Szoba kilátással View RSS

"Mindössze arra kérlek: tedd tökéletessé az önmagad iránti szeretetedet!"

Srí Niszargadatta Maharádzs

Fotó: Szoba kilátással

Sokszor hallottam már azt, hogy az igazi változás az elfogadáson keresztül vezet, és úgy hiszem, ez igaz is. Próbáltam is követni ezt az elvet, de a kellemetlen és fájdalmas dolgoknál rendre elakadtam. Könnyű elfogadni a jót - tudom, azt sem mindig, de ez más téma - , de a rosszat hogyan is lehetne? Hogyan lehet belenyugodni a folyton felbukkanó dühbe, mely akadályozza a mindennapjainkat? Hogyan törődhetnénk bele az állandó fájdalomba, hiányba, szeretteink elvesztésébe? Mit lehet tenni azzal, az időnként felbukkanó érzéssel, hogy nem vagyok fontos, semmi sem sikerül, senki sem szeret? Hogyan léphetünk túl a félelmen, mely visszahúz? Sejtem, hogy hogyan is működik, de ez inkább valami homályos érzés, mintsem tudás. Érzem az igazát, de nem tudok egyértelműen elindulni egy irányba, mert nem látom, az első lépést merre is tehetném? És egyébként is miért olyan nehéz ez? Hiába mondom magamnak, hogy elfogadom magam, ha az előbb említett nehézségek fölmerülnek, máris akadályokba ütközöm, leginkább egy kemény belső ellenállásba, mely nem szelidíthető meg egykönnyen.

Most mégis találtam egy reménykeltő könyvet, mely pont ehhez ad segítséget. Tara Brach: Radikális elfogadás című művében ezeket a gondolatokat, az aggódást, a félelmeinket, azt az érzést, hogy eleve kudarcra van ítélve minden próbálkozásunk, összességében az értéktelenség hipnózisának nevezi. Nem azt kutatja részletesen, honnan is jön ez a hiedelem, inkább felhívja a figyelmet, hogy masszívan benne van az életünkben, a kultúránkban még annak is, aki nincs ennek tudatában. Részletesen leírja viszont, hogy neki hogyan sikerült tenni ellene.

Folytonos önmarcangolás az álarcok mögött. Reménytelen hétköznapok végeláthatatlan sora. Elindulás, menetelés, eltévedés. Folyamatos próbálkozás, már-már odaérés..., de nem,  megint csak megnyílik a mélység.

És újra a kétségbeesés. 

Jeges rémület. 

Hideg egyedüllét. 

Magány egy ismeretlen dzsungelben. Különös hangok, jaguárvicsorgás a közelben, gusztustalan rovarok bőröd alá petéznek... 

Aztán ájult alvás a halálos fáradtságtól. Nem kell többé hajnal,  jó lesz itt, mindent feladva, megdermedve. Csak ne érezzem ezt többé. Ezt a gusztustalan, nyálkás didergést. Nem kell többé kiút, itt maradok. Felejtsetek el...

Ülök a teraszon, a hőség már alábbhagyott és a madarak egész nap nagyon halkan csicseregnek. Ülök a gép előtt, megérkezett az ősz és a tea keserű lett és zavaros is, pedig nagyon szép a doboza. Ülök valahol a világban és, folyton keresek valami tökéleteset, vagy csak jobbat mint eddig volt... nem is tudom. Ma már egészen másfelé megyek, mint húsz éve, de másfelé, mint akár négy éve is. Sok mindent találtam már, de egy időben nem tudtam élni ezekkel a dolgokkal. Nem született belőle tudás, tapasztalat. Vagy ami akkor tapasztalatnak tűnt, nem volt elég csak egy szempillantásra. Úgy éreztem, semmi nem maradt velem, csak nagyon kevesen maradtak meg bennem. Akkoriban keserű voltam, kétségbeesett és dühös... Nem értettem, mi történik. 

Minden eltűnik, elmúlik, átalakul. Nagyon nehéz volt ezt elfogadnom, szeretni még mindig nem tudom.

Mostanában már nem sietek annyira, szeretem élni a napokat egymás után, de még mindig gyors nekem minden. Csak ha egyedül vagyok, akkor élvezem igazán, hogy jelen vagyok. Szeretem megfigyelni magam, leírni, elemezni a gondolataimat, elmélyülni a tevékenységben, amit éppen végzek. Takarítani, sétálni, zserbót sütni, ülni a tóparton este. Még mindig túl sok a lehetőség, túl sok a kötöttség és a teher, de már nem frusztrál annyira. 

Szerettem L-hez járni, együtt kutattuk, hogy mit is szeretnék, mi ad örömöt és mi árt nekem. Én meséltem, ő néha kérdezett. Nem várt semmit, ha sokáig kerülgettem a lényeget, rákérdezett, de semmi több. A lényével gyógyított, az odafigyelésével emelt fel. Az, hogy minden figyelmével, ítélettől mentesen felém fordult, arra bátorított, hogy teljes, valódi minőségemben úgy létezhetek, ahogy vagyok. Arra, hogy az érzéseimhez és gondolataimhoz jogom van, hogy nem kell másnak lennem, mint aki valójában vagyok - vajon ki is vagyok? - hogy nem kell szégyellnem, ha másfélének érzem magam, mint a környezetem. De nem is kell félnem tőlük azért, mert ők mások, vagy nem kell dühösnek lennem rájuk. Ez az időszak most véget ért, de fontos alapzat jött létre bennem, ami eddig hiányzott. Kikerülhetetlen, mint a súly a keljfeljancsiban. És ez a pár mondat még meg sem közelíti a valóságot... (Majd a regényben.)

Mindent köszönök. Együttérzést, tiszteletet és a kis távolságot is. Ettől lett olyan, amilyennek lennie kellett.

Elcsitultak a dolgok, de tovább keresek. 

Kevésbé kétségbeesetten és ritkábban dühösen.

Anyák napjára

Sok hiányom közül te a vagy a legalapvetőbb, lemardosóbb. Nem azért, mert már nem vagy itt. Kapcsolatunk legfőbb tulajdonsága mindig is a hiány volt. Ebből kell hát valamit kihoznunk.

Már tisztában vagyok vele, hogy neked ugyanúgy fájt, mint nekem, hogy nem találtuk meg egymáshoz az utat ebben az életben. Görcsös akarások és fájdalmas sérülések feszültek egymásnak közöttünk hosszú éveken keresztül, nem a megértés, az egymás elfogadásának bölcsessége kormányozta lelkünket. Se veled, se nélküled állapot volt, melyben csupán rövid időkre ragyogott fel az egymáshoz tartozás öröme, gyakrabban az egymás iránti elvárások, a sértettség és a harag démonai irányítottak mindkettőnket. Haldoklásod ebben a folyamatban kivételes lehetőség volt, amellyel - ezt is csak azóta fogtam fel - pontosan olyan mértékben éltünk, amennyire akkor, 12 évvel ezelőtt, érettek voltunk rá. Számomra egy volt ez azon nagyon kevés, veled harmóniában töltött időszakok közül, amelyeket megélhettünk ketten. A fájdalom ellenére is meghitt, gyönyörű emlék, még ma is nehéz hasonlót felidézni magamban. Olyan közel kerültünk akkor egymáshoz, mint talán addig soha. Legtöbbször szavak nélkül. Csak ültem az ágyadnál és simogattam a híresen szép formájú kezed. Nem érdekelt semmi más, csak hogy ott legyek, ha szükséged van rám és megnyugtassalak, hogy minden rendben lesz. Tudtam,  - vagy csak éreztem? - hogy oda, ahova indulsz a nyilvánvalóan meglévő fizikai fájdalmak mellett szívbemarkoló félelmek kísérnek. Szerettem volna, ha tudod, hogy nem vagy egyedül, ott vagyok veled teljes valómmal. Minden porcikámmal, gondolatommal és erőmmel téged szolgállak. Nyugtatlak, támogatlak és vigasztallak, amennyire csak tudlak. Elkísérlek, amíg lehet. Éreztem, hogy csak úgy indulhatsz el, ha látod, hogy én nyugodt és erős vagyok. Nem mindig sikerült. Egyszer, emlékszem, hirtelen nagyon elkeseredtem és kiszakadt belőlem a zokogás első csuklása, de te határozottan, szinte durván azt mondtad:

- Ne!

Rosszul esett, de megértettem. Kimentem, és a kórház lépcsőfordulójában sírtam ki magam, aztán visszamentem. 

Jó volt ott lenni veled. Végre éreztem, milyen az, mikor önmagam vagyok és ez neked nemcsak, hogy nincs ellenedre, hanem még támogat is. Egyszerre volt csodálatos egység és fájdalmas búcsú ez nekünk. Végre érezhettem, hogy szeretlek. Megengedtem magamnak, amit annyi éven át megtagadtam magamtól.

Nem beszéltünk ezekről a dolgokról, szinte észrevétlenül megtörtént velünk mindez. Ott voltunk egymásnak. Hasznát vehettem végre végtelen empátiámnak és együttérzésemnek, ami addig inkább akadályozott, mint hasznomra volt az életben, és többek között ez a tulajdonságom is az volt, amelyet te egyáltalán nem értékeltél. Azt hiszem gyöngének és kevéssé életre valónak gondoltál és ez még ma is meghatározó élmény bennem. De ott, azokon az estéken, délutánokon, amikor bent voltam nálad a kórházban pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Tisztán láttam, hogy mi történik és és tudtam, mit kell tennem. Nem érdekeltek az elvárások, vagy, hogy mások, mit gondolnak rólam. Láttam, hogy amit teszek, az vigasz neked, hogy helyesen cselekszem és ez erőt adott. Megerősítette létezésem. Paradox módon éppen akkor, amikor te távozni készültél innen. 

Mindezt nem fogtam föl ilyen tudatosan akkor még. Az azóta eltelt időben kellett még történnie néhány csodával is határos változásnak, és máig tartó folyamatos eszmei bolyongásnak, helykeresésnek, hogy ma így tudjak erről írni és tudom, hogy a bolyongásnak nincs vége. Még rengeteget kell tapasztalnom, míg az a sötét lyuk a lelkemben, ahol egymás iránti szeretetünknek kellene ragyognia, nem csak időnként telik meg harmóniát idéző képekkel, de mindörökre telítődik a teljesség aranyszínű derengésével, melyben majd újra együtt leszünk.

Idén lesz negyedik éve, hogy intenzíven és néha nyilvánosan is boncolom önmagam. Sokszor úgy érzem, semmi nem lett jobb tőle, sokszor pedig úgy, ha ezt nem csinálnám, már nem igazán élnék, inkább csak olyan élőhalott módon. Egy viszont biztos: külső segítők és az írás nélkül nem haladnék semerre. A kézzel leírt gondolatok által mindig meglepően új világokat fedezek fel, melyek mind bennem élnek. Egyszerre több füzetet is vezetek, de most Hegedüs Erika, a Több van benned, mint gondolnád oldal szerzőjének Újragondoló naplóját kaptam kipróbálásra és a fenti eset tényleg megtörtént velem, pontosan úgy ahogy leírtam. Hiszem, hogy mindennek jelentősége van, ami történik velem és ha le is írom valamilyen formában a tapasztalataimat, érzéseimet, az segít a feldolgozásban, önmagam megértésében. Az Újragondoló napló ráadásul nem csak egy egyszerű jegyzetfüzet, de inspiráció is. Erika az első oldalakon néhány fontos témában olyan gondolatébresztő jegyzeteket írt, melyeknek újragondolása valóban elindíthat egy vágyott élet felé. Témák, melyeket ha valóban végiggondolunk, változtatásra késztetnek. Kérdések, melyekre ha őszintén válaszolunk magunknak, meglepő, új úton indíthatnak el. Meghozhatják igazi, belső hangunkat.

Az Újragondoló naplót itt rendelheted meg.

Hallom, tökéletesen intonál, szárnyal a telt, erős hang, érzéseket visz magával és láthatatlanul kapcsolódik mások életébe, érzéseibe, hogy fölkavarja, megrázza őket egészen addig, míg ki nem szakad belőlük a bánat, ki nem buggyan a könny, hogy aztán körbesimogassa a hang, mint egy anya, vagy egy szerető, ki semmit sem kérdez, csak van. Máskor meg ez a hang felvidít, szemtelenül odavág, vagy csábítóan körbefon, felébreszti az életet, a vágyakat és azt kiáltja a világnak: Nézzétek ilyen, meg ilyen, és ilyen is vagyok! És nem szégyellem magam miatta. 

Néha dobolni is szokott, aztán meg táncol, szinte extázisban, és utána fél perccel tökéletesen belép, és tisztán tartja a hangot. Él a színpadon. Odaadja magát, kitárulkozik, felolvad. Lentről úgy tűnik, mind együtt zenélünk ezzel a kivételes nővel, vele és számára nagyon kedves és tisztelt zenészeivel. Mi is sikeresek és megbecsültek leszünk egy pillanat alatt, együtt lélegző közösség. Adunk és kapunk, megosztjuk egymással az alkotás és befogadás tüneményét.

Koncert után lehet vele találkozni, közel kerülni, beszélni. Még mindig ugyanolyan, kedves, közvetlen, és hálás, még első személyes találkozásra is. Megölel, szelfihez pózol, aláír rendületlenül. - Jaj, de jó, hogy jöttök! 

Aztán hazamegyünk, ő is, mi is. Hétköznapok jönnek, dolgozni megyünk, mosogatunk, cikket írunk, énekelünk. Van, hogy megpróbáljuk elviselni az elviselhetetlent, kitalálni, hogyan varázsolhatnánk nem csak elviselhetővé, de örömtelivé is és közben ez a hang kísér minket. Elkísér a munkába,  a kétségbeesett sírásba, mikor senkire sem számíthatunk, a hang ott zeng. Elkísér a boldogságba és a közelgő ünnepvárásba, bárhova megyünk, a hang már ott van bennünk. 

Alkotásra késztet, bátorít és felemel. 

Mindenkinek mást súg, nekem azt, hogy nem vagy egyedül.

Palya Bea koncert, az  Akváriumban - 2017. 11. 25.

Fotó: Szoba kilátással, Elkísérlek, 2017

Források a képaláírásokon és Pinterest.

Még csak pár perce nézte az agyonmosott ágyneműn a kifakult, csúnyarózsaszín virágot, és úgy érezte lassan sikerül... Mintha a virág magával húzná a semmibe, másképpen szólva saját magába, oda mélyre, legbelülre, ahol minden megvan. Különlegesen jó nap volt a meditálásra, sütött a nap, kért 1-2 óra magánidőt a családtól, addig nem zavarják biztosan. Egészen könnyedén hagyta hátra a hétköznapi gondolatok özönét. Vannak ilyen napok, könnyebb az indulás. A feje sem fájt most közben, előtte még igen, de most nem érezte. Már-már zuhant a fénybe, amikor megint eszébe jutott valami, most éppen az, hogy ezt milyen jól meg lehetne írni... kezdeni a ronda ágyneművel... és folytatni a zuhanással. 

- Akkor ez most mi a franc? - gondolta. - Megint az egó: lássanak, szeressenek, értsenek, foglalkozzanak velem?!! Miért kell örökké megmutatni magam? Mi ez a folytonos belső szükséglet?
És a már van, miért zavar?

Nem bírta elengedni a gondolatot, mégis megállta, hogy papírt és tollat keressen és fölírja. Ma nem akarta félbeszakítani a törekvést a fény felé. Felfelé fordított tenyerére helyezte a gondolatot, mint egy elvirágzott pitypang kényes gömbjét és arra gondolt, ha ez a téma érdemes arra, hogy megírja, megmarad itt, nem fújja el a szél és elengedte, nem gondolt rá többet.

Mikor befejezte a meditációt, a gondolat ott várta, ahova letette. Elkezdett írni, de elakadt. Minden nyugodt volt, szinte békés, nem ez volt a baj. Ez az egész írás még mindig nagyon szokatlan volt neki. Mikor elkezdte pár évvel ezelőtt, még egy konkrét témával foglalkozott a blogban. Akkoriban nem csak hogy nem írt saját magáról vagy a gondolatairól, de kínosan ügyelt arra is, nehogy túlzottan markáns szakmai véleményt fogalmazzon meg. Rettenetesen félt, hogy rosszat mond, hogy kicikizik, hogy kiderül: nem is ért ehhez a szakmához. Azóta tengernyi idő telt el, visszanézve már azok az írások tűnnek furcsának. Tudja is már miért: alkalmazkodásból, elvárások mentén készültek, így is élte az életét. Mostanra sok minden megváltozott, vagy inkább sok mindent megváltoztatott az életében új ünnepek, új gondok, új szomorúságok keretezték életét. Felismerte már, hogy minden folyamatos változásban van és szeretett elmerengeni rajta. Azelőtt mindez kizárólag félelemmel töltötte el, mára fel-felcsillant valami a horizonton. Az írások jól tanúskodtak minderről. Ahogy telt az idő, egyre jobban megkedvelte ezt a fajta belemerülést a gondolatokba, és kezdett komolyabban foglalkozni vele. Már nem igazán érezte az esélytelenek nyugalmát, annyira szeretett volna valami igazán jót felmutatni, amit ő maga is lát és érez, hogy ez már valami, erre figyelni kell, ez jó. De az okoskodás még mindig visszavetette a szabad szárnyalástól, legalábbis ezt gondolta. - Biztos jobb volna, ha nem foglalkoznék vele ennyire tudatosan, csak csinálni kéne és kész, aztán majd kiderül valami.-  Mindannyiszor megkérdőjelezte a minőségét annak, amit csinált, amit létrehozott, egyedül nyűglődött vele, senki nem olvasta, sőt nem is tudtak róla, hogy valami ambícióféle kezdett kialakulni benne ezzel kapcsolatban. Senki nem volt, aki segítsen, irányítsa, nem volt mestere, hacsak azt a néhány kedvenc könyvet nem tekintjük annak, amiket időnként elolvasott. Nehezen, döcögve haladt.

Az alkotás és a lélek dolgai iránt érzett érdeklődés újra megtalált szerelem nálam, és attól tartok nem fog megszűnni amíg élek. Mindazonáltal nem vagyok sem pszichológus, sem művészettörténész, hogy szakszerű méltatást írjak Martin Schuster: Művészetlélektan című könyvéről. Ez inkább egy szubjektív élménybeszámoló lesz. Elképesztő mennyiségű továbbgondolásra érdemes tény, vélemény és következtetés sorakozik egymás után ebben a kiadványban. Alapos, tudományos jellegű összefoglaló műről van tehát szó, amit - nem szégyellem - még nem is tudtam minden részében magamévá tenni. 

Mi az a művészetlélektan? Egy köztes, még feldolgozatlan terület a művészettörténet és a pszichológia között. "Az ember élményeinek kutatása a művészi alkotófolyamatban és a műalkotások befogadása kapcsán." Ez az ami engem hihetetlenül érdekel, hiszen sokszor mást sem csinálok! Amellett, hogy szeretem a magam ritmusában, ízlelgetve, alaposan megismerni a világot, rég elszoktam az ilyen komoly írásoktól. Egy alaprajzot könnyebben olvasok. Gondolom, bármely két említett területen alapképzettséggel rendelkezőknek hamarabb felfogható a könyv mondanivalója, én mégis élveztem, sőt bizonyos részeit faltam!

Kedvencem volt például az az alfejezet, amely részletesen szól a jobb és bal agyféltekék specializálódásának szerepéről a vizuális gondolkodásban. Bonyolultabb ez annál, mint amit szinte mindenki rávág most, hogy természetesen a jobb agyfélteke felelős a képi-térbeli gondolkodásért. Jobbkezeseknél, normális esetben. De mi van, ha valaki balkezes? És ha valakinél a két agyfélteke között nincs kapcsolódás?

Másik igen érdekes téma a művészi kreativitás lélektana. Mit is hívunk kreativitásnak? Mitől lesz az egyik ember az, a másik meg nem? Schuster sokféle oldalról közelíti meg a kérdést, köztük az álmok megtermékenyítő szerepét, vagy a kábítószer hatását elemezve az agyra. Beleszövi az eddig hasonló témában kutatók eredményeit, tömérdek forrást megnevezve, mely az egész könyvre igaz. Ha érdekel a téma, rengeteg új forrást találhatsz megnevezve, bár legtöbbjük nincs is lefordítva magyarra, ha jól sejtem.

Nagyon izgalmas az is, ahogy azt fejtegeti, vajon mi célt szolgál az esztétika, vagyis "a szépségre törekvés" az ember életében? Tudom, könyvek tucatjai szólnak erről, mégis ehhez is tud újat hozzátenni. És leginkább az tetszik az érvelésében, hogy a lehető legtöbb helyről összeszedett információkat egymás mellé teszi és összehasonlítja azokat.

Szó esik arról is, hogy mitől látunk szépnek  egy arcot, milyen a tipikus arc és hogyan változott ez a történelem során. 

Részletesen tárgyalja Jung analitikus lélektanát, melyről az a véleménye, hogy "minden más pszichológiai rendszernél jobban egyúttal művészetpszichológia is", mert "az álom és a fantázia anyaga lehetővé teszi a hozzáférést a kultúra alkotásainak archetipikus tartalmához".

Beszél a kortárs művészetről, a divatról, és a műtárgybirtoklás motivációiról. A szimbólumokról, a metaforákról és a képzettársításól szintén, de lehetetlen a teljesség igényével beszélni erről a könyvről egy blogposzt keretein belül. Nem is ez a célom, csupán felvillantottam néhány számomra jelentőségteljes fejezetet ebből tankönyvnek is beillő kiadványból. Érdekes lenne bizonyos fejezeteit különkiadásban megjelentetni, a sok, jó minőségű, színes illusztrációra fektetve a hangsúlyt, ez számomra hiányzik belőle. Szívesen válogatnék hozzá műveket.

Nagy ajándék nekem ez a könyv, hisz éppen azokról a dolgokról beszél, amelyek különösen érdekelnek a kreativitásban. Mitől, miért jó alkotni? Érdemes-e akkor is, ha semmi visszajelzést nem kapunk? Mi történik, mikor lelkem titkait újra és újra kitárom? Sikerül talán az ösztönösből a tudatosabb felé eljutnom és megérteni kedvenc művészeim belső motivációit, félelmeit is, esetleg sikereik okát? Olvasásával visszatértem vele ahhoz a kellemesen izgalmas, autodidakta tanuláshoz, amely ismeretlen, és lélegzetelállító tájakra visz. 

És remélem, ez még csak a kezdet.

Köszönöm a Panem Kiadó cikkhez nyújtott támogatását.

Frida Kahlo: A világegyetem szerelmi ölelése, a Föld (Mexikó), én, Diego és Senor Xólotl, 1949

Reggel az erkélyen. Tiszta idő van, ellátok egészen a Törley kastélyig. Nézem a fákat, olyanok, mintha mosolyognának, ahogy a hűsítő szellő fújja őket. Meleg lesz ma is. Klasszikus nyári nap. Erre vágytam mindig, és hány ilyen nap ment a süllyesztőbe! Föl sem fogtam, mentem dolgozni reggel, rohantam a buszhoz, este már sötét volt, mikor kijöttem, szabadnapomon pedig menekültem a világ és önmagam elől. A munkára hivatkozva észre sem vettem, hogy telnek a napok, vagy ha észrevettem, csak szorongtam tőle, hogy fut-fut valami tőlem függetlenül és én nem vagyok benne.

Most itt vagyok. Teljes valómmal, tudatosan, minden porcikámmal.
Váratlanul megszólal bennem a régi dal, ahogy a tájat szemlélem, aztán nem csak bennem, éneklem is.

"Van még ki rosszkedvűen ébred,

Van még, ki holtvágányon áll,

Van még, ki gátlásoktól szenved,

Van még, ki megváltásra vár."

Rengeteg izgalmas dolgot éltem meg az utóbbi három évben. Kinyílt a kalitkám ajtaja, mely egyben a világ kapuja is. Kitárult ez a kapu a világra és én félelemmel és kíváncsisággal egyszerre átrepültem rajta. Egyáltalán repülni kezdtem újra.

Azóta észreveszem a lehetőségeket, talán most már túl sokat is. Egyre tudatosabban élem az életem a mostban, odafigyelek a gondolataimra, igyekszem pozitív maradni. Hirtelen tele vagyok meg nem valósított ötletekkel, amelyekről tudom, hogy csak egy elhatározás és valóra váltom őket. Mintha egyre több lenne belőlük, nem tudom melyiket válasszam. Kinyílt egy kapu bennem is. Bejegyzések indulnak meg bennem bármelyik pillanatban. Gyűlnek ezek a töredezett gondolatfoszlányok. Cipelem őket nap, mint nap. Gyűlnek a vázlatok itt a blog fiókjában és a kis Bomo Art füzeteimben,  bejegyzés pedig hónapok óta nem született. Ez itt az első.

Valamelyik hétvégén elértem a mélypontot.  Még mindig valami jövőben bekövetkező pozitív történésre várok.... Múltkor már leírtam, nem várok tovább. 

Nem lehetne, hogy életem minden napját élvezzem?  De legalább minden napban legyen meg az az érzés, hogy van értelme, hogy előre visz.
Legyen harmónia,  bölcsesség és tudatosság minden egyes napban!
És Nina Simone.


Képek: Szoba kilátással, Pinterest

Radák Eszter: Négy évszak - ha egyáltalán még van olyan c. kiállításán jártam tegnap a Virág Judit Galériában.

Amikor évekkel ezelőtt először láttam egy magazinban Radák Eszter képeit, rögtön éreztem, hogy közöm van hozzájuk, de nem gondoltam, hogy mélyen érintenének. Lakásbelsők voltak a fotókon, akkoriban kezdtem a blogot és szerettem volna bemutatni a képeit, de végül nem került rá sor, mint annyi minden másra sem, amit terveztem. Most viszont végre testközelből láthattam vásznait.

Hogy is mondjam, hogy ne legyen giccses...? Első érzésem, hogy valami érett, bölcs mégis rózsaszín és meseszerű világba léptem, melynek alapja a derű, a mély nyugalom. Jó lenne mindig itt! Imádom. Milyen bátor-színes itt minden, rózsaszín-lila-narancs, világoskék, türkiz-kék, sötétkék, élénk és pasztell egyszerre, határozott, kontúros, egyértelmű. Itt a felnőtt romantika, amire vágytam! Csodás elmerülés egy enyémhez közeli létezésben, szemlélődöm.  Mintha vízcsobogást hallanék, lennie kell itt valahol egy magnónak, ahonnan ez jön. De nincs, csak ez a kis készülék zúg itt a sarokban. Nem érdekes, én vízcsobogásnak akarom hallani... hiszen itt vannak a vízpartok. Egyedül vagyunk, nem zavar senki.  Aztán egyszer csak, ahogy gyönyörködöm a természet és a tárgyak gyermeki egyszerűségében, előtünedeznek a titkok, melyek az apró ezerszínű ecsetvonások mögött rezegnek. Rejtélyek, melyek ismeretlen dolgokat hozhatnak, mégsem félek, sőt kalandok borzongását adják hozzá a mozdulatlan helyszínekhez. Számomra határozottan belső táj ez, a felszín alatt rejlő megfejtendő érzetekkel. Az egész hozzám ad, feltölt aztán a festmények címeinek elolvasásával elbizonytalanít és felráz. Most akkor mi ez? Önkritika? Gúny? Figyelmeztetés? 

Minden kép a címmel együtt teljes és egész. Tetszik, hogy játszik velem és hagyom, hogy hasson rám. Lázasan kutatok a gondolataimban, megkérdőjelezem a kiállításra belépve érzékelt benyomásaimat, aztán újra lenyugszom. Minden a helyén van, most már biztos, hogy nem véletlenül szeretem ezeket a képeket. Olyanok, mint egy vezetett meditáció, biztonságos körülmények között merülhetek rég elfeledett mélységekbe, ahonnan feltöltekezve térek vissza.  Valami fontos csomagot hozok magammal. 

Nem tudom leírni, mi van benne, de határozottan az enyém és több lettem tőle. 

Radák Eszter honlapja

Virág Judit Galéria
Szoba kilátással - Pinterest - Radák Eszter 

Csodálatos érzés, ha belül minden rendben megy. Pont olyan, mint amikor szeretve vagy. Ha nincs éppen senki nagyon közel, aki ezt megteszi, hát lehetsz önmagad. Talán majd megérkezik az másik is. Majd. Addig is nem történik semmi különösen világraszóló csak telnek a hétköznapok, úgy ahogy annak lennie kell. A régen félelmetesnek érzett problémák most inkább inspirálnak. A napok derűsek, összefonódsz a világgal, szerves része vagy. Telve vagy erővel, derűvel, elfogadással. Minden nap új, izgalmas kihívás.  Készen állsz az életre, bármit is jelentsen ez. Ha hibázol, ha elkeseredsz, nem zuhansz már a poklok legmélyére, nem támad üresség a szívedben és nem érzed magad elhagyatva, egyedül a világon. Ehhez persze érezned kellett valamikor, hogy valaki igazán szeretett. Úgy értem, valóban érezned kellett és ez sokkal több mint gondolnád. Hiába próbált szeretni, hiába mondta, hogy szeret, vagy a társadalmi közmegegyezés szerint evidens,  hogy szeret,  hiszen ő szült téged,  ha te nem érezted, ha blokkolva van benned ez az érzés, akkor nem tudod mi van.  Mégis ha meg tudod találni, elő tudod keresni ott, azt a mélyben szunnyadó érzést, akkor is, ha sok-sok munkába kerül. Rengeteg keresgélés, bolyongás elvarázsolt, sötét,  félelmetes erdőkben. Ezeknek az utazásoknak látszólag semmi köze ahhoz az érzéshez, csak mész, mert keresel, vagy mert valami nem stimmel, aztán meg azért mert rájössz, nem a saját életedet éled. MIÉRT? Mi történik? És a sok-sok keresés, rémült kapkodás után egyszer csak azt érzed: hiszen már megvan. Mint amikor felérsz a hegyre, mélyen beszívod a friss levegőt, beszkenneled szemeddel  a végtelen látóhatárt és rögzíted az élményt: m i n d e z   a   t i é d. Szabad vagy, csak az önmagad által felállított korlátok léteznek. Tehát: rajtad múlik. Rajtad múlik, mit használsz fel abból a sok mindenből, amit láttál, tapasztaltál, ami megtaposott, amikor éppen ölelésre vágytál. És abból, amit belülről hoztál fel nagyon-nagyon mélyről, életed kockáztatásával és most itt van a kezedben. 

Köszi, most jól vagyok. ❤

Mennyi más világot, ellentétek ütközéséből eredő harmóniát, furcsa hangulatot táplál nap mint nap a világ. Mindenhol minden más, mint ebben a különös házban.  Izgalmas, sokszínű és meghódításra vár. Helyiségről helyiségre meglepetések, vad színek, egzotikus sarkok bukkannak elém. Egyedül vagyok. Üldögélek itt is, ott is egy kicsit. Van időm a világra. Hallgatom a csendjét, befogadom a hangjait, figyelem a fényét. Végigsimítok az öreg bútorokon. Megyek föl a lépcsőn, fölérek a tetőre, szétnézek.
Megérkeztem.

Fotó: Yener Torun

Øystein Sture Aspelund

Új sorozatomban olyan embereket, művészeket szeretnék felidézni,
akikhez intenzívebben kötődöm, mint másokhoz, akiknek véleményével, alkotásaival, bár távol vannak, vagy tán nem is élnek már, érthetetlen módon egy vagyok, legyen az egy apró gondolatfoszlány vagy életet átfogó filozófia. Akikkel kapcsolatban szinte úgy érzem, mintha teljességgel érteném és ismerném őket. Ez  persze nem lehetséges, vagy mégis? Akik megfogalmaztak valamit, amit én is érezni, átélni, hallani, látni vélek ebben a nagy útkeresésben.

Akik valamit megérintettek bennem.

Bátorság - ha Fridára gondolok, ez jut eszembe először. 

Micsoda vad bátorság kellett ahhoz, hogy mindazokat a legbensőbb érzéseket a vászonra vigye és valóban az egész világ elé tárja!?! Képeiből egyszerre sugárzik az erő és a szenvedés, amivel az életét élte soha föl nem adva, hogy megtalálja mi is az élete valódi célja. Nem engedte, hogy eltántorítsák attól, ami ebben legfőbb segítője volt, az, amit a legjobban szeretett csinálni, amivel egyszerre kutatta, gyógyította és kitárta a lelkét: a festés művészetét.
Élete megpróbáltatások sorozata. Ezek között a legtragikusabb, életére a legnagyobb és haláláig hatással lévő: kamaszkori autóbusz balesete, melyben súlyos sérüléseket szenved és után hosszú ideig ágyhoz kötött állapotában a halál is meglátogatja. Házassága Diego Rivera-val a kor híres-hírhedt festőjével pedig héja-nász, se veled, se nélküled kapcsolat. A megcsalások, elválások-kibékülések, szenvedélyes veszekedések közt, melyek közt sejthetően sokszor magányos volt, igazi női őserőre volt szükség, hogy megtartsa méltóságát. És a művészi lét - kinőni a férj árnyékából és saját jogon valódi festővé válni szintén folyamatos kihívás, melyet gyönyörűen, magas szinten teljesített. Innen nézve ez ilyen egyszerű, de valóban ott lenni, megvetni a lábunkat a hétköznapok monotóniája közepette és azon tépelődni, vajon hogyan teljesíthetjük be legtökéletesebben utunkat - ez kegyetlen küzdelem. Fridában ezt a küzdelmet is látom.

Sok-sok tépelődés és kételkedés árán, teremtette meg és vállalta föl önmagát, előtérbe helyezve, nyersen kitárva önnön sebezhetőségét. Saját magát ábrázoló számtalan képe is azt bizonyítja: alkotó munkája folyamatos szembenézés, önmarcangolás, önmagát tisztán látni vágyás volt. Vajon készített-e valaha festő ennyi önarcképet? És azok az alkotások is, amelyeken látszólag nem szerepel, azok is mind róla szólnak szimbolikusan vagy áttételesen: csendéletek, családi képek, vagy egész más tematikájú művek. Végül pontosan ettől a következetes útkereséstől lett döbbenetesen hiteles és jelentőségteljes, amit alkotott. Átjön a képein a pokoli kínlódás, a válaszok keresése az élet alapvető kérdéseire: születés-szülés, halál, nőiség, férfi-lét, boldogság, gyermekáldás, melyek időről-időre mindannyiunkat foglalkoztatnak egy életen át. Akár fájdalmas-őszintén szembenézünk velük, akár dühös-harcosan megtagadjuk azokat.

















Néhány link vele kapcsolatban:
NSU Museum Art 
Egy Huffington Post cikk
Frida Kahlo & Contemporary Thoughts
Frida Kahlo Foundation
Frida Kahlo

Hahó!

Ébresztő! 

Először is fontos és szerethető NŐ vagy. Hidd el, úgy, ahogy vagy. Tényleg. Ne foglalkozz annyit a tested szégyellni valónak tűnő tökéletlenségeivel. Minden oké rajtad. Igen, a melled is. Azok az újságok nem valódi nőket mutatnak. Hidd el, egyszer majd mosolyogva fogod nézni a mostani fotóid, hogy mennyire szép voltál. Nem vagy ciki. És az sem, hogy szeretsz teli szájjal nevetni, hangosan énekelni, hogy szeretsz önmagadba feledkezve táncolni, hogy jólesik a középpontban lenni. Nyugodtan csináld azt, amihez kedved van. Elég lesz akkor visszavonulót fújni, ha valami nagyon fáj, ha bántottak, de azt is csak addig, míg eldöntöd az vagy-e valójában, amit tettél, teszel? Ez az élet-e az, amit szeretnél magadnak? Ha a válasz: igen, baromira ne törődj azzal, hogy mit gondolnak mások, vagy hogy mennyire fáj. (Egyáltalán honnan veszed, hogy kiröhögnek?) Nem leszel tőle kevésbé szerethető, ha önmagad vagy. Jogod van hozzá. Nem bántasz meg vele senkit. Ha mégis ezt sugallja valaki, nem szeret igazán. Vagy te nem szereted igazán...
Add oda magad teljesen, ha úgy tetszik, és mondj nemet, ha nem akarod. Ez lényeges: mindig mondj nemet bármire, ha kicsit is úgy érzed, valami nem stimmel. Állj le, kérj időt, gondolkodj rajta! Másként elsodornak az elvárások, mások elvárásai. Figyeld meg magad, keresd meg önmagad. Ha fogalmad sincs mit szeretnél, és mire vágysz vagy ha tudod, de nem mersz kiállni érte most, később nagyon-nagyon nehéz lesz. Ha nem veszed komolyan, ami most benned él, lassan elfelejted, hogy mit is szerettél volna annyira, és egyszerre csak azt veszed észre, hogy valaki más életét éled. 

Semmi sem fontosabb annál, amit te magadénak érzel, de tenned kell érte. Indulj el és keresd meg! Ne félj attól, hogy hibákat követsz el, ne félj attól, hogy nem tudsz egy csomó mindent. Menj és merj! Ha vállalod a döntéseidet, minden tévedés elvezet egy-egy felismeréshez saját magadról, néha csak valami banális dolog derül ki, máskor viszont igen, tragikus szembenézés lesz belőle, ami aranyat ér. Ebből lesz az a bölcsesség, amire vágysz. A sikerek önbizalmat adnak, a kudarcok utáni talpra állás pedig az önbecsülést. Merj kérdezni, merj válaszolni, merj elbaszni valamit. Így ismered majd meg magad. Ez sokszor fájdalmas, de ha nem teszed meg, nem találod meg a saját utad és nem találsz társakat sem hozzá. Akkor maradsz majd igazán egyedül, elbújva, ismeretlenül a világnak egy sötét zugában, a semmi ágán.
De kérlek, ne félj! Vagyis ne a félelmeidnek higgy, hanem a szárnyalásnak. Minden jót higgy el magadnak, amit valaha is képzeltél magadról, vagy valaha bárki is mondott neked. Még ha képtelennek is tűnik először.

Ébredj fel! Indulj el! Küzdj meg azért, amit fontosnak, igazságosnak és szépnek tartasz!

Tiéd a világ!
HA ELHISZED.

És végül egy dal, mert a zene mindig szívbe talál nálad. A szöveggel együtt, ami itt most különösen fontos :)

Őszintén szólva én még sosem ettem kádban, inni igen, de enni nem szoktam. Ezt az érzést viszont, amit bennem a képek felidéztek nagyon  is jól ismerem.

Elmondom, mi is ez.

A "mindenki elmehet a jó büdös francba" érzés. 

A "most végre egyszer jól fogom magam érezni" érzés.

Az "otthon vagyok" érzés.

A "ne zavarjon senki, egyedül akarok lenni" érzés.

A "de jó volna egy igazi pasi végre" érzés.

A "most minden rendben lesz" érzés.

A "végre azt csinálok, amit akarok " érzés.

A "leszarom, hogy hízlal" érzés.

A "de jó végre egyedül" érzés.

A "holnap jó messze van" érzés.

A "hová tűnt az életem" érzés.

Folyatod? 

Vagy neked egész más jutott eszedbe? 

Elmondod?

Lee Price festményei következnek. Jórészt önarcképek. Merész önfelvállalás. A ilyesmit én hősiesnek tartom.

Lee Price honlapja