejtve maradt előtte emberi élete. Bár Jamest hallgattam, szemeim csak Bellát figyelték, a reakcióit: az együttérzést átsuhanni az arcán, amikor a vadász Alice életéről beszélt, majd a félelmet, amikor az ő haláláról. Alice kikapcsolta a gépet és komor tekintettel meredt a szélvédőre.

Jasperben forrongott az indulat, azt bánta, hogy nem ő gyújtotta a tüzet James maradványai felett, míg Carlisle megvetően gondolt a nyomkövetőre. Mi semmi logikát, vagy egyéb szórakozást nem láttunk abban, amire ő kitűnő játékot értett. Olyannyira élvezeteset, hogy meg sem fordult a fejében, vesztesként is kikerülhet belőle.

Bűntudat marcangolt darabokra, míg Bellát a kórházba szállítottuk. Gyötrődtem, kínlódtam, a tehetetlenség csaknem elvette az eszemet. Komoly baja is eshetett volna, és esett is, hisz nem találtam rajta fogást úgy, hogy ne értem volna egy sérült pontjához a testén. Ha magához tér válaszokat akar minden bizonnyal, de nem tudtam, mit mondhatnék, hogy mellettem maradjon. Ezt a borzalmat még az ő agya sem képes pozitív élménnyé alakítani.

Előre rettegtem, és reménykedve vártam azt a pillanatot, amikor végre kinyitja édes mélységeket rejtő csokoládébarna szemeit.

MIDNIGHT SUN View RSS

A Kárhozottak Krónikásai 15 Aug 2010 11:41 PM (14 years ago)

Keringő a halállal 2 Jul 2010 7:34 AM (14 years ago)

Narancssárga rózsaszál 2 Jul 2010 7:32 AM (14 years ago)

Az eltűnt holnap 6 Jun 2010 12:07 PM (14 years ago)

Happy Birthday Midnight Sun! 25 May 2010 12:15 PM (14 years ago)

Alice23 14 May 2010 12:13 PM (14 years ago)

Szavakat a díjak helyett! 11 Apr 2010 12:33 PM (15 years ago)

Niki anyukájának kívánok ezzel a résszel Boldog születésnapot!!! :) 10 Mar 2010 11:02 AM (15 years ago)

Hűséges olvasóimnak különfejezet 6 Mar 2010 10:56 AM (15 years ago)

Tájékoztatás régi, új olvasóknak és véletlenül idetévedteknek 15 Oct 2009 10:25 AM (15 years ago)

Köszönöm 9 Oct 2009 2:21 AM (15 years ago)

24. Epilógus - Egy különleges alkalom (3.rész) 5 Oct 2009 1:59 AM (15 years ago)

24. Epilógus - Egy különleges alkalom (2.rész) 30 Sep 2009 12:21 PM (15 years ago)

24. Epilógus - Egy különleges alkalom (1.rész) 25 Sep 2009 12:00 PM (15 years ago)

Patthelyzet (9.-befejező rész) 18 Sep 2009 11:35 AM (15 years ago)

100.000 jubileumi különrész: Eclipse-Vérmérséklet 13 Sep 2009 1:08 PM (15 years ago)

23. Patthelyzet (8.rész) 7 Sep 2009 1:08 PM (15 years ago)

23. Patthelyzet (7.rész) 4 Sep 2009 12:56 PM (15 years ago)

23. Patthelyzet (6.rész) 3 Sep 2009 12:27 PM (15 years ago)

23. Patthelyzet (5.rész) 2 Sep 2009 12:42 PM (15 years ago)

23. Patthelyzet (4.rész) 31 Aug 2009 4:03 AM (15 years ago)

23. Patthelyzet (3.rész) 26 Aug 2009 12:08 PM (15 years ago)

23. Patthelyzet (2.rész) 24 Aug 2009 12:53 PM (15 years ago)

23. Patthelyzet 22 Aug 2009 12:42 PM (15 years ago)

22. Türelmetlenség (3. rész) 20 Aug 2009 12:37 PM (15 years ago)